Egy
barátság csak akkor tud szárnyra kelni, ha már a megismerkedés pillanatában ott
van az a bizonyos „kölcsönös szimpátia”. Ez a fiú-lány barátságnál általában azt
jelenti, hogy tetszik neki a másik, s ezért kezdenek el beszélhetni, majd
később a hirtelen fellángolás átalakul „csak barátsággá”. Vagy mégsem?
Ahogy
telik az idő, az emberek hajlamosak megfeledkezni arról, hogy mi is fontos
számukra igazán. Főleg akkor, ha az egyik fél az Idolok rohanó, hajszolt életét
éli.
Kwangmin
és Aly barátsága akkor kezdődött, amikor a lány első évét töltötte
cserediákként az egyetemen. Teljes mértékben a véletlen műve volt, hogy
összefutottak, hisz a fiú csak egy nyílt napra ment - mert elhatározta, hogy a
következő évtől, ő bizony elkezdi az iskolát.
Épp a
bejárathoz felvezető lépcső legalján ácsorgott, és autogramot osztogatott,
amikor egy piros kabátos lányt pillantott meg vaskos könyvekkel a kezében, akit
valószínűleg bármelyik forgalmas utcán is kiszúrt volna, hisz nem elég, hogy
piros kabátot viselt, még külföldi is volt. Barna hullámos haját a hideg téli
szellő lengette, s pirospozsgás arcára egy mosoly kúszott, amikor egyik
ismerőse köszönt neki. Valami megfogta benne. Valami olyan, amit eddig nem
ismert; úgy érezte muszáj odamenni-e hozzá, és segíteni neki cipekedni, de tudta,
hogy nem szabadulhat, hisz rajongói követelik tőle a figyelmét. Nagy nehezen elszakította
tekintetét, s ismét aláírásokat kezdett elosztogatni. Mire újra felnézett, az
idegen már sehol sem volt; szomorkás mosollyal arcán indult el a lépcsőn. „Itt a
vége!” – gondolta, miközben feljebb csúsztatta orrnyergén a napszemüveget.
Azonban
azt nem tudhatta, hogy az idegenben is mély benyomást hagyott. Nem sokkal az
után ugyan is, hogy Kwangmin ismét a rajongóival foglalkozott, Aly megállt, és
érdeklődve figyelte a csoportosulást, majd végül kiszúrta az okot is, ami a fiú
volt. Azon nyomban megfogta őt az a gyönyörű ragyogó mosoly, amit a körülötte
ugrándozó, és néha még sikoltozó lányoknak küldött. „Egy Idol… milyen meglepő” –
gondolta, majd tovább haladt a könyvtár felé, ahol végre nekiállhatott a beadondójának.
2 óra
elteltével az előadóteremben szinte elszabadult a káosz, amikor Kwangmin belépett
a teremben, a kis csapattal, akik vele tartottak. Mivel a rendezők nem tudtak
mit kezdeni a káosszal, az egyik külföldi srác elé lépett, és azt mondta:
- Nézd,
haver. Tudom, hogy te Idol vagy, meg minden, de egyszerűen így nem lehet
előadást tartani. – sóhajtott fel, miután megpróbálta túlkiabálni a sikoltozó
tömeget.
- Tudom,
sajnálom. – hajtotta le fejét szomorúan, hisz ő tényleg nem akart semmi
rosszat, csak meg akarta nézni a lehetőségeit ezen az egyetemen.
- Áh,
nem a te hibád, hogy ilyen megszállottak ezek a libák. – legyintett egyet a
szőke, kék szemű, címlapokra illő kinézettel rendelkező egyetemista. – Menjünk,
és keressünk neked valakit, aki tud kezelni. – mosolygott rá a vele szemben állóra,
és elindult kifelé. Egy kis séta után a szöszi megállt, összecsapta a tenyerét,
és azt mondta: - Megvan a számodra tökéletes személy! Azt hiszem a könyvtárban
lesz… - ezzel megszaporázta lépteit, amihez Kwangminnak ugyan sikerült
felzárkóznia, de mire a könyvtárhoz értek, eléggé elfáradt, bár nem mutatta ki.
- Mint mondtam
ő lesz a tökéletes számodra, de lehet, hogy most nem ér rá. Megkérdezzük, és ha
nemet mond, akkor keresünk valaki mást, rendben? – a rapper nem válaszolt, csak
bólintott. – Hol lehet? Áh! – mutatott előre, és már meg is indult abba az
irányba, ahol megpillantotta az illetőt.
Kwangmin
ugyan elindult a fiú után, de mivel furcsán ismerősnek tűnt neki a piros kabát,
ami a karfán lógott, kissé elbizonytalanodott, s csak lassan lépdelt a lány
mellé, pont akkor, amikor róla kezdtek el beszélni.
-
Figyelj, tudom, hogy elfoglalt vagy, de nem tudnád körbevezetni ezt a srácot
itt – és ekkor karolt bele Kwangminba – a suliban, és elmondani neki minden
fontosat, amit tudnia kell? – rámosolygott az említettre, de az csak bágyadtan nézte
a vele szemben ülőt, aki most értetlenül meredt rá. Egyikük sem tudta elhinni,
hogy a másik előtte áll/ül – merthogy Aly ült.
- Öhm,
pontosan meddig is tartana ez? – szegezte kérdését barátjának.
- Csak
amíg a nyílt nap. Olyan 2 óra még. Kérlek! – fogta könyörgőre a dolgot, mert
már előre sejtette a választ.
- Nézd,
Phil… nekem be kell fejeznem ezt, és… - de akkor ismét felnézett a vele szemben
állókra, és valami olyat pillantott meg Kwangmin szemében, ami azon nyomban
megváltoztatta a helyzetet. Ugyan is a fiú némán könyörgött a szemeivel, hogy
vállalja el az idegen vezetést. „Vajon miért?” Mivel Aly nem volt olyan lány,
aki megelégedett azzal, ha egy kérdés megválaszolatlanul marad, ezért hátmást
válaszolt, mint szeretett volna. – bár ez a helyzet, úgy gondolom, tudok rá
időt szakítani. – mosolyodott fel a két fiúra. Phil a nyakába ugrott, és egy
hatalmas puszit nyomott az arcára, amitől a harmadik fél kicsit elszomorodott,
bár nem értette miért.
- Te
vagy a legjobb, legtökéletesebb, leg…
- Elég! –
emelte fel egyik kezét, hogy megállítsa a fiút, mielőtt olyat mondana, amit megbánna.
Aly felvette a kabátját a székről, rámosolygott a két delikvensre, majd
közölte, hogy a bejáratnál találkoznak 10 perc múlva, mert még van egy kis
dolga.
S itt
kezdődött el minden. Azzal, hogy igent mondott, az élete egy olyan szakaszába
lépett, melyet nem láthatott előre. Az unalmasnak, és magányosnak gondolt
cserediákként töltött első éve, hirtelen megtelt, s teljes lett. Olyan
ajándékot kapott Philtől, amit még csak nem is remélt.
A kezdeti
kedvelés után, Aly rájött, hogy esélye sincs egy kapcsolatra Kwangminnal, hisz
ő a szemeszter végén hazamegy az Államokba, és talán nem lesz lehetősége többé
visszajönni, ezért érzéseit megpróbálta átformálni egyszerű barátsággá, ami nagy
nehézségek árán sikerülni is látszott. Egészen addig, még meg nem tudott két
fontos dolgot a fiúról.
A
kollégium tetőterén – ahová elméletileg tilos felmenni – beszélgettek Kwangminnal,
nagyobbnál nagyobb hülyeségekről, még végül ki nem kötöttek egy olyan témánál,
ami mindkettőjüket nagyon foglalkoztatott a másikkal kapcsolatban.
- El sem
hiszem, hogy már majdnem egy egész éve barátok vagyunk… Még a leghosszabb
kapcsolatom sem tartott idáig. – nevetett fel keserűen Aly, miközben az égre
emelte tekintetét.
- Miért?
Melyik volt a leghosszabb? – kapott az alkalmon a fiú.
- 3
hónap. – húzta el a száját. – Az a maximum. Annál tovább nem viselnek el a srácok.
– rántotta meg a vállát, mint, akit nem is érdekel, pedig ez egy nagy
szívfájdalom volt számára. – Na és a te leghosszabb kapcsolatod Kwangmin?
- Haha…
- nevetett fel kínosan, tarkóját vakargatva. – Ami azt illeti… - kezdett
vörösödni a füle, hisz ezt 19 évesen az ember nem szívesen vallja be senkinek,
de úgy érezte, ha most nem mondja ki, akkor sose fogja. – Igazából… nekem még
nem… - dadogta zavartan. Annyira kínosnak érezte a helyzetet.
- Na,
most komolyan… nem vagyok olyan lány, akinek azt kell mondanod, hogy nem volt
még senkid, csak hogy tetsz neki. – bokszolta vállba, biztatásképpen, de ettől
csak a mellette ülő még jobban elszontyolodott.
-
Komolyan… az ikertesómnak volt már barátnője, nekem nem… - sóhajtott fel, és
lehajtotta a fejét, szégyenében.
-
Tényleg? – komolyodott meg egy szempillantás alatt Aly. – Ya, ez rendben van.
Szerintem cuki, hogy még senkinek sem adtad oda a szíved, és… sok lány gondolja
így. Csak meg kell találnod. – ölelte magához a fiút, akinek ettől gyorsabban
kezdett el verni a szíve. „Már meg is találtam…” – gondolta, de tudta, hogy ez
nem helyes. Ilyet gondolni, mikor pontosan tudta, hogy Aly csak barátként
tekint rá… nehéz volt számára. – Hah! – pattant fel hirtelen az asztalról,
amely most épp ülőalkalmatosságként szolgált a két fiatal számára. – Ismerek valakit,
aki szerintem illene hozzád! Hee Joo-nak hívják, és olyan, mint egy angyal, és
amikor még nem tudta, hogy ismerlek, azt mondta, hogy tényleg kedvel téged. Mi
lenne, ha intéznék neked egy randit vele?
- Nem is
tudom, hogy néz ki… - próbálta keresni a kifogásokat, hisz semmi kedve nem volt
ehhez az egészhez. Lett volna, ha Aly azt mondja: „Én is kedvellek! Mostantól
randizz velem!”; de nem mondta, és valószínűleg soha nem is fogja.
- Igaz…
- sóhajtott fel Aly, és visszaült a helyére, de igazság szerint egy kicsit
örült annak, hogy Kwangmin próbál kibúvót találni a randi alól, hisz akkor van
rá esély, hogy miatta tenné. „De jó is lenne… De nem lehet.” - Van róla képem! –
jutott eszébe hirtelen, és telefonját előkapva, már keresni is kezdte a képet,
amikor megtalálta felmutatta a fiúnak, miközben a reakcióját figyelte, de
arcáról semmit sem tudott leolvasni. „Most akkor tetszik neki, vagy sem?”
-
Őszintén… ő tényleg szép, de… - sajnos nem jutott eszébe semmi, ami kifogásolható
lehetett volna a lányon, ezért kénytelen kelletlen belement a dologba.
- Akkor
ezt megbeszéltük. Amint találkozom vele, megkérdezem a dologról, és megbeszélek
vele egy időpontot, ami neked is jó. Vagy csak egyszerűen megadom neki a
számod, és…
- Ne! –
tiltakozott rögtön a fiú. – Ha megadod neki, a barátnői egyfolytában engem
fognak zaklatni, és…
- Értem…
biztonsági okok. Akkor majd én leszek kettőtök között a kapocs. – mosolygott fel
a fiúra, akinek furcsán csillogott a szeme, ahogy ránézett. „Vajon miért?”
- Lassan…
mennem kéne. – sóhajtott fel Kwangmin, majd felállt, megigazította dzsekijét,
és várakozón nézett Aly-re. Úgy érezte, ha még egy perccel tovább itt kéne
maradnia, akkor olyat tenne, ami biztosan véget vetne a nehezen felépült
barátságuknak; a tény pedig, hogy ezzel elveszítheti a lányt, jobban
megijesztették, mint az, hogy más lánnyal kell randiznia.
- Holnap
koncerteztek? – kérdezte meg, ahogy lefelé haladtak a lépcsőn.
- Igen. –
bólintott.
- Akkor, sok sikert! – mosolygott fel a nála
egy fejjel magasabb fiúra, akinek ismét furcsa fény csillant meg a szemében. „Megint
ez? Mi ez?” Megölelte, aztán elindult vissza, mert ugyan már tavasz volt, de
este még mindig elég hűvös volt, ő pedig egy egyszerű pulóverben volt, amiben
már kezdett fázni.
- Aly… -
szólt utána bátortalanul Kwangmin.
- Mi az?
– fordult vissza mosollyal arcán, de nem sétált vissza, mert akkor a fiú észrevette
volna a szemében összegyűlt könnyeket.
- Jóéjt!
– mondta, de egyáltalán nem ezt szerette volna közölni a lánnyal. „Megint
megrémültem… miért ilyen nehéz ez? Fenébe!” – bosszankodott magában a hazafelé
vezető úton.
Két
hétig nem is találkoztak ez után a beszélgetés után. Nem azért mert nem
akartak, egyszerűen egyiküknek sem volt ideje a másikra. S őszintén megvallva
mindketten örültek ennek a kis szünetnek, hisz így el tudták magukban
raktározni a furcsa feltörő érzéseket, amik lassan már irányíthatatlanná
váltak.
-
Kwangminie! – karolt bele Donghyun a barátjába. – Mostanság nem tűnsz el órákra…
összevesztetek? – elmondta ő a srácoknak, hogy barátkozik Aly-vel, és a fiúk
azt is tudják, hogy ő igazából nagyon is kedveli, ezért hát mindenki „hirtelen”
köré gyűlt, és figyelmesen hallgatták a választ.
- Ani… -
sóhajtott fel. – Nincs időm eltűnni. – erőltetett magára egy mosolyt, de
mindenki látta, hogy hazudik.
- Szóval
a valódi probléma? – ült le a fotel karfájára Jeongmin, a „szerelmi specialista”.
- Randit
szervez nekem az egyik barátnőjével… - nevetett fel keserűen, miközben még jobban
lehorgasztotta fejét.
- MI
VAN?- kiáltott fel mind az öt fiú egyszerre. – HUL [hol]*! – még a szavuk is
elakadt.
- Ez a
nagy helyzet… - dőlt hátra a fotelben egy nagyot sóhajtva. – Mivel érdemeltem
ki ezt a viszonzatlan szerelmet?
- Hát…
neked legalább van valamilyen lány az életedben. – sóhajtott fel keserűen most
már Hyungseong is, akinek eddig még sosem volt része hasonló dolgokban.
- Most
már tényleg meg akarjuk ismerni azt a lányt… - lépett előre Min Woo azzal a megszokott
édes mosolyával, amivel bármikor, bárkit rávesz bármire. S amikor ezt kimondta
zsebében megcsörrent Aly csengőhangja, amitől szíve kihagyott egy ütemet.
- Ez ő? –
lépett előre most Youngmin izgatottan, ahogy a nevet figyelte a kijelzőn. –
Vedd fel! Mire vársz?
- Oké,
oké! – megköszörülte a torkát, és felette a telefont, amiben egy vidám hangot
vélt felfedezni. – Szia. – közben Jeongmin mutatta, hogy hangosítsa ki a
telefont, ezért megtette, bár nem akart még csak a hangján sem osztozni
senkivel.
- Van ma
időd találkozni velem? – hallani lehetett, hogy mosolyog.
- Igen,
de hová mennénk? Mert akkor úgy készülök. Tudod, pénz ilyesmi.
- Neked nem
kell pénzt hoznod. Veszek magamnak meg a tesómnak pár cuccot, mielőtt
hazamegyek. – itt egy kicsit elkomorodott a telefonból jövő hang.
- Már is
haza mész? – túrt bele hajába zavartan, miután füléhez emelte a telefont, és
kisétált a nappaliból.
- Igen,
tudod… vége a szemeszternek. – sóhajtott fel. – De most nem igazán érzem úgy,
hogy menni szeretnék. – nevetett fel keserűen.
- Akkor
ne menj… töltsd velünk a nyarat, és…
- Egy
éve nem voltam otthon Kwangmin. Az apám megölne, ha felhívnám azzal, hogy „bocsi
mégse megyek haza”! Ráadásul hiányzik a családom… mennék is, és maradnék is.
Van egy két ember, aki miatt nagyon nehezemre esik elmenni, de bármilyen nehéz
is… menni fogok.
- Akkor
ezt már eldöntötted… - nevetett fel keserűen. Annyira fájt ez neki, mint még
soha semmi.
- Kwangmin…
- hallotta meg saját nevét, ami most olyan szomorúan csengett. – Ugye tudod,
hogy te vagy az egyik ember, aki miatt maradni szeretnék?
-
Reménykedtem benne… - guggolt le a fal mellé, de aztán a srácok sürgetése miatt
gyorsan le akarta zárni a beszélgetést, és menni. – Mikor találkozzunk?
- 30
perc múlva a kolesz előtt? Az jó?
-
Persze. És… figyelj csak, a srácok unatkoznak itthon… nem lehetne, hogy… ők is
jönnek?
- De
persze. Bár elég kellemetlen lesz, ha összekeverlek az ikertesóddal. – nevetett
fel saját viccén Aly, de aztán köhintett egyet, és folytatta. – Úgy is
szerettem volna megismerni őket.
-
Tényleg? Miért nem mondtad előbb?
- Mert előtte
téged szerettelek volna megismerni. – ettől a mondattól pír szökött a fiú
arcára, és automatikusan mosolyra húzta ajkait.
- Khm… -
tért észhez. – Akkor a srácokkal együtt megyünk segíteni neked vásárolni. Több
szem, többet lát. – ezzel lezártnak tekintettéka témát, elköszöntek egymástól,
majd visszasétált a srácokhoz. – Indulás! – kapta fel táskáját.
30
perccel később:
- Hol
van már? – rázta izgatottan az ülést Min Woo a kocsiban ülve. Nem szálltak ki
addig még nem látják meg Aly-t, mert az csak feszültséggel járna. – Látni akarom!
– most tényleg úgy viselkedett, mint egy kisgyerek, azonban Kwangmin nem is
figyelt rá. Nem is tudott másra gondolni, minthogy Aly nemsokára elmegy, és itt
hagyja őt; ráadásul úgy, hogy nem is tudja mikor jön vissza.
- Oh! –
Kwangmin kivágta a kisbusz ajtaját, és megindult egy irányba. A többi srác
lélegzet visszafojtva figyelte az eseményeket. A fiú azt mondta nekik, hogy
majd idejön értük, de… nem tudtak várni, szóval kiszálltak az autóból, hogy
jobban lássák kivel is van dolguk. Amikor Aly megölelte barátjukat mindenki
eltátotta a száját.
- Ő az? –
döbbentek le egyszerre, hisz Aly egyszerűen tökéletesnek hatott a ruhájában, és
a hajával, amit lágyan fújt a kellemes tavaszi szellő.
- Hát
nem csodálom, hogy belezúgott, nekem is megremegett a szívem egy pillanatra… -
nyelt egy nagyot Jeongmin, aki kijelentése miatt egy nagy kupán vágást kapott a
leader-től.
-
Srácok! Ő itt Aly… ő a ti neveiteket, és minden egyebet is tud rólatok a
netről, amik fontosak, meg persze tőlem. – mosolyodott el Kwangmin. Olyan
boldognak érezte magát, hogy végre a lánnyal lehet, hogy az sem érdekelte, hogy
5 másik emberrel kell osztoznia rajta, akik azon nyomban megrohamozták őt a
kérdésiekkel.
A
közösen eltöltött nap vásárlással, sok nevetéssel, viccel, és néhány kínos
pillanattal hamar elszállt, nem is vették észre, és már besötétedett.
- Akkor
hazakísérlek. – lépett Aly mellé Kwangmin és kivette a többiek kezéből a
csomagot, majd elköszöntek tőlük, és megindultak a kollégium felé. Az út nagy
része csendben telt, de egyikük sem érezte kínosnak. Mindketten próbálták összeszedni
kusza gondolataikat.
- Aly… -
szólalt meg a fiú bátortalanul a kolesz bejárata előtt. Olyan sok mindent
szeretett volna elmondani a lánynak, de most úgy érezte esély sincs rá, hogy kellőképpen
ki tudja fejezni magát. – Mikor repülsz?
- Holnap
után. – hajtotta le kicsit szomorúan a fejét. – Azon a napon, amikor randid
lesz Hee Joo-val. Ezt el is felejtettem mondani.
- Te-tessék?
– meredt nagy kerek szemekkel az előtte állóra.
- Igen,
erről még beszélünk telefonon. Figyelj Kwangmin nekem most be kéne mennem, mert…
- Holnap…
Holnap muszáj találkoznod velem! Mondanom kell valamit, és még szeretnélek
kérni valamire… tudsz jönni?
-
Persze! Már nincsenek óráim, bármikor jó, amikor neked. – mosolygott fel a
fiúra, majd elköszönt és berohant az épületbe.
Kwangmin
megindult hazafelé, miközben azon gondolkodott, hogy jöhetne jól ki abból a
helyzetből, amit teremteni fog. „Csak sikerüljön! Kérlek!”
* Akkor szokták használni, amikor már elakad a szavuk, és nem tudnak mit mondani. :D
