The Red Thread.. [Kwangmin&Youngmin] 8. rész THE END

Lüktető erek, fejfájás, vérző orr és mérhetetlen hiányérzet: ez volt minden, amit Kwangmin kapott ajándékba, amiért elvágta a vörös fonalat. Valami olyat tett, amit sosem szabadott volna. A szervezete olyan erős hatásoknak volt kitéve, hogy napok óta fel sem tudott kelni az ágyából.

- Mi van veled, fiam? – lépett be a negyedik napon a szobába az apa; semmi kedve nem volt azt hallgatni az embereitől, hogy miért nem törődik a fiával, ezért eljött, hogy meglátogassa. Hogy miért érdekli őt pont most a Lovagok véleménye? Mert hamarosan választás lesz, s a férfi mindenképpen szeretne újra vezetővé válni, azonban ehhez meg kell, hogy válasszák. Ha rossz véleménnyel vannak róla, akkor az teljesen lehetetlen lenne.

- Ez, miattad van! – nyöszörögte láztól meggyengülten a fiú. – Ha nem piszkálsz bele a gondolataiba, akkor ez nem történt volna meg! – szorította össze fogait a fájdalom hatására, amit a tüdejében érzett; már a beszéd is nehezére esett. – Te akarsz lenni a vezetőjük? Sosem hagyják, ha ilyen szánalmasan viselkedsz! – oktatta ki félelem nélkül a férfit, aki nagyon meglepődött ezen. – De mivel egyszer már eldobtad őket… miből gondolod, hogy van még esélyed? – annak ellenére, hogy rettentő fájdalmai voltak, mégis határozottan, és eltökélten nézett a vele szemben álló szemébe. Sosem hagyná, hogy elvegyék tőle azt az egyetlen dolgot, amije van.

- Honnan tudtad meg, hogy…

- Láttam anyát, és kihallgattam a beszélgetéseteket. Vékonyak a falak. – nevetett fel kárörvendően.

- Mit mondtál? – ragadta meg fia pulóverét, és megemelte; szeméből csak úgy szikrázott az indulat. – Hogy merészelsz ilyen hangnemben beszélni velem?

- Miért? Nem kéne? – köhögött, miután a férfi elengedte őt. – Mindent el akarsz venni tőlem, amim van. A Lovagokat is meg akarod szerezni tőlem! Han Ah-t már így is sikerült… - kezdte el szaporán venni a levegőt, amint kimondta a lány nevét.

- Te kis…! – ekkor azonban valami furcsa dolgot érzett a hátába fúródni, de nem tudta megnézni, mert elájult.

Min Ah berontott a szobába, és egyenesen Kwangminhoz rohant.

- Jól vagy? – hajolt közel hozzá, hogy meg tudja nézni a fiú pulzusát, amit szinte nem is lehetett érezni. „Az is csoda, hogy még magánál van…” –szörnyülködik magában. – Youngmin-ah! El kell vinnünk innen, mielőtt az apátok magához tér! – nézett fel az éppen belépő testvérre, aki elszörnyülködött a látványon. Sosem álltak közel egymáshoz Kwangminnal, de így látni őt nagyon nehéz volt számára.

- De hová? – ragadta meg testvére karját, és a nyakába akasztotta, és már készen is állt a teleportálásra.

- Han Ah-hoz! – Min Ah is megragadta a beteg karját,és együtt elteleportáltak a villából, egyenesen egy nappaliba, ahol semmi jelenem volt az életnek. Nem látszott, hogy valaki lakna ott, csak az alapbútorok voltak a helyiségben. Sehol egy kép, vagy valami, ami arra késztetné az embert, hogy körülnézzen; mintha épp egy lakást akarnának kivenni ők ketten, hogy beköltözzenek.

- Biztos, hogy ez az? –bizonytalanodott el azonnal az idősebbik iker.

- Arra gondoltam, hogy hozzá jöjjünk, szóval igen, de… vajon hol lehet? – járta körbe a lakást, de senkit sem talált. – Talán küldetésen van?

- Nem maradhatunk itt tovább! Fel kell állítanunk a védőpajzsot, mielőtt az apám megérkezne.

- Ahhoz nekünk miért kell kimenni? –értetlenkedett a lány.

- Ez a védelem csak az adott ház tulajdonosára, és a bent tartózkodókra érvényes, de csak kívülről lehet felállítani. Mivel te segítesz nekem… te sem maradhatsz bent. –magyarázta miközben egy tincset tűrt Min Ah füle mögé, amitől a lány el is pirult. Eszébe jutott, amikor a fiú ezt először tette, s ettől hevesen kezdett el dobogni a szíve.

„-Min Ah… - lépett az erkély korlátjához Youngmin, aki eddig az ablakból figyelte a lányt. – Mondanom kell valamit. – igazította meg zavarában haját.

Youngmin, ne keverjétek Kwangminnal. ^^

- Mit? – mosolygott fel a nála egy fejjel magasabb fiúra; ám amikor oldalra fordította fejét, a tökéletesen beigazított tincsekből egy rakoncátlanabbik fajta, kicsúszott, s az arcába hullott, mert a lágy szellő arra terelte. Youngmin csillogó szemekkel mosolygott rá, s eltűrte azt a bizonyos tincset. De mivel a fiú kézfejére figyelt, nem vette észre, hogy a kézhez tartozó többi testrész is egyre közelebb settenkedik hozzá – leginkább az ajkai. Így amikor ismét felemelte tekintetét a vendéglátójára az ajkaik összeértek egy pillanatra, majd amikor a csók véget ért a fiú azt mondta:

- Kedvellek. El tudnád fogadni a szívem?”

- Min gondolkodtál el ennyire? – kérdezett rá a fiú, amikor elkezdték felállítani a védőfalakat.

- Csak… Semmi. – mondta halkan, mert ettől az emléktől mindig zavarba jön.

- Tudod, hogy milyen aranyos vagy, amikor ezt csinálod? – simított végig Min Ah karjain, és egy puszit nyomott a homlokára.

Han Ah a küldetéstől teljes mértékben leamortizálódva érkezett meg a lakása folyosójára, majd egyenesen bevetette magát a fürdőszobába. Semmi kedve nem volt vacsorát csinálni, vagy épp összepakolni a nappaliba, mert elég nagy kupit hagyhatott maga után a tegnapi kis afférral. Sőt! Egyenesen nem akart azzal a szörnyű szexszel töltött északára gondolni. Már semmi sem volt a régi, és ezt ő pontosan tudta. Amint Kwangmin elteleportált onnan, magával vitte minden életkedvét.

Néha azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak visszajönne, de tudta, hogy ez sosem történne meg. Pedig tényleg kedvelte azt az idegesítő személyiséggel megáldott alakot. Élvezte a vitáikat, élvezte, hogy törődött vele, tetszett neki, hogy mindenféle ostoba kifogást kitalált, miért nem megy el, és az is, amikor a közelében volt. Amikor majdnem megcsókolta a fiút, úgy vert a szíve, mint még soha. Tényleg meg akarta tenni, de valahogy mégsem tudta. Miért? Megijedt?

Fogát mosva pizsamában bosszankodott a tükör előtt, s azon agyalt mit kéne tennie, ezzel a furcsa szorító érzéssel a mellkasában.

Kwangmin arra ébredt fel, hogy valaki megnyitotta a zuhanyt. Bár homályosan látott, de azt ki tudta venni, hogy nem a saját szobájában van. Mert, mégis ki merne az ő fürdőszobájában zuhanyozni, amikor nem adott rá engedélyt? Senki!

Homályos tekintettel kezdte el elemezni a helyet, s amint felfedezett egy piros takarót maga mellett a kanapé oldalán, már pontosan be tudta azonosítani hollétét. Ettől, mintha újult erőre kapott volna – egy egész másodpercig, míg felállt –megindult a zajforrás felé.

Lábaiból azonban mintha elszállt volna az erő, kénytelen volt egész végig a falnak

támaszkodva szinte csúszni, miközben tüdejéből fájdalmas zihálás szakadt ki. A legrosszabb, ami történhet, hogy itt helyben megöli őt, miért kéne aggódnia? Ez a szerelmi bánat úgy is elviszi, mert nem sokáig bírja elviselni a lázat, és a teste rossz állapotát. Nagyot nyelt, amikor ujjait a kilincsre fonta és lenyomta azt.

Bent egy döbbent Han Ah-val találta magát, aki a meglepetéstől a szívéhez kapta a kezét, s gyakran pislogott. El sem tudta hinni, hogy most az a Kwangmin áll vele szemben, akit ő ismer, hiszen még csak az árnyékának se lehetne mondani. Holtsápadt arc, karikák a szem alatt, melyek fájdalmat sugároznak, és izzadt felsőtest. Minden, amit eddig sosem látott rajta most megelevenedett előtte, és egyáltalán nem volt kecsegtető a látvány.

- Ha-Ha Na… - lehelte ki a nevét, majd a lány karjaiba ájult. Ahogy ez megtörtént Han Ah érezte, ahogy vállán végigfolyik valamilyen ragacsos folyadék; megnézte, és még inkább ledöbbent, Kwangmin orrából ömleni kezdett a vér.

- Mi a franc? – szaladt ki száján ez a mondat. – Kwangmin! – a falnak támasztva rázni, és szólogatni kezdte őt, de semmit sem reagált. –Kwangmin! – utolsó próbálkozás gyanánt, amikor már folytak a könnyei a kétségbeeséstől, egy hatalmasat ütött a mellkasára, amitől a Lovag elterült a földön, mert már nem tudta elkapni. – Ya! Ottoke?! –térdelt le az eszméletlen mellé, s egy törülközőt szorított orrához, amivel megpróbálta megállítani a vérzést, de szinte lehetetlennek látta. A fiú már így is egy vértócsában feküdt, ahogy ő is abban térdelt – Kwangmin vérében, könnyekkel áztatott arccal. - Ya! – sikoltotta miközben egy hatalmas pofont kevert le a másiknak. – Ne csináld ezt, hallod? – szipogta. Összeszorított szemmel próbált meg valamiféle ötletet kitalálni erre a helyzetre, de egyszerűen semmi sem jutott az eszébe.

- Han Ah… - nyöszörögte a fiú, s megpróbált felülni, sikertelenül. Hiába tért magához, attól még rengeteg vért vesztett. Mutatóujjával végigsimított a lány könnyes arcán, s elmosolyodott. – A könnyek mindig bejönnek… - hunyta le pár másodpercre a szemét, majd, amikor újra kinyitotta azonnal összekapcsolta tekintetét a vadászéval. – Amikor meg voltál sérülve, egyre jobban kezdett lassulni a szíved, én pedig kétségbeestem, ezért… nem túl férfiasan, sírni kezdtem. Amikor az ajkaidra cseppent a könnycseppem, visszatért a színe, és aztán jól lettél. Fogalmam sincs, hogy történt, én… - dőlt neki a falnak, de a mondatát már nem tudta befejezni, mert Han Ah hozzábújva megölelte őt. Erre a cselekedetre hatalmasat dobbant a szíve, és elakadt a szava.

- Ne vágd el többet. – motyogta a fiú nyakába, bár ő maga sem értette, hogy tud hirtelen ilyen lenni.

- Már elvágtam. Nem lehet… - az ölében kuporgó befogta száját, s mélyen a szemébe nézett, majd azt mondta:

- Ha még egyszer elhagy… utánad megyek, és ezzel foglak megfojtani! – emelte fel kezét a magasba, így meg tudta mutatni a vörösen lógó fonalat. – Nem hiszem, hogy figyeltél Hyung Seok figyelmeztetésére…

- Tessék? – értetlenkedett.

- Azt mondta, az életünk során akárhányszor találkozunk a két vég, ami addig eltűnik a szemünk elől, újra egyesül, de ezúttal sokkal erősebben. Minél többször vágod el, és térsz vissza, annál nehezebb lesz megszabadulnod tőlem. – mosolygott a Lovagra, de aztán észrevette a hatalmas mennyiségű várt a másikon, ezért eltávolodott tőle. – Ha átöltöztünk, ezt folytatjuk! – a szobájába ment, és kikapott egy nagyobb alvós-pólót, és egy melegítőnadrágot, amit Kwangmin hagyott nála. Visszament a fürdőbe, és letette a ruhadarabokat a mosdókagylóra. – Jobban tennéd, ha lezuhanyoznál, és… majd beszélünk erről az egészről, bár előre szólók, nem vagyok túl jó az ilyen dolgokban.

- Rendben. – Nem is kellett neki több, levette pólóját, és mivel Han Ah ezután kiment a helyiségből gyorsan lezuhanyozott. Nem akart túl sok időt elvesztegetni, mindenképp meg akarta osztani az iránta való érzéseit, és minél tovább tartott, amit az agyalással töltött, annál inkább vesztett a bátorságából. Elzárta a vizet, és kilépett a kabinból, vizes hajából még mindig csöpögött a víz, ezért hát elkezdte törölni, de egy elég abszurd gondolat nevetésre késztette, és nem tudta volna senki levakarni róla a mosolyt.

Mialatt Kwangmin a fürdőben tartózkodott, addig Han Ah úgy gondolta, össze kéne ütnie valami egyszerű ennivalót, amivel egy kis időre elterelheti zavaros elképzeléseiről figyelmét.

Épp a tojást kotorta ki a tányérba, amikor két kar ölelte át derekát, amitől egy kicsit meg is ijedt, hisz egyáltalán nem számított ilyesmire.

- Ezt minden nap el tudnám viselni. – támasztotta meg állát a lány nyakán, s nagy levegőt vett. – ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy, ha el merlek hagyni, akkor ezzel a madzaggal fogsz megfojtani… de én azt mondom, te előbb hagynál el engem, mint én téged. Nekem nagyobb szükségem van rád, mint neked rám. – fordította maga felé Han Ah-t, aki értetlenül pislogott a nagy barna szemekbe. – Honnan tudom? – mosolyodott el halványan. – Én majdnem belehaltam, te pedig élted tovább az életed. Mégis milyen végzet vagy, te? Simán hagytál volna elmenni, anélkül, hogy egyszer is megpróbáltál volna visszatartani.

- Akartam… de aztán valaki belemászott a fejembe, és azzal voltam elfoglalva, hogy kiűzzem onnan. Aish… - döntötte fejét a vele szemben álló mellkasának. – Ha nem jöttél volna…

- Akkor mi lett volna?

- Kétségbeesés, és reménytelen várakozás. Tényleg akartam, hogy vissza gyere, hogy bocsánatot kérjek. Tényleg!

- Akkor valószínűleg ezért voltam ilyen rosszul… - sóhajtott fel. – Az egyik barátom sokat tud a vörös fonálról. Ő azt mondta, ez lehet egy jelzés nekem, a szívedtől. Nem hittem neki, mert te küldtél el, de már aznap rettenetesen hiányoztál. Még a munkámat se tudtam rendesen csinálni… - döntötte homlokát a lányénak, s lehunyta szemét. – Lehet, hogy meg sem választanak újra… Az apám el akarja venni a helyem.

- Az apád? De nem azt mondtad, hogy tőle kaptad a pozíciót? – tolta el kicsit magától.

- Ne tudom, miért akar hirtelen újra ő lenni a vezér, de… azt hiszem a te fejeddel is ő játszott. – harapott bele alsó ajkába. – Sajnálom.

- Neked is fantasztikus apád van. Az anyád legalább jobb?

- Életemben először pár napja találkoztam vele, és úgy körülbelül két percig láttam, de ő nem vett észre engem… szóval, nem mondanám. Ráadásul gondolkodás nélkül választotta Youngmin-t, amikor születtünk… nem hiszem, hogy jobb lenne.

- Én szerettem az anyám, de aztán meghalt, és apámmal nőttem fel, akit utáltam, mert hagyta, hogy az anyám meghaljon. De aztán ő is meghalt, és akkor ijedtem meg igazán magamtól, amikor megkönnyebbültem, hogy nincs pulzusa. Miért nyugodtam meg? Ez annyira abszurd… még csak 15 voltam, és egyedül maradtam. Mégis örültem neki… ez az igazán szánalmas.

- Nem hiszem, hogy az lenne… nem lopta be magát a szívedbe, ennyi! Én sem vagyok oda az apámért, aki még attól is meg akar fosztani, amit saját erőből szereztem meg.

- Mi az amit te magad szereztél meg?

- A Lovagok vezetését, és nagyon remélem, hogy a szíved. Ha nem, akkor összeroppanok újra… - vágott kétségbeesett fejet a Lovag. – Ha ennyi idő után sem sikerült, akkor valami nagy baj lehet velem.

- Ki mondta, hogy nem sikerült? – emelte fel Han Ah az egyik szemöldökét, és úgy meredt bele egy féloldalas mosollyal a fiú szemeibe. Ebből bátorságot gyűjtve Kwangmin végre megkapta azt a csókot, amire már oly régóta vágyott.

Mondhatni a történetnek boldog vége lett, nem volt benne semmi elcsépelt, semmi szokványos, csak, amit én gondoltam, megcsavarva a tipikus furcsaságommal, amit általában bele szoktam tenni. Remélem tetszett mindenkinek, aki olvasta, és ezentúl is követtek majd, mert rájöttem, hogy nagyon szeretem különböző szituációkban elképzelni Jo Kwangmin-t, szóval számíthattok még jó pár ilyen-olyan Kwangminnal kapcsolatos OS-re, vagy Minificire. Gomawo ^^