Someone, who is unforgettable!

Egy barátság csak akkor tud szárnyra kelni, ha már a megismerkedés pillanatában ott van az a bizonyos „kölcsönös szimpátia”. Ez a fiú-lány barátságnál általában azt jelenti, hogy tetszik neki a másik, s ezért kezdenek el beszélhetni, majd később a hirtelen fellángolás átalakul „csak barátsággá”. Vagy mégsem?

Ahogy telik az idő, az emberek hajlamosak megfeledkezni arról, hogy mi is fontos számukra igazán. Főleg akkor, ha az egyik fél az Idolok rohanó, hajszolt életét éli.

Kwangmin és Aly barátsága akkor kezdődött, amikor a lány első évét töltötte cserediákként az egyetemen. Teljes mértékben a véletlen műve volt, hogy összefutottak, hisz a fiú csak egy nyílt napra ment - mert elhatározta, hogy a következő évtől, ő bizony elkezdi az iskolát.

Épp a bejárathoz felvezető lépcső legalján ácsorgott, és autogramot osztogatott, amikor egy piros kabátos lányt pillantott meg vaskos könyvekkel a kezében, akit valószínűleg bármelyik forgalmas utcán is kiszúrt volna, hisz nem elég, hogy piros kabátot viselt, még külföldi is volt. Barna hullámos haját a hideg téli szellő lengette, s pirospozsgás arcára egy mosoly kúszott, amikor egyik ismerőse köszönt neki. Valami megfogta benne. Valami olyan, amit eddig nem ismert; úgy érezte muszáj odamenni-e hozzá, és segíteni neki cipekedni, de tudta, hogy nem szabadulhat, hisz rajongói követelik tőle a figyelmét. Nagy nehezen elszakította tekintetét, s ismét aláírásokat kezdett elosztogatni. Mire újra felnézett, az idegen már sehol sem volt; szomorkás mosollyal arcán indult el a lépcsőn. „Itt a vége!” – gondolta, miközben feljebb csúsztatta orrnyergén a napszemüveget.

Azonban azt nem tudhatta, hogy az idegenben is mély benyomást hagyott. Nem sokkal az után ugyan is, hogy Kwangmin ismét a rajongóival foglalkozott, Aly megállt, és érdeklődve figyelte a csoportosulást, majd végül kiszúrta az okot is, ami a fiú volt. Azon nyomban megfogta őt az a gyönyörű ragyogó mosoly, amit a körülötte ugrándozó, és néha még sikoltozó lányoknak küldött. „Egy Idol… milyen meglepő” – gondolta, majd tovább haladt a könyvtár felé, ahol végre nekiállhatott a beadondójának.

2 óra elteltével az előadóteremben szinte elszabadult a káosz, amikor Kwangmin belépett a teremben, a kis csapattal, akik vele tartottak. Mivel a rendezők nem tudtak mit kezdeni a káosszal, az egyik külföldi srác elé lépett, és azt mondta:

- Nézd, haver. Tudom, hogy te Idol vagy, meg minden, de egyszerűen így nem lehet előadást tartani. – sóhajtott fel, miután megpróbálta túlkiabálni a sikoltozó tömeget.

- Tudom, sajnálom. – hajtotta le fejét szomorúan, hisz ő tényleg nem akart semmi rosszat, csak meg akarta nézni a lehetőségeit ezen az egyetemen.

- Áh, nem a te hibád, hogy ilyen megszállottak ezek a libák. – legyintett egyet a szőke, kék szemű, címlapokra illő kinézettel rendelkező egyetemista. – Menjünk, és keressünk neked valakit, aki tud kezelni. – mosolygott rá a vele szemben állóra, és elindult kifelé. Egy kis séta után a szöszi megállt, összecsapta a tenyerét, és azt mondta: - Megvan a számodra tökéletes személy! Azt hiszem a könyvtárban lesz… - ezzel megszaporázta lépteit, amihez Kwangminnak ugyan sikerült felzárkóznia, de mire a könyvtárhoz értek, eléggé elfáradt, bár nem mutatta ki.

- Mint mondtam ő lesz a tökéletes számodra, de lehet, hogy most nem ér rá. Megkérdezzük, és ha nemet mond, akkor keresünk valaki mást, rendben? – a rapper nem válaszolt, csak bólintott. – Hol lehet? Áh! – mutatott előre, és már meg is indult abba az irányba, ahol megpillantotta az illetőt.

Kwangmin ugyan elindult a fiú után, de mivel furcsán ismerősnek tűnt neki a piros kabát, ami a karfán lógott, kissé elbizonytalanodott, s csak lassan lépdelt a lány mellé, pont akkor, amikor róla kezdtek el beszélni.

- Figyelj, tudom, hogy elfoglalt vagy, de nem tudnád körbevezetni ezt a srácot itt – és ekkor karolt bele Kwangminba – a suliban, és elmondani neki minden fontosat, amit tudnia kell? – rámosolygott az említettre, de az csak bágyadtan nézte a vele szemben ülőt, aki most értetlenül meredt rá. Egyikük sem tudta elhinni, hogy a másik előtte áll/ül – merthogy Aly ült.

- Öhm, pontosan meddig is tartana ez? – szegezte kérdését barátjának.

- Csak amíg a nyílt nap. Olyan 2 óra még. Kérlek! – fogta könyörgőre a dolgot, mert már előre sejtette a választ.

- Nézd, Phil… nekem be kell fejeznem ezt, és… - de akkor ismét felnézett a vele szemben állókra, és valami olyat pillantott meg Kwangmin szemében, ami azon nyomban megváltoztatta a helyzetet. Ugyan is a fiú némán könyörgött a szemeivel, hogy vállalja el az idegen vezetést. „Vajon miért?” Mivel Aly nem volt olyan lány, aki megelégedett azzal, ha egy kérdés megválaszolatlanul marad, ezért hátmást válaszolt, mint szeretett volna. – bár ez a helyzet, úgy gondolom, tudok rá időt szakítani. – mosolyodott fel a két fiúra. Phil a nyakába ugrott, és egy hatalmas puszit nyomott az arcára, amitől a harmadik fél kicsit elszomorodott, bár nem értette miért.

- Te vagy a legjobb, legtökéletesebb, leg…

- Elég! – emelte fel egyik kezét, hogy megállítsa a fiút, mielőtt olyat mondana, amit megbánna. Aly felvette a kabátját a székről, rámosolygott a két delikvensre, majd közölte, hogy a bejáratnál találkoznak 10 perc múlva, mert még van egy kis dolga.

S itt kezdődött el minden. Azzal, hogy igent mondott, az élete egy olyan szakaszába lépett, melyet nem láthatott előre. Az unalmasnak, és magányosnak gondolt cserediákként töltött első éve, hirtelen megtelt, s teljes lett. Olyan ajándékot kapott Philtől, amit még csak nem is remélt.

A kezdeti kedvelés után, Aly rájött, hogy esélye sincs egy kapcsolatra Kwangminnal, hisz ő a szemeszter végén hazamegy az Államokba, és talán nem lesz lehetősége többé visszajönni, ezért érzéseit megpróbálta átformálni egyszerű barátsággá, ami nagy nehézségek árán sikerülni is látszott. Egészen addig, még meg nem tudott két fontos dolgot a fiúról.

A kollégium tetőterén – ahová elméletileg tilos felmenni – beszélgettek Kwangminnal, nagyobbnál nagyobb hülyeségekről, még végül ki nem kötöttek egy olyan témánál, ami mindkettőjüket nagyon foglalkoztatott a másikkal kapcsolatban.

- El sem hiszem, hogy már majdnem egy egész éve barátok vagyunk… Még a leghosszabb kapcsolatom sem tartott idáig. – nevetett fel keserűen Aly, miközben az égre emelte tekintetét.

- Miért? Melyik volt a leghosszabb? – kapott az alkalmon a fiú.

- 3 hónap. – húzta el a száját. – Az a maximum. Annál tovább nem viselnek el a srácok. – rántotta meg a vállát, mint, akit nem is érdekel, pedig ez egy nagy szívfájdalom volt számára. – Na és a te leghosszabb kapcsolatod Kwangmin?

- Haha… - nevetett fel kínosan, tarkóját vakargatva. – Ami azt illeti… - kezdett vörösödni a füle, hisz ezt 19 évesen az ember nem szívesen vallja be senkinek, de úgy érezte, ha most nem mondja ki, akkor sose fogja. – Igazából… nekem még nem… - dadogta zavartan. Annyira kínosnak érezte a helyzetet.

- Na, most komolyan… nem vagyok olyan lány, akinek azt kell mondanod, hogy nem volt még senkid, csak hogy tetsz neki. – bokszolta vállba, biztatásképpen, de ettől csak a mellette ülő még jobban elszontyolodott.

- Komolyan… az ikertesómnak volt már barátnője, nekem nem… - sóhajtott fel, és lehajtotta a fejét, szégyenében.

- Tényleg? – komolyodott meg egy szempillantás alatt Aly. – Ya, ez rendben van. Szerintem cuki, hogy még senkinek sem adtad oda a szíved, és… sok lány gondolja így. Csak meg kell találnod. – ölelte magához a fiút, akinek ettől gyorsabban kezdett el verni a szíve. „Már meg is találtam…” – gondolta, de tudta, hogy ez nem helyes. Ilyet gondolni, mikor pontosan tudta, hogy Aly csak barátként tekint rá… nehéz volt számára. – Hah! – pattant fel hirtelen az asztalról, amely most épp ülőalkalmatosságként szolgált a két fiatal számára. – Ismerek valakit, aki szerintem illene hozzád! Hee Joo-nak hívják, és olyan, mint egy angyal, és amikor még nem tudta, hogy ismerlek, azt mondta, hogy tényleg kedvel téged. Mi lenne, ha intéznék neked egy randit vele?

- Nem is tudom, hogy néz ki… - próbálta keresni a kifogásokat, hisz semmi kedve nem volt ehhez az egészhez. Lett volna, ha Aly azt mondja: „Én is kedvellek! Mostantól randizz velem!”; de nem mondta, és valószínűleg soha nem is fogja.

- Igaz… - sóhajtott fel Aly, és visszaült a helyére, de igazság szerint egy kicsit örült annak, hogy Kwangmin próbál kibúvót találni a randi alól, hisz akkor van rá esély, hogy miatta tenné. „De jó is lenne… De nem lehet.” - Van róla képem! – jutott eszébe hirtelen, és telefonját előkapva, már keresni is kezdte a képet, amikor megtalálta felmutatta a fiúnak, miközben a reakcióját figyelte, de arcáról semmit sem tudott leolvasni. „Most akkor tetszik neki, vagy sem?”

- Őszintén… ő tényleg szép, de… - sajnos nem jutott eszébe semmi, ami kifogásolható lehetett volna a lányon, ezért kénytelen kelletlen belement a dologba.

- Akkor ezt megbeszéltük. Amint találkozom vele, megkérdezem a dologról, és megbeszélek vele egy időpontot, ami neked is jó. Vagy csak egyszerűen megadom neki a számod, és…

- Ne! – tiltakozott rögtön a fiú. – Ha megadod neki, a barátnői egyfolytában engem fognak zaklatni, és…

- Értem… biztonsági okok. Akkor majd én leszek kettőtök között a kapocs. – mosolygott fel a fiúra, akinek furcsán csillogott a szeme, ahogy ránézett. „Vajon miért?”

- Lassan… mennem kéne. – sóhajtott fel Kwangmin, majd felállt, megigazította dzsekijét, és várakozón nézett Aly-re. Úgy érezte, ha még egy perccel tovább itt kéne maradnia, akkor olyat tenne, ami biztosan véget vetne a nehezen felépült barátságuknak; a tény pedig, hogy ezzel elveszítheti a lányt, jobban megijesztették, mint az, hogy más lánnyal kell randiznia.

- Holnap koncerteztek? – kérdezte meg, ahogy lefelé haladtak a lépcsőn.

- Igen. – bólintott.

 - Akkor, sok sikert! – mosolygott fel a nála egy fejjel magasabb fiúra, akinek ismét furcsa fény csillant meg a szemében. „Megint ez? Mi ez?” Megölelte, aztán elindult vissza, mert ugyan már tavasz volt, de este még mindig elég hűvös volt, ő pedig egy egyszerű pulóverben volt, amiben már kezdett fázni.

- Aly… - szólt utána bátortalanul Kwangmin.

- Mi az? – fordult vissza mosollyal arcán, de nem sétált vissza, mert akkor a fiú észrevette volna a szemében összegyűlt könnyeket.

- Jóéjt! – mondta, de egyáltalán nem ezt szerette volna közölni a lánnyal. „Megint megrémültem… miért ilyen nehéz ez? Fenébe!” – bosszankodott magában a hazafelé vezető úton.

Két hétig nem is találkoztak ez után a beszélgetés után. Nem azért mert nem akartak, egyszerűen egyiküknek sem volt ideje a másikra. S őszintén megvallva mindketten örültek ennek a kis szünetnek, hisz így el tudták magukban raktározni a furcsa feltörő érzéseket, amik lassan már irányíthatatlanná váltak.

- Kwangminie! – karolt bele Donghyun a barátjába. – Mostanság nem tűnsz el órákra… összevesztetek? – elmondta ő a srácoknak, hogy barátkozik Aly-vel, és a fiúk azt is tudják, hogy ő igazából nagyon is kedveli, ezért hát mindenki „hirtelen” köré gyűlt, és figyelmesen hallgatták a választ.

- Ani… - sóhajtott fel. – Nincs időm eltűnni. – erőltetett magára egy mosolyt, de mindenki látta, hogy hazudik.

- Szóval a valódi probléma? – ült le a fotel karfájára Jeongmin, a „szerelmi specialista”.

- Randit szervez nekem az egyik barátnőjével… - nevetett fel keserűen, miközben még jobban lehorgasztotta fejét.

- MI VAN?- kiáltott fel mind az öt fiú egyszerre. – HUL [hol]*! – még a szavuk is elakadt.

- Ez a nagy helyzet… - dőlt hátra a fotelben egy nagyot sóhajtva. – Mivel érdemeltem ki ezt a viszonzatlan szerelmet?

- Hát… neked legalább van valamilyen lány az életedben. – sóhajtott fel keserűen most már Hyungseong is, akinek eddig még sosem volt része hasonló dolgokban.

- Most már tényleg meg akarjuk ismerni azt a lányt… - lépett előre Min Woo azzal a megszokott édes mosolyával, amivel bármikor, bárkit rávesz bármire. S amikor ezt kimondta zsebében megcsörrent Aly csengőhangja, amitől szíve kihagyott egy ütemet.

- Ez ő? – lépett előre most Youngmin izgatottan, ahogy a nevet figyelte a kijelzőn. – Vedd fel! Mire vársz?

- Oké, oké! – megköszörülte a torkát, és felette a telefont, amiben egy vidám hangot vélt felfedezni. – Szia. – közben Jeongmin mutatta, hogy hangosítsa ki a telefont, ezért megtette, bár nem akart még csak a hangján sem osztozni senkivel.

- Van ma időd találkozni velem? – hallani lehetett, hogy mosolyog.

- Igen, de hová mennénk? Mert akkor úgy készülök. Tudod, pénz ilyesmi.

- Neked nem kell pénzt hoznod. Veszek magamnak meg a tesómnak pár cuccot, mielőtt hazamegyek. – itt egy kicsit elkomorodott a telefonból jövő hang.

- Már is haza mész? – túrt bele hajába zavartan, miután füléhez emelte a telefont, és kisétált a nappaliból.

- Igen, tudod… vége a szemeszternek. – sóhajtott fel. – De most nem igazán érzem úgy, hogy menni szeretnék. – nevetett fel keserűen.

- Akkor ne menj… töltsd velünk a nyarat, és…

- Egy éve nem voltam otthon Kwangmin. Az apám megölne, ha felhívnám azzal, hogy „bocsi mégse megyek haza”! Ráadásul hiányzik a családom… mennék is, és maradnék is. Van egy két ember, aki miatt nagyon nehezemre esik elmenni, de bármilyen nehéz is… menni fogok.

- Akkor ezt már eldöntötted… - nevetett fel keserűen. Annyira fájt ez neki, mint még soha semmi.

- Kwangmin… - hallotta meg saját nevét, ami most olyan szomorúan csengett. – Ugye tudod, hogy te vagy az egyik ember, aki miatt maradni szeretnék?

- Reménykedtem benne… - guggolt le a fal mellé, de aztán a srácok sürgetése miatt gyorsan le akarta zárni a beszélgetést, és menni. – Mikor találkozzunk?

- 30 perc múlva a kolesz előtt? Az jó?

- Persze. És… figyelj csak, a srácok unatkoznak itthon… nem lehetne, hogy… ők is jönnek?

- De persze. Bár elég kellemetlen lesz, ha összekeverlek az ikertesóddal. – nevetett fel saját viccén Aly, de aztán köhintett egyet, és folytatta. – Úgy is szerettem volna megismerni őket.

- Tényleg? Miért nem mondtad előbb?

- Mert előtte téged szerettelek volna megismerni. – ettől a mondattól pír szökött a fiú arcára, és automatikusan mosolyra húzta ajkait.

- Khm… - tért észhez. – Akkor a srácokkal együtt megyünk segíteni neked vásárolni. Több szem, többet lát. – ezzel lezártnak tekintettéka témát, elköszöntek egymástól, majd visszasétált a srácokhoz. – Indulás! – kapta fel táskáját.

30 perccel később:

- Hol van már? – rázta izgatottan az ülést Min Woo a kocsiban ülve. Nem szálltak ki addig még nem látják meg Aly-t, mert az csak feszültséggel járna. – Látni akarom! – most tényleg úgy viselkedett, mint egy kisgyerek, azonban Kwangmin nem is figyelt rá. Nem is tudott másra gondolni, minthogy Aly nemsokára elmegy, és itt hagyja őt; ráadásul úgy, hogy nem is tudja mikor jön vissza.

- Oh! – Kwangmin kivágta a kisbusz ajtaját, és megindult egy irányba. A többi srác lélegzet visszafojtva figyelte az eseményeket. A fiú azt mondta nekik, hogy majd idejön értük, de… nem tudtak várni, szóval kiszálltak az autóból, hogy jobban lássák kivel is van dolguk. Amikor Aly megölelte barátjukat mindenki eltátotta a száját.

- Ő az? – döbbentek le egyszerre, hisz Aly egyszerűen tökéletesnek hatott a ruhájában, és a hajával, amit lágyan fújt a kellemes tavaszi szellő.

- Hát nem csodálom, hogy belezúgott, nekem is megremegett a szívem egy pillanatra… - nyelt egy nagyot Jeongmin, aki kijelentése miatt egy nagy kupán vágást kapott a leader-től.

- Srácok! Ő itt Aly… ő a ti neveiteket, és minden egyebet is tud rólatok a netről, amik fontosak, meg persze tőlem. – mosolyodott el Kwangmin. Olyan boldognak érezte magát, hogy végre a lánnyal lehet, hogy az sem érdekelte, hogy 5 másik emberrel kell osztoznia rajta, akik azon nyomban megrohamozták őt a kérdésiekkel.

A közösen eltöltött nap vásárlással, sok nevetéssel, viccel, és néhány kínos pillanattal hamar elszállt, nem is vették észre, és már besötétedett.

- Akkor hazakísérlek. – lépett Aly mellé Kwangmin és kivette a többiek kezéből a csomagot, majd elköszöntek tőlük, és megindultak a kollégium felé. Az út nagy része csendben telt, de egyikük sem érezte kínosnak. Mindketten próbálták összeszedni kusza gondolataikat.

- Aly… - szólalt meg a fiú bátortalanul a kolesz bejárata előtt. Olyan sok mindent szeretett volna elmondani a lánynak, de most úgy érezte esély sincs rá, hogy kellőképpen ki tudja fejezni magát. – Mikor repülsz?

- Holnap után. – hajtotta le kicsit szomorúan a fejét. – Azon a napon, amikor randid lesz Hee Joo-val. Ezt el is felejtettem mondani.

- Te-tessék? – meredt nagy kerek szemekkel az előtte állóra.

- Igen, erről még beszélünk telefonon. Figyelj Kwangmin nekem most be kéne mennem, mert…

- Holnap… Holnap muszáj találkoznod velem! Mondanom kell valamit, és még szeretnélek kérni valamire… tudsz jönni?

- Persze! Már nincsenek óráim, bármikor jó, amikor neked. – mosolygott fel a fiúra, majd elköszönt és berohant az épületbe.

Kwangmin megindult hazafelé, miközben azon gondolkodott, hogy jöhetne jól ki abból a helyzetből, amit teremteni fog. „Csak sikerüljön! Kérlek!”

* Akkor szokták használni, amikor már elakad a szavuk, és nem tudnak mit mondani. :D

The Red Thread.. [Kwangmin&Youngmin] 8. rész THE END

Lüktető erek, fejfájás, vérző orr és mérhetetlen hiányérzet: ez volt minden, amit Kwangmin kapott ajándékba, amiért elvágta a vörös fonalat. Valami olyat tett, amit sosem szabadott volna. A szervezete olyan erős hatásoknak volt kitéve, hogy napok óta fel sem tudott kelni az ágyából.

- Mi van veled, fiam? – lépett be a negyedik napon a szobába az apa; semmi kedve nem volt azt hallgatni az embereitől, hogy miért nem törődik a fiával, ezért eljött, hogy meglátogassa. Hogy miért érdekli őt pont most a Lovagok véleménye? Mert hamarosan választás lesz, s a férfi mindenképpen szeretne újra vezetővé válni, azonban ehhez meg kell, hogy válasszák. Ha rossz véleménnyel vannak róla, akkor az teljesen lehetetlen lenne.

- Ez, miattad van! – nyöszörögte láztól meggyengülten a fiú. – Ha nem piszkálsz bele a gondolataiba, akkor ez nem történt volna meg! – szorította össze fogait a fájdalom hatására, amit a tüdejében érzett; már a beszéd is nehezére esett. – Te akarsz lenni a vezetőjük? Sosem hagyják, ha ilyen szánalmasan viselkedsz! – oktatta ki félelem nélkül a férfit, aki nagyon meglepődött ezen. – De mivel egyszer már eldobtad őket… miből gondolod, hogy van még esélyed? – annak ellenére, hogy rettentő fájdalmai voltak, mégis határozottan, és eltökélten nézett a vele szemben álló szemébe. Sosem hagyná, hogy elvegyék tőle azt az egyetlen dolgot, amije van.

- Honnan tudtad meg, hogy…

- Láttam anyát, és kihallgattam a beszélgetéseteket. Vékonyak a falak. – nevetett fel kárörvendően.

- Mit mondtál? – ragadta meg fia pulóverét, és megemelte; szeméből csak úgy szikrázott az indulat. – Hogy merészelsz ilyen hangnemben beszélni velem?

- Miért? Nem kéne? – köhögött, miután a férfi elengedte őt. – Mindent el akarsz venni tőlem, amim van. A Lovagokat is meg akarod szerezni tőlem! Han Ah-t már így is sikerült… - kezdte el szaporán venni a levegőt, amint kimondta a lány nevét.

- Te kis…! – ekkor azonban valami furcsa dolgot érzett a hátába fúródni, de nem tudta megnézni, mert elájult.

Min Ah berontott a szobába, és egyenesen Kwangminhoz rohant.

- Jól vagy? – hajolt közel hozzá, hogy meg tudja nézni a fiú pulzusát, amit szinte nem is lehetett érezni. „Az is csoda, hogy még magánál van…” –szörnyülködik magában. – Youngmin-ah! El kell vinnünk innen, mielőtt az apátok magához tér! – nézett fel az éppen belépő testvérre, aki elszörnyülködött a látványon. Sosem álltak közel egymáshoz Kwangminnal, de így látni őt nagyon nehéz volt számára.

- De hová? – ragadta meg testvére karját, és a nyakába akasztotta, és már készen is állt a teleportálásra.

- Han Ah-hoz! – Min Ah is megragadta a beteg karját,és együtt elteleportáltak a villából, egyenesen egy nappaliba, ahol semmi jelenem volt az életnek. Nem látszott, hogy valaki lakna ott, csak az alapbútorok voltak a helyiségben. Sehol egy kép, vagy valami, ami arra késztetné az embert, hogy körülnézzen; mintha épp egy lakást akarnának kivenni ők ketten, hogy beköltözzenek.

- Biztos, hogy ez az? –bizonytalanodott el azonnal az idősebbik iker.

- Arra gondoltam, hogy hozzá jöjjünk, szóval igen, de… vajon hol lehet? – járta körbe a lakást, de senkit sem talált. – Talán küldetésen van?

- Nem maradhatunk itt tovább! Fel kell állítanunk a védőpajzsot, mielőtt az apám megérkezne.

- Ahhoz nekünk miért kell kimenni? –értetlenkedett a lány.

- Ez a védelem csak az adott ház tulajdonosára, és a bent tartózkodókra érvényes, de csak kívülről lehet felállítani. Mivel te segítesz nekem… te sem maradhatsz bent. –magyarázta miközben egy tincset tűrt Min Ah füle mögé, amitől a lány el is pirult. Eszébe jutott, amikor a fiú ezt először tette, s ettől hevesen kezdett el dobogni a szíve.

„-Min Ah… - lépett az erkély korlátjához Youngmin, aki eddig az ablakból figyelte a lányt. – Mondanom kell valamit. – igazította meg zavarában haját.

Youngmin, ne keverjétek Kwangminnal. ^^

- Mit? – mosolygott fel a nála egy fejjel magasabb fiúra; ám amikor oldalra fordította fejét, a tökéletesen beigazított tincsekből egy rakoncátlanabbik fajta, kicsúszott, s az arcába hullott, mert a lágy szellő arra terelte. Youngmin csillogó szemekkel mosolygott rá, s eltűrte azt a bizonyos tincset. De mivel a fiú kézfejére figyelt, nem vette észre, hogy a kézhez tartozó többi testrész is egyre közelebb settenkedik hozzá – leginkább az ajkai. Így amikor ismét felemelte tekintetét a vendéglátójára az ajkaik összeértek egy pillanatra, majd amikor a csók véget ért a fiú azt mondta:

- Kedvellek. El tudnád fogadni a szívem?”

- Min gondolkodtál el ennyire? – kérdezett rá a fiú, amikor elkezdték felállítani a védőfalakat.

- Csak… Semmi. – mondta halkan, mert ettől az emléktől mindig zavarba jön.

- Tudod, hogy milyen aranyos vagy, amikor ezt csinálod? – simított végig Min Ah karjain, és egy puszit nyomott a homlokára.

Han Ah a küldetéstől teljes mértékben leamortizálódva érkezett meg a lakása folyosójára, majd egyenesen bevetette magát a fürdőszobába. Semmi kedve nem volt vacsorát csinálni, vagy épp összepakolni a nappaliba, mert elég nagy kupit hagyhatott maga után a tegnapi kis afférral. Sőt! Egyenesen nem akart azzal a szörnyű szexszel töltött északára gondolni. Már semmi sem volt a régi, és ezt ő pontosan tudta. Amint Kwangmin elteleportált onnan, magával vitte minden életkedvét.

Néha azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak visszajönne, de tudta, hogy ez sosem történne meg. Pedig tényleg kedvelte azt az idegesítő személyiséggel megáldott alakot. Élvezte a vitáikat, élvezte, hogy törődött vele, tetszett neki, hogy mindenféle ostoba kifogást kitalált, miért nem megy el, és az is, amikor a közelében volt. Amikor majdnem megcsókolta a fiút, úgy vert a szíve, mint még soha. Tényleg meg akarta tenni, de valahogy mégsem tudta. Miért? Megijedt?

Fogát mosva pizsamában bosszankodott a tükör előtt, s azon agyalt mit kéne tennie, ezzel a furcsa szorító érzéssel a mellkasában.

Kwangmin arra ébredt fel, hogy valaki megnyitotta a zuhanyt. Bár homályosan látott, de azt ki tudta venni, hogy nem a saját szobájában van. Mert, mégis ki merne az ő fürdőszobájában zuhanyozni, amikor nem adott rá engedélyt? Senki!

Homályos tekintettel kezdte el elemezni a helyet, s amint felfedezett egy piros takarót maga mellett a kanapé oldalán, már pontosan be tudta azonosítani hollétét. Ettől, mintha újult erőre kapott volna – egy egész másodpercig, míg felállt –megindult a zajforrás felé.

Lábaiból azonban mintha elszállt volna az erő, kénytelen volt egész végig a falnak

támaszkodva szinte csúszni, miközben tüdejéből fájdalmas zihálás szakadt ki. A legrosszabb, ami történhet, hogy itt helyben megöli őt, miért kéne aggódnia? Ez a szerelmi bánat úgy is elviszi, mert nem sokáig bírja elviselni a lázat, és a teste rossz állapotát. Nagyot nyelt, amikor ujjait a kilincsre fonta és lenyomta azt.

Bent egy döbbent Han Ah-val találta magát, aki a meglepetéstől a szívéhez kapta a kezét, s gyakran pislogott. El sem tudta hinni, hogy most az a Kwangmin áll vele szemben, akit ő ismer, hiszen még csak az árnyékának se lehetne mondani. Holtsápadt arc, karikák a szem alatt, melyek fájdalmat sugároznak, és izzadt felsőtest. Minden, amit eddig sosem látott rajta most megelevenedett előtte, és egyáltalán nem volt kecsegtető a látvány.

- Ha-Ha Na… - lehelte ki a nevét, majd a lány karjaiba ájult. Ahogy ez megtörtént Han Ah érezte, ahogy vállán végigfolyik valamilyen ragacsos folyadék; megnézte, és még inkább ledöbbent, Kwangmin orrából ömleni kezdett a vér.

- Mi a franc? – szaladt ki száján ez a mondat. – Kwangmin! – a falnak támasztva rázni, és szólogatni kezdte őt, de semmit sem reagált. –Kwangmin! – utolsó próbálkozás gyanánt, amikor már folytak a könnyei a kétségbeeséstől, egy hatalmasat ütött a mellkasára, amitől a Lovag elterült a földön, mert már nem tudta elkapni. – Ya! Ottoke?! –térdelt le az eszméletlen mellé, s egy törülközőt szorított orrához, amivel megpróbálta megállítani a vérzést, de szinte lehetetlennek látta. A fiú már így is egy vértócsában feküdt, ahogy ő is abban térdelt – Kwangmin vérében, könnyekkel áztatott arccal. - Ya! – sikoltotta miközben egy hatalmas pofont kevert le a másiknak. – Ne csináld ezt, hallod? – szipogta. Összeszorított szemmel próbált meg valamiféle ötletet kitalálni erre a helyzetre, de egyszerűen semmi sem jutott az eszébe.

- Han Ah… - nyöszörögte a fiú, s megpróbált felülni, sikertelenül. Hiába tért magához, attól még rengeteg vért vesztett. Mutatóujjával végigsimított a lány könnyes arcán, s elmosolyodott. – A könnyek mindig bejönnek… - hunyta le pár másodpercre a szemét, majd, amikor újra kinyitotta azonnal összekapcsolta tekintetét a vadászéval. – Amikor meg voltál sérülve, egyre jobban kezdett lassulni a szíved, én pedig kétségbeestem, ezért… nem túl férfiasan, sírni kezdtem. Amikor az ajkaidra cseppent a könnycseppem, visszatért a színe, és aztán jól lettél. Fogalmam sincs, hogy történt, én… - dőlt neki a falnak, de a mondatát már nem tudta befejezni, mert Han Ah hozzábújva megölelte őt. Erre a cselekedetre hatalmasat dobbant a szíve, és elakadt a szava.

- Ne vágd el többet. – motyogta a fiú nyakába, bár ő maga sem értette, hogy tud hirtelen ilyen lenni.

- Már elvágtam. Nem lehet… - az ölében kuporgó befogta száját, s mélyen a szemébe nézett, majd azt mondta:

- Ha még egyszer elhagy… utánad megyek, és ezzel foglak megfojtani! – emelte fel kezét a magasba, így meg tudta mutatni a vörösen lógó fonalat. – Nem hiszem, hogy figyeltél Hyung Seok figyelmeztetésére…

- Tessék? – értetlenkedett.

- Azt mondta, az életünk során akárhányszor találkozunk a két vég, ami addig eltűnik a szemünk elől, újra egyesül, de ezúttal sokkal erősebben. Minél többször vágod el, és térsz vissza, annál nehezebb lesz megszabadulnod tőlem. – mosolygott a Lovagra, de aztán észrevette a hatalmas mennyiségű várt a másikon, ezért eltávolodott tőle. – Ha átöltöztünk, ezt folytatjuk! – a szobájába ment, és kikapott egy nagyobb alvós-pólót, és egy melegítőnadrágot, amit Kwangmin hagyott nála. Visszament a fürdőbe, és letette a ruhadarabokat a mosdókagylóra. – Jobban tennéd, ha lezuhanyoznál, és… majd beszélünk erről az egészről, bár előre szólók, nem vagyok túl jó az ilyen dolgokban.

- Rendben. – Nem is kellett neki több, levette pólóját, és mivel Han Ah ezután kiment a helyiségből gyorsan lezuhanyozott. Nem akart túl sok időt elvesztegetni, mindenképp meg akarta osztani az iránta való érzéseit, és minél tovább tartott, amit az agyalással töltött, annál inkább vesztett a bátorságából. Elzárta a vizet, és kilépett a kabinból, vizes hajából még mindig csöpögött a víz, ezért hát elkezdte törölni, de egy elég abszurd gondolat nevetésre késztette, és nem tudta volna senki levakarni róla a mosolyt.

Mialatt Kwangmin a fürdőben tartózkodott, addig Han Ah úgy gondolta, össze kéne ütnie valami egyszerű ennivalót, amivel egy kis időre elterelheti zavaros elképzeléseiről figyelmét.

Épp a tojást kotorta ki a tányérba, amikor két kar ölelte át derekát, amitől egy kicsit meg is ijedt, hisz egyáltalán nem számított ilyesmire.

- Ezt minden nap el tudnám viselni. – támasztotta meg állát a lány nyakán, s nagy levegőt vett. – ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy, ha el merlek hagyni, akkor ezzel a madzaggal fogsz megfojtani… de én azt mondom, te előbb hagynál el engem, mint én téged. Nekem nagyobb szükségem van rád, mint neked rám. – fordította maga felé Han Ah-t, aki értetlenül pislogott a nagy barna szemekbe. – Honnan tudom? – mosolyodott el halványan. – Én majdnem belehaltam, te pedig élted tovább az életed. Mégis milyen végzet vagy, te? Simán hagytál volna elmenni, anélkül, hogy egyszer is megpróbáltál volna visszatartani.

- Akartam… de aztán valaki belemászott a fejembe, és azzal voltam elfoglalva, hogy kiűzzem onnan. Aish… - döntötte fejét a vele szemben álló mellkasának. – Ha nem jöttél volna…

- Akkor mi lett volna?

- Kétségbeesés, és reménytelen várakozás. Tényleg akartam, hogy vissza gyere, hogy bocsánatot kérjek. Tényleg!

- Akkor valószínűleg ezért voltam ilyen rosszul… - sóhajtott fel. – Az egyik barátom sokat tud a vörös fonálról. Ő azt mondta, ez lehet egy jelzés nekem, a szívedtől. Nem hittem neki, mert te küldtél el, de már aznap rettenetesen hiányoztál. Még a munkámat se tudtam rendesen csinálni… - döntötte homlokát a lányénak, s lehunyta szemét. – Lehet, hogy meg sem választanak újra… Az apám el akarja venni a helyem.

- Az apád? De nem azt mondtad, hogy tőle kaptad a pozíciót? – tolta el kicsit magától.

- Ne tudom, miért akar hirtelen újra ő lenni a vezér, de… azt hiszem a te fejeddel is ő játszott. – harapott bele alsó ajkába. – Sajnálom.

- Neked is fantasztikus apád van. Az anyád legalább jobb?

- Életemben először pár napja találkoztam vele, és úgy körülbelül két percig láttam, de ő nem vett észre engem… szóval, nem mondanám. Ráadásul gondolkodás nélkül választotta Youngmin-t, amikor születtünk… nem hiszem, hogy jobb lenne.

- Én szerettem az anyám, de aztán meghalt, és apámmal nőttem fel, akit utáltam, mert hagyta, hogy az anyám meghaljon. De aztán ő is meghalt, és akkor ijedtem meg igazán magamtól, amikor megkönnyebbültem, hogy nincs pulzusa. Miért nyugodtam meg? Ez annyira abszurd… még csak 15 voltam, és egyedül maradtam. Mégis örültem neki… ez az igazán szánalmas.

- Nem hiszem, hogy az lenne… nem lopta be magát a szívedbe, ennyi! Én sem vagyok oda az apámért, aki még attól is meg akar fosztani, amit saját erőből szereztem meg.

- Mi az amit te magad szereztél meg?

- A Lovagok vezetését, és nagyon remélem, hogy a szíved. Ha nem, akkor összeroppanok újra… - vágott kétségbeesett fejet a Lovag. – Ha ennyi idő után sem sikerült, akkor valami nagy baj lehet velem.

- Ki mondta, hogy nem sikerült? – emelte fel Han Ah az egyik szemöldökét, és úgy meredt bele egy féloldalas mosollyal a fiú szemeibe. Ebből bátorságot gyűjtve Kwangmin végre megkapta azt a csókot, amire már oly régóta vágyott.

Mondhatni a történetnek boldog vége lett, nem volt benne semmi elcsépelt, semmi szokványos, csak, amit én gondoltam, megcsavarva a tipikus furcsaságommal, amit általában bele szoktam tenni. Remélem tetszett mindenkinek, aki olvasta, és ezentúl is követtek majd, mert rájöttem, hogy nagyon szeretem különböző szituációkban elképzelni Jo Kwangmin-t, szóval számíthattok még jó pár ilyen-olyan Kwangminnal kapcsolatos OS-re, vagy Minificire. Gomawo ^^