Kwangmin sosem volt olyan lovag, aki képes kontrollálni
magát – ha dühös volt, tombolt; ha szomorú, úgyszintén; ha pedig boldog, akkor
– a legtöbb emberrel ellentétben – csendes volt. A furcsaságokhoz
hozzátartozott az is, hogy a háta közepére sem kívánta az életét – nyugodtságra
vágyott, de amint kinevezték a Sötét Lovagok vezetőjének tudta, hogy ezt sosem
fogja megkapni – egy újabb dolog a listára, amit nélkülöznie kell.
Amióta csak Han Ah becsöppent az életébe folytonos katasztrófák
érik, amitől a falra lett volna kedve mászni. Kezdve a beszakadt tetővel, a
szinte teljesen lerombolt Tanács Teremmel, és a pénz behajtási „küldetés”-ig,
ami számára szintén egy katasztrófával ért fel. Ugyanis minden egyes porcikáját
azon nyomban kirázta a hideg, amint megpillantotta a lányt. Állkapcsát kénytelen
volt összeszorítani a dühtől, olyannyira ellenszenves volt neki. Ki gondolta
volna, hogy végül egymás ajkait tépve dőlnek el az ágyon, és egymás mellett éri
őket a hajnal? Ők biztosan nem. Ezért hát nem is csoda, hogy először
értetlenül, majd döbbenten meredtek egymásra, ezek után pedig következtek azok
a bizonyos sablonkérdések: te mit keresel a szobában? Honnan kéne tudnom? Mi…?
Emlékszel valamire? és a többi.
- Kwangmin… komolyan mondom! Ha nem magyarázod meg, hogy miért
feküdtél mellettem a saját ágyamban, akkor én esküszöm… - szűrte ki fogai
között ezeket a roppant dühös szavakat.
- Én magyarázzam meg? Te magyarázd meg! – lépett közelebb
Han Ah-hoz. Azonban amikor elé ért, kénytelen volt a szívéhez kapni, mert az olyan
nagyot dobbant, mint még soha ezelőtt; nagyot nyelve emelte tekintetét a másik
ajkaira, amint bevillant elméjébe egy emlék.
„- Meg akarsz csókolni
engem? – suttogta a fiú ajkaiba.
- Talán. – hangzott el
a válasz, ugyanolyan hangszínnel. Annyi különbséggel, hogy teljesen
elvarázsoltan, mert magával ragadták azok a hatalmas barna szemek, és az
édesnek tűnő telt ajkak. Meg akart győződni róla, hogy olyan finomak-e, mint
amilyennek tűnnek. – Igen!” – megrázta fejét, mert képtelen volt elhinni
azt, ami most eszébe jutott. Ő tényleg tett volna ilyet egy olyan lánnyal, mint
Han Ah? Az ki van zárva!
Azonban ez a látomás egy nagy lavinát indított el benne,
aminek az lett a következménye, hogy kedve lett volna ismét letámadni a vele
szemben állót, de aztán még sem tette meg. Túl büszke volt, hogy beismerje:
elindult benne valami. Valami, amit eddig még csak hírből sem ismert.
- Mivel a legutolsó emlékem, hogy koccintok Min Ah-val és
aztán megeszek egy nagy tál kimchi-t, sajnos nem tudom megmagyarázni neked! De
ahogy látom neked felrémlett pár dolog. – tette karba kezeit a vadász. – Mond
el!
- Csak… hah. Sokat ittunk, és aztán beszélgetni kezdtünk a
nappaliban valamiről, fogalmam sincs miről, és akkor megkérdezted, hogy meg
akarlak-e csókolni… melyik pasi mondana erre nemet? Főleg részegen! Én ráadásul
még egy rossz fiú is vagyok, szóval tök természetes, hogy végül az ágyadban
kötöttünk ki, és…
- Lefeküdtünk? – pislogott kettőt a lány. – Akkor ezért… -
gondolkodott hangosan.
- Tessék? Ezt most miért mondtad?
- Ha testi kontaktusba lépek valakivel… kézfogás, csók, vagy…
érted, az! Akkor utána látom az auráját, ami mindent elárul róla számomra. Mit
érez, mit gondol… mit miért tesz.
- Mi ez a hülyeség? A vadászok nem lehetnek képesek ilyenre,
ezeket csak a...
- Pontosan! Inkvizítor. – ült le az ablakpárkányra. – Az
egyik dédnagyanyám az volt, és nekem volt akkora mázlim – ironizált. – hogy
örököltem tőle ezt az adottságot.
- Akkor meg tudod mondani, ha hazudok? – döntötte oldalra a
fejét, ugyanis a fiú már korábban találkozott egy inkvizítorral, aki segített
nekik kideríteni hol van az egyik körözött tömeggyilkos ex-sötétlovag.
- Nem egészen… a vadász ösztöneim sokkal erősebbek. Szóval
csak az aurát látom, és néha napján meg tudom mondani, hogy hazudik-e valaki,
vagy sem, vagy épp, hogy mire gondol. – rántja meg a vállát. Fogalma sem volt
róla miért mondja el ezt a vele szemben állónak, de mégis megtette. Valahonnan
érezte, hogy ő nem olyan rossz, mint amilyenek mutatja magát – ha a bizalom nem
lenne elég, akkor erről még az aurája is tanúskodik.
- Ez nagyon furcsa… akkor az apád egy vadász volt ugye?
- EGY vadász? Ő volt A VADÁSZ! – állt fel a lány, és
közelebb sétált a másikhoz. – Mindenki rettegett tőle ebben az univerzumban, és
ennek minden egyes elcseszett dimenziójában. Őt éves korától kezdve legenda
volt, és mindenki ismerte a nevét. Ha megjelent valahol, rögtön mindenki
ráemelte a tekintetét, tisztelték és egyszerre rettegtek tőle. Ő egy igazi…
meghatározó személyiség volt, és lesz is a történelemben még évszázadokon át.
Mindenki ismerte őt, és néha még mindig hallok egy két „rémtörténetet” arról,
hogy valahol látták, vagy hogy életben van, de mivel a szemem láttára halt meg…
nem valószínű, hogy igaz. – rántotta meg vállát. Azt azonban sosem mondta volna
ki, amit ez után gondolt: „Legalábbis
remélem!”
Han Ah apja ugyanis soha nem volt az a tipikus mintaapuka,
aki kirándulni viszi a gyerekeit, és a család volt számára az első. Ugyan!
Előbb dobta volna őket oda egy éhes cápának, minthogy valaha is felelősséget
vállaljon értük. Mondhatni szánalmas egy ember volt, aki csak a vadászatnak, és
a pénznek élt. A lány pedig megfogadta a hatodik születésnapján, hogy sosem
lesz olyan. Azonban a furcsa hétköznapok őt is magával ragadta, és végül
rájött, ő sem különbözik szülőjétől. Annyi különbséggel, hogy van egyetlen
barátja, akiért még képes jó lenni – de ez minden, amiben különbözik tőle.
- Hát, ahogy a hangodból kivettem, nem is nagyon akarod,
hogy éljen. – emelte fel egyik szemöldökét Kwangmin.
- Nem mintha ez rád tartozna! – szorította ökölbe kezeit. –
Ez a beszélgetés nem történt meg! Nehogy azt hidd, hogy egy részeges este után
a kapcsolatunk javul, vagy valami hasonló, mert még ugyan úgy megvetlek!
Szóval, ha bárkinek elmered kotyogni, hogy…
- Miért akarnám bárkinek is elmondani? Felírom a nevedet a
falamra, és le van tudva! – bár a fiúnak nem volt a „trófeáinak” szánt fala, de
úgy érezte muszáj valahogy megvédenie az önbecsülését; nem hagyhatta, hogy a
másik irányítson. Az számára kész kudarc lett volna, hisz ő mindig is az
irányító szerepet tartotta a magáénak, és ez most sem lehetett másképp.
- Nagyszerű! Akkor írd, és ha már itt tartunk, végre haza
húzhatnátok! – dobbantott egyet a lábával, és dühösen fújtatott a fiú felé.
Ezzel hivatalosan is véget ért a békeidőszak. Újra egymás gyűlölői lettek –
legalábbis látszatra. Mindkettőjüket nagyon bántotta az, amit egymás fejéhez
vágtak, de ők már csak ilyenek. A büszkeségük mindig is erősebb volt, mint
holmi érzelmek.
Minden olyan gyorsan történt. Egyik pillanatban még örült,
hogy végre elmennek a kis „vendégeik”, a következőben pedig szinte gyilkolni
tudott volna.
- Ezt meg hogy a fenébe érted?! – legjobb barátja szavai
ledöbbentették.
- Elmegyek Youngminnal egy kis időre Han Ah-yah! Jól
kijövünk, és szeretném jobban megismerni, szóval vele megyek. Egy hónap múlva
visszajövök, és folytathatjuk tovább a munkát, csak…
- Megmondtam! Ha egyszer elmész, akkor ide nem jössz vissza.
– hűvös szavai ledöbbentették a három másikat. Hátat fordított a kis
társaságnak, és megindult az ajtó felé. Úgy érezte elárulták őt; megsebezték
egy olyan pengével, amin semmilyen gyógyír nem segít. Vérzik a szíve, és
rettentően magányosnak érzi magát.
- Ha Na-yah! – kiabálta utána Min Ah, de nem akart tovább
vele beszélni, és ezt a másik tudomására is hozta. Ahogy elhaladt a közös képük
mellett összeroppantotta, és a fa keret a képpel együtt, porrá válva terült el
a komódon. Ezzel végleg sikerült a lány tudtára adnia, hogy nincs már miről
beszélniük – ő mindig tartja a szavát, és már 5 éve megmondta, hogy ez fog
történni. Varázserejével becsapta maga mögött az ajtót, és elteleportált.
Egyenesen az Elosztó Központban landolt mindenki nagy
megdöbbenésére, hisz a vadász sosem jelentette be, ha küldetésre megy – sőt még
feladatot sem fogadott el senkitől. Mindig a saját feje után ment, ezért is ez
volt az első alkalom, hogy betette ide a lábát a vizsgája óta – csak az igazgatói
irodát látogatta meg néhanapján.
- Üdv! – lépett a recepciós hölgy elé, aki a szokásos kék
egyenruhát viselte azzal az ostoba fehér kalappal, és kendővel, amit Han Ah
szívből gyűlölt; ízléstelennek, és előnytelennek tartotta. – Az igazgatóval
szeretnék beszélni. – hangja közömbös volt.
- Az igazgató Úr, most épp nem fogad látogatókat, de… - kezdett
bele bátortalanul a húszas éveiben járó, valószínűleg újonc nő, akit már
értesítettek arról, hogy a lány nem épp a hidegvéréről ismeretes. – Kérem szépen,
ne fenyegessen meg, vagy bántson! Még új vagyok itt! – fogta könyörgőre a
dolgot a pult mögött ácsorgó ijedt személy, de ez a pár mondat, mintha el sem
jutott volna a vadász agyáig. Fogta magát, és elindult fel a lépcsőn, mit sem
törődve a biztonsági őrökkel, akik próbálták megállítani őt; néhányat megölt
közülük, néhányat pedig csak félre lökött az útjából.
Miért akarják megállítani, ha nem is tudják, hogy miért
megy? Talán azért, mert már túl sok sérülést okozott a drága igazgatónak? Miért
érdekli ez őket egyáltalán? Az a fickó egy zsarnok, megérdemli, hogy valaki
ellássa párszor a baját. Kopogás nélkül nyitotta ki az ajtót, és szó nélkül
lépett az íróasztal elé.
- ’Napot! – állt meg az asztal előtt. – Tudom, hogy nem
vagyok szívesen látott vendég, és higgye el, hogy nem is maradok sokáig, csak
azért jöttem, hogy közöljem: mától nincs társam, és nem is vagyok hajlandó
együtt dolgozni senkivel! Adjon annyi küldetést, amennyit csak akar… van öt
perce, hogy összeszedjen nekem lehetőleg jó sok dossziét a célpontokról. Az
elkövetkezendő egy évben nem szándékozom betenni ide a lábam. Sőt! Ami azt
illeti a fizetésemet is egy összegben kérem, úgy most! – villantotta meg vörös
szemeit a lány.
- Mi… Mi ez a hirtelen jött lelkesedés az Elosztó Központ
felé? Eddig nem akart a szabályzat szerint elvállalni egyetlen munkát sem. –
bár a férfi halálosan meg volt ijedve, hisz nem egyszer tapasztalta saját
testén a vele szemben álló erejét, de a kíváncsisága még mindig sokkal
erősebbnek bizonyult, mint a halálfélelme.
- Az legyen az én dolgom! – sóhajtott fel a vadász. – Semmi kedvem
tovább itt maradni, úgyhogy küldje el a helyre, ahol épp tartózkodom. Nem lesz
nehéz kitalálnia… ezekből abc-sorrendben fogok haladni. – kapott fel egy jó
nagy stócnyi aktát. Nem is foglalkozott vele, milyen szintűek, vagy épp milyen
személyek szerepelnek azokban az iratokban; egyszerűen csak le akarta vezetni a
feszültségét, és véget vetni a magányának – meg akart feledkezni arról az „aprócska”
kis tényről, hogy végleg egyedül maradt.
„-Han Ah-yah! Ne
zárkózz be! Visszajövök, ígérem! – hallotta még mindig ezeket a szavakat
barátnője szájából.” – Mind ezt mondja ugye? – szorította meg az első
célpontja nyakát, aki ettől nyöszörögni kezdett, és utolsó erejét is
elhasználva próbált szabadulni a vasmarokként szorító ujjaktól, de esélye sem
volt; már szinte teljesen kimerült. A vadász szemei vörösen villantak meg, és
végül eltörte a piti kis bűnöző ádámcsutkáját. Meghalt. A vérdíj 1 millió won
volt.
- Hát, nem voltál nagy kihívás… - guggolt le az élettelen
test mellé, és a hátára nyomott egy citromsárga jelző szerkezetet, aminek a
segítségével majd megtalálják őt a Központ begyűjtő osztagának tagjai. - Olyan unalmasan
éltél, ahogy haltál… a pokolban találkozunk! – ezzel elteleportált, és kezdetét
vette az egy évig tartó folyamatos vadászat. 10 hónap alatt Han Ah olyan
hírnévre tett szert, mint apja egy élet alatt… mondhatná, hogy büszke magára,
de nem volt az… rosszabb lett, mint a számára legjobban gyűlölt ember.
A 11. hónap második felében egy kissé nehezebb küldetést
vállalt el magának, amit ugyan sikerült teljesítenie, de nem úgy, ahogy arra
számított.
Han Ah ruhája vérben úszott, haja csapzott volt, és lelke
ennél sötétebb már nem is tudott volna lenni. Végleg leért a gödör aljára,
amiben eddig dagonyázott. Olya szörnyeteggé vált, ami soha nem akart lenni. Egy
üres gyilkológép lett. Nem vágyott semmi másra csak egy forró zuhanyra, és egy
pihentető alvásra a vadonatúj luxus-lakásában, amit a megszerzett pénzből
vásárolt.
Azonban egyedül a fényűző, gazdag élet sem boldogító. Amíg
van kivel megosztanod minden szép, és jó; ám amint egyedül maradsz a pénzeddel,
és nem tudsz mit kezdeni magaddal, valahogy minden az ellenkezőjére változik.
Magány, unalom, és ami talán a legrosszabb, a céltalan bolyongás, amit már
semmivel sem lehet helyre hozni. Ez maradt neki.
Néha azonban akaratlanul is eszébe jut egy bizonyos személy,
akiről soha nem gondolta volna, hogy magányában pont rá fog gondolni, és őt
fogja hiányolni. Bár érzései megszűntek a körülötte élőkkel szemben az a
bizonyos barna hajú fiú mindig visszakúszik elméjében, és nem hagy ott mást
neki csak hiányérzetet. Viszont azt nem is sejtette, hogy ezzel nincs egyedül.
Kwangminra rá sem lehet ismerni, amióta hazament. Nem hajlandó
elvégezni a munkáját. Sőt! Ami azt illeti, még a tanácskozáson sem hajlandó
megjelenni. Egyenesen ki sem teszi a lábát az otthonából. Hiányzik neki a lány –
bár ezt nagyon sokáig tagadta, de így volt. Minden percet kínszenvedésnek élt
meg, amit ébren töltött.
Álmaiban azonban boldognak érezte magát. Mindig Han Ah-val
álmodott – néha erotikus álmai voltak, néha pedig épp sétáltak, vagy ücsörögtek
valahol. Olyan nyálasnak tűnhetett volna, ha egy külső szemlélőnek elmesélte
volna - főleg a barátainak - de ezek az álmok arra késztették, hogy azt kívánja
„Bárcsak ott lehetne most vele!” Ki
hitte volna, hogy a kívánsága egy csapásra teljesülni fog, amint ezt hangosan
is kimondja? Hát ő biztosan nem!
A fiú nagy erővel zuhant az egyik sikátor koszos pocsolyájába.
Legnagyobb örömére nadrágja, és pólója alja is vizes lett – ráadásul a
folyadékot sem igazán tudta beazonosítani. Nem is nagyon akarta, mert volt
ennél sokkal nagyobb problémája is; hiszen fogalma sem volt róla, hogy került
oda. Azonban minden kétsége egy szempillantás alatt szállt el, amint egy
ismerős alak sétált el a sikátor előtt – nem is habozott sokáig, berántotta a
lányt!
- Han Ah! – szólította meg, mielőtt az megpróbálná megölni
őt.
- Kwangmin… - ha most a lámpa fénye elérte volna a két
fiatalt, akkor a fiú láthatta volna a vele szemben álló üres tekintetét.
Teljesen elszállt belőle az a régi fény. A „rosszkislány” most már csak egy
Vadász, aki gyilkol, ha kell. Semmi több.
- Én… beszélnem kellett veled! Nem hiszem, hogy ezt valaha
is újra ki fogom mondani, de… hiányoztál! – préseli teljesen fel a falra.
Ajkaiban érezte a lány forró leheletét, amitől bizseregni kezdett minden
porcikája – mintha áram ütötte volna meg, csak épp amolyan kellemes értelemben.
- Nem érdekel… - ismét semleges hangnem, ami most már a
Lovag füléhez is eljutott.
- Mi történt veled? – rántotta ki az utcai lámpa fénye alá,
s ekkor egy olyan látvány tárult a szeme elé, amit soha nem akart volna látni.
Han Ah ruháját vér áztatta, haját sár borította, nadrágja szakadt volt, és a
szeméből teljesen kiveszett az élet minden szikrája. – Mi… - akadt torkán a
szó. Mindenhogy lejátszotta fejében már ezt a találkozást, de az, amit most
látott teljes mértékben ledöbbentette. – Haza viszlek! Hol laksz? – tudta, hogy
nem maradhat egy ilyen megviselt lánnyal az utcán, ezért inkább úgy döntött
bedugja egy forró zuhany alá, és akkor talán egy kicsit magához tér. A lány
pedig a felettük lévő lakásra mutatott, szóval Kwangmin oda is teleportált
villámgyorsan a fürdőszobájába.
Semmi perverz szándék nem vezérelte, amikor vetkőztetni
kezdte a lányt, azonban, amikor elkezdte kigombolni annak ingjét egy pillanatra
megtorpant, de aztán megrázta fejét, és fojtatta tovább az elkezdett munkát.
Óvatosan kisegítette a karját a ruhadarab újából, és teljesen levette róla.
Ekkor vette észre a hatalmas vágást a vadász hátán.
- Mi a… - akadt el a lélegzete. – Hogy tudtál ezzel
egyáltalán haza jönni? – fordította maga felé vállánál fogva, és nézett mélyen
a másik szemébe, de választ nem kapott. Ilyenkor átkozta minden képességét,
amivel csak pusztításra képes!
Han Ah annyira nem volt magánál, hogy nem tudott válaszolni
az elsősegélydoboz hollétéről feltett kérdésre sem, tehát a fiú képtelen volt
kiküldeni egy keresőbűbájt az egész lakásra. Alig két perc múlva belebegett a
keresett piros doboz.
- Ez most fájni fog! – mondta, majd megengedte a zuhanyt. A
lány felsikoltott a fájdalomtól, majd potyogni kezdtek a könnyei. Kwangminnak
rettenetesen nehéz volt végignéznie, ahogy szenved, de kénytelen volt, mert ki
kellett tisztítania a méretes sebet.
Han Ah vére lassan folyt le a lefolyón, miközben a Lovag
kicsavarta a törölközőt. Hosszú éjszakán voltak túl, de végül sikerült
ellátnia, és bekötöznie a lány sebeit. Sosem tapasztalt érzés járta végig a fiatalabb
iker testét, ahogy a szunyókáló lányra gondolt, majd amikor megmosta arcát
észrevett egy furcsa vörös színű fonalat a csuklóján, ami kivezetett a
fürdőszobából. Megtörölte arcát, és megindult abba az irányba, ahová a szál
vezette – ez nem volt máshol, mint Han Ah szobájában, a lány csuklóján.
- Mi? Ez most… - döbbent le a fiú. – Mi folyik itt? Ez nem
lehet komoly!
