The Red Thread.. [Kwangmin&Youngmin] 4. rész

Kwangmin sosem volt olyan lovag, aki képes kontrollálni magát – ha dühös volt, tombolt; ha szomorú, úgyszintén; ha pedig boldog, akkor – a legtöbb emberrel ellentétben – csendes volt. A furcsaságokhoz hozzátartozott az is, hogy a háta közepére sem kívánta az életét – nyugodtságra vágyott, de amint kinevezték a Sötét Lovagok vezetőjének tudta, hogy ezt sosem fogja megkapni – egy újabb dolog a listára, amit nélkülöznie kell.

Amióta csak Han Ah becsöppent az életébe folytonos katasztrófák érik, amitől a falra lett volna kedve mászni. Kezdve a beszakadt tetővel, a szinte teljesen lerombolt Tanács Teremmel, és a pénz behajtási „küldetés”-ig, ami számára szintén egy katasztrófával ért fel. Ugyanis minden egyes porcikáját azon nyomban kirázta a hideg, amint megpillantotta a lányt. Állkapcsát kénytelen volt összeszorítani a dühtől, olyannyira ellenszenves volt neki. Ki gondolta volna, hogy végül egymás ajkait tépve dőlnek el az ágyon, és egymás mellett éri őket a hajnal? Ők biztosan nem. Ezért hát nem is csoda, hogy először értetlenül, majd döbbenten meredtek egymásra, ezek után pedig következtek azok a bizonyos sablonkérdések: te mit keresel a szobában? Honnan kéne tudnom? Mi…? Emlékszel valamire? és a többi.

- Kwangmin… komolyan mondom! Ha nem magyarázod meg, hogy miért feküdtél mellettem a saját ágyamban, akkor én esküszöm… - szűrte ki fogai között ezeket a roppant dühös szavakat.

- Én magyarázzam meg? Te magyarázd meg! – lépett közelebb Han Ah-hoz. Azonban amikor elé ért, kénytelen volt a szívéhez kapni, mert az olyan nagyot dobbant, mint még soha ezelőtt; nagyot nyelve emelte tekintetét a másik ajkaira, amint bevillant elméjébe egy emlék.

„- Meg akarsz csókolni engem? – suttogta a fiú ajkaiba.

- Talán. – hangzott el a válasz, ugyanolyan hangszínnel. Annyi különbséggel, hogy teljesen elvarázsoltan, mert magával ragadták azok a hatalmas barna szemek, és az édesnek tűnő telt ajkak. Meg akart győződni róla, hogy olyan finomak-e, mint amilyennek tűnnek. – Igen!” – megrázta fejét, mert képtelen volt elhinni azt, ami most eszébe jutott. Ő tényleg tett volna ilyet egy olyan lánnyal, mint Han Ah? Az ki van zárva!

Azonban ez a látomás egy nagy lavinát indított el benne, aminek az lett a következménye, hogy kedve lett volna ismét letámadni a vele szemben állót, de aztán még sem tette meg. Túl büszke volt, hogy beismerje: elindult benne valami. Valami, amit eddig még csak hírből sem ismert.

- Mivel a legutolsó emlékem, hogy koccintok Min Ah-val és aztán megeszek egy nagy tál kimchi-t, sajnos nem tudom megmagyarázni neked! De ahogy látom neked felrémlett pár dolog. – tette karba kezeit a vadász. – Mond el!

- Csak… hah. Sokat ittunk, és aztán beszélgetni kezdtünk a nappaliban valamiről, fogalmam sincs miről, és akkor megkérdezted, hogy meg akarlak-e csókolni… melyik pasi mondana erre nemet? Főleg részegen! Én ráadásul még egy rossz fiú is vagyok, szóval tök természetes, hogy végül az ágyadban kötöttünk ki, és…

- Lefeküdtünk? – pislogott kettőt a lány. – Akkor ezért… - gondolkodott hangosan.

- Tessék? Ezt most miért mondtad?

- Ha testi kontaktusba lépek valakivel… kézfogás, csók, vagy… érted, az! Akkor utána látom az auráját, ami mindent elárul róla számomra. Mit érez, mit gondol… mit miért tesz.

- Mi ez a hülyeség? A vadászok nem lehetnek képesek ilyenre, ezeket csak a...

- Pontosan! Inkvizítor. – ült le az ablakpárkányra. – Az egyik dédnagyanyám az volt, és nekem volt akkora mázlim – ironizált. – hogy örököltem tőle ezt az adottságot.

- Akkor meg tudod mondani, ha hazudok? – döntötte oldalra a fejét, ugyanis a fiú már korábban találkozott egy inkvizítorral, aki segített nekik kideríteni hol van az egyik körözött tömeggyilkos ex-sötétlovag.

- Nem egészen… a vadász ösztöneim sokkal erősebbek. Szóval csak az aurát látom, és néha napján meg tudom mondani, hogy hazudik-e valaki, vagy sem, vagy épp, hogy mire gondol. – rántja meg a vállát. Fogalma sem volt róla miért mondja el ezt a vele szemben állónak, de mégis megtette. Valahonnan érezte, hogy ő nem olyan rossz, mint amilyenek mutatja magát – ha a bizalom nem lenne elég, akkor erről még az aurája is tanúskodik.

- Ez nagyon furcsa… akkor az apád egy vadász volt ugye?

- EGY vadász? Ő volt A VADÁSZ! – állt fel a lány, és közelebb sétált a másikhoz. – Mindenki rettegett tőle ebben az univerzumban, és ennek minden egyes elcseszett dimenziójában. Őt éves korától kezdve legenda volt, és mindenki ismerte a nevét. Ha megjelent valahol, rögtön mindenki ráemelte a tekintetét, tisztelték és egyszerre rettegtek tőle. Ő egy igazi… meghatározó személyiség volt, és lesz is a történelemben még évszázadokon át. Mindenki ismerte őt, és néha még mindig hallok egy két „rémtörténetet” arról, hogy valahol látták, vagy hogy életben van, de mivel a szemem láttára halt meg… nem valószínű, hogy igaz. – rántotta meg vállát. Azt azonban sosem mondta volna ki, amit ez után gondolt: „Legalábbis remélem!”

Han Ah apja ugyanis soha nem volt az a tipikus mintaapuka, aki kirándulni viszi a gyerekeit, és a család volt számára az első. Ugyan! Előbb dobta volna őket oda egy éhes cápának, minthogy valaha is felelősséget vállaljon értük. Mondhatni szánalmas egy ember volt, aki csak a vadászatnak, és a pénznek élt. A lány pedig megfogadta a hatodik születésnapján, hogy sosem lesz olyan. Azonban a furcsa hétköznapok őt is magával ragadta, és végül rájött, ő sem különbözik szülőjétől. Annyi különbséggel, hogy van egyetlen barátja, akiért még képes jó lenni – de ez minden, amiben különbözik tőle.

- Hát, ahogy a hangodból kivettem, nem is nagyon akarod, hogy éljen. – emelte fel egyik szemöldökét Kwangmin.

- Nem mintha ez rád tartozna! – szorította ökölbe kezeit. – Ez a beszélgetés nem történt meg! Nehogy azt hidd, hogy egy részeges este után a kapcsolatunk javul, vagy valami hasonló, mert még ugyan úgy megvetlek! Szóval, ha bárkinek elmered kotyogni, hogy…

- Miért akarnám bárkinek is elmondani? Felírom a nevedet a falamra, és le van tudva! – bár a fiúnak nem volt a „trófeáinak” szánt fala, de úgy érezte muszáj valahogy megvédenie az önbecsülését; nem hagyhatta, hogy a másik irányítson. Az számára kész kudarc lett volna, hisz ő mindig is az irányító szerepet tartotta a magáénak, és ez most sem lehetett másképp.

- Nagyszerű! Akkor írd, és ha már itt tartunk, végre haza húzhatnátok! – dobbantott egyet a lábával, és dühösen fújtatott a fiú felé. Ezzel hivatalosan is véget ért a békeidőszak. Újra egymás gyűlölői lettek – legalábbis látszatra. Mindkettőjüket nagyon bántotta az, amit egymás fejéhez vágtak, de ők már csak ilyenek. A büszkeségük mindig is erősebb volt, mint holmi érzelmek.

Minden olyan gyorsan történt. Egyik pillanatban még örült, hogy végre elmennek a kis „vendégeik”, a következőben pedig szinte gyilkolni tudott volna.

- Ezt meg hogy a fenébe érted?! – legjobb barátja szavai ledöbbentették.

- Elmegyek Youngminnal egy kis időre Han Ah-yah! Jól kijövünk, és szeretném jobban megismerni, szóval vele megyek. Egy hónap múlva visszajövök, és folytathatjuk tovább a munkát, csak…

- Megmondtam! Ha egyszer elmész, akkor ide nem jössz vissza. – hűvös szavai ledöbbentették a három másikat. Hátat fordított a kis társaságnak, és megindult az ajtó felé. Úgy érezte elárulták őt; megsebezték egy olyan pengével, amin semmilyen gyógyír nem segít. Vérzik a szíve, és rettentően magányosnak érzi magát.

- Ha Na-yah! – kiabálta utána Min Ah, de nem akart tovább vele beszélni, és ezt a másik tudomására is hozta. Ahogy elhaladt a közös képük mellett összeroppantotta, és a fa keret a képpel együtt, porrá válva terült el a komódon. Ezzel végleg sikerült a lány tudtára adnia, hogy nincs már miről beszélniük – ő mindig tartja a szavát, és már 5 éve megmondta, hogy ez fog történni. Varázserejével becsapta maga mögött az ajtót, és elteleportált.

Egyenesen az Elosztó Központban landolt mindenki nagy megdöbbenésére, hisz a vadász sosem jelentette be, ha küldetésre megy – sőt még feladatot sem fogadott el senkitől. Mindig a saját feje után ment, ezért is ez volt az első alkalom, hogy betette ide a lábát a vizsgája óta – csak az igazgatói irodát látogatta meg néhanapján.

- Üdv! – lépett a recepciós hölgy elé, aki a szokásos kék egyenruhát viselte azzal az ostoba fehér kalappal, és kendővel, amit Han Ah szívből gyűlölt; ízléstelennek, és előnytelennek tartotta. – Az igazgatóval szeretnék beszélni. – hangja közömbös volt.

- Az igazgató Úr, most épp nem fogad látogatókat, de… - kezdett bele bátortalanul a húszas éveiben járó, valószínűleg újonc nő, akit már értesítettek arról, hogy a lány nem épp a hidegvéréről ismeretes. – Kérem szépen, ne fenyegessen meg, vagy bántson! Még új vagyok itt! – fogta könyörgőre a dolgot a pult mögött ácsorgó ijedt személy, de ez a pár mondat, mintha el sem jutott volna a vadász agyáig. Fogta magát, és elindult fel a lépcsőn, mit sem törődve a biztonsági őrökkel, akik próbálták megállítani őt; néhányat megölt közülük, néhányat pedig csak félre lökött az útjából.

Miért akarják megállítani, ha nem is tudják, hogy miért megy? Talán azért, mert már túl sok sérülést okozott a drága igazgatónak? Miért érdekli ez őket egyáltalán? Az a fickó egy zsarnok, megérdemli, hogy valaki ellássa párszor a baját. Kopogás nélkül nyitotta ki az ajtót, és szó nélkül lépett az íróasztal elé.

- ’Napot! – állt meg az asztal előtt. – Tudom, hogy nem vagyok szívesen látott vendég, és higgye el, hogy nem is maradok sokáig, csak azért jöttem, hogy közöljem: mától nincs társam, és nem is vagyok hajlandó együtt dolgozni senkivel! Adjon annyi küldetést, amennyit csak akar… van öt perce, hogy összeszedjen nekem lehetőleg jó sok dossziét a célpontokról. Az elkövetkezendő egy évben nem szándékozom betenni ide a lábam. Sőt! Ami azt illeti a fizetésemet is egy összegben kérem, úgy most! – villantotta meg vörös szemeit a lány.

- Mi… Mi ez a hirtelen jött lelkesedés az Elosztó Központ felé? Eddig nem akart a szabályzat szerint elvállalni egyetlen munkát sem. – bár a férfi halálosan meg volt ijedve, hisz nem egyszer tapasztalta saját testén a vele szemben álló erejét, de a kíváncsisága még mindig sokkal erősebbnek bizonyult, mint a halálfélelme.

- Az legyen az én dolgom! – sóhajtott fel a vadász. – Semmi kedvem tovább itt maradni, úgyhogy küldje el a helyre, ahol épp tartózkodom. Nem lesz nehéz kitalálnia… ezekből abc-sorrendben fogok haladni. – kapott fel egy jó nagy stócnyi aktát. Nem is foglalkozott vele, milyen szintűek, vagy épp milyen személyek szerepelnek azokban az iratokban; egyszerűen csak le akarta vezetni a feszültségét, és véget vetni a magányának – meg akart feledkezni arról az „aprócska” kis tényről, hogy végleg egyedül maradt.

„-Han Ah-yah! Ne zárkózz be! Visszajövök, ígérem! – hallotta még mindig ezeket a szavakat barátnője szájából.” – Mind ezt mondja ugye? – szorította meg az első célpontja nyakát, aki ettől nyöszörögni kezdett, és utolsó erejét is elhasználva próbált szabadulni a vasmarokként szorító ujjaktól, de esélye sem volt; már szinte teljesen kimerült. A vadász szemei vörösen villantak meg, és végül eltörte a piti kis bűnöző ádámcsutkáját. Meghalt. A vérdíj 1 millió won volt.

- Hát, nem voltál nagy kihívás… - guggolt le az élettelen test mellé, és a hátára nyomott egy citromsárga jelző szerkezetet, aminek a segítségével majd megtalálják őt a Központ begyűjtő osztagának tagjai. - Olyan unalmasan éltél, ahogy haltál… a pokolban találkozunk! – ezzel elteleportált, és kezdetét vette az egy évig tartó folyamatos vadászat. 10 hónap alatt Han Ah olyan hírnévre tett szert, mint apja egy élet alatt… mondhatná, hogy büszke magára, de nem volt az… rosszabb lett, mint a számára legjobban gyűlölt ember.

A 11. hónap második felében egy kissé nehezebb küldetést vállalt el magának, amit ugyan sikerült teljesítenie, de nem úgy, ahogy arra számított.

Han Ah ruhája vérben úszott, haja csapzott volt, és lelke ennél sötétebb már nem is tudott volna lenni. Végleg leért a gödör aljára, amiben eddig dagonyázott. Olya szörnyeteggé vált, ami soha nem akart lenni. Egy üres gyilkológép lett. Nem vágyott semmi másra csak egy forró zuhanyra, és egy pihentető alvásra a vadonatúj luxus-lakásában, amit a megszerzett pénzből vásárolt.

Azonban egyedül a fényűző, gazdag élet sem boldogító. Amíg van kivel megosztanod minden szép, és jó; ám amint egyedül maradsz a pénzeddel, és nem tudsz mit kezdeni magaddal, valahogy minden az ellenkezőjére változik. Magány, unalom, és ami talán a legrosszabb, a céltalan bolyongás, amit már semmivel sem lehet helyre hozni. Ez maradt neki.

Néha azonban akaratlanul is eszébe jut egy bizonyos személy, akiről soha nem gondolta volna, hogy magányában pont rá fog gondolni, és őt fogja hiányolni. Bár érzései megszűntek a körülötte élőkkel szemben az a bizonyos barna hajú fiú mindig visszakúszik elméjében, és nem hagy ott mást neki csak hiányérzetet. Viszont azt nem is sejtette, hogy ezzel nincs egyedül.

Kwangminra rá sem lehet ismerni, amióta hazament. Nem hajlandó elvégezni a munkáját. Sőt! Ami azt illeti, még a tanácskozáson sem hajlandó megjelenni. Egyenesen ki sem teszi a lábát az otthonából. Hiányzik neki a lány – bár ezt nagyon sokáig tagadta, de így volt. Minden percet kínszenvedésnek élt meg, amit ébren töltött.

Álmaiban azonban boldognak érezte magát. Mindig Han Ah-val álmodott – néha erotikus álmai voltak, néha pedig épp sétáltak, vagy ücsörögtek valahol. Olyan nyálasnak tűnhetett volna, ha egy külső szemlélőnek elmesélte volna - főleg a barátainak - de ezek az álmok arra késztették, hogy azt kívánja „Bárcsak ott lehetne most vele!”  Ki hitte volna, hogy a kívánsága egy csapásra teljesülni fog, amint ezt hangosan is kimondja? Hát ő biztosan nem!

A fiú nagy erővel zuhant az egyik sikátor koszos pocsolyájába. Legnagyobb örömére nadrágja, és pólója alja is vizes lett – ráadásul a folyadékot sem igazán tudta beazonosítani. Nem is nagyon akarta, mert volt ennél sokkal nagyobb problémája is; hiszen fogalma sem volt róla, hogy került oda. Azonban minden kétsége egy szempillantás alatt szállt el, amint egy ismerős alak sétált el a sikátor előtt – nem is habozott sokáig, berántotta a lányt!

- Han Ah! – szólította meg, mielőtt az megpróbálná megölni őt.

- Kwangmin… - ha most a lámpa fénye elérte volna a két fiatalt, akkor a fiú láthatta volna a vele szemben álló üres tekintetét. Teljesen elszállt belőle az a régi fény. A „rosszkislány” most már csak egy Vadász, aki gyilkol, ha kell. Semmi több.

- Én… beszélnem kellett veled! Nem hiszem, hogy ezt valaha is újra ki fogom mondani, de… hiányoztál! – préseli teljesen fel a falra. Ajkaiban érezte a lány forró leheletét, amitől bizseregni kezdett minden porcikája – mintha áram ütötte volna meg, csak épp amolyan kellemes értelemben.

- Nem érdekel… - ismét semleges hangnem, ami most már a Lovag füléhez is eljutott.

- Mi történt veled? – rántotta ki az utcai lámpa fénye alá, s ekkor egy olyan látvány tárult a szeme elé, amit soha nem akart volna látni. Han Ah ruháját vér áztatta, haját sár borította, nadrágja szakadt volt, és a szeméből teljesen kiveszett az élet minden szikrája. – Mi… - akadt torkán a szó. Mindenhogy lejátszotta fejében már ezt a találkozást, de az, amit most látott teljes mértékben ledöbbentette. – Haza viszlek! Hol laksz? – tudta, hogy nem maradhat egy ilyen megviselt lánnyal az utcán, ezért inkább úgy döntött bedugja egy forró zuhany alá, és akkor talán egy kicsit magához tér. A lány pedig a felettük lévő lakásra mutatott, szóval Kwangmin oda is teleportált villámgyorsan a fürdőszobájába.

Semmi perverz szándék nem vezérelte, amikor vetkőztetni kezdte a lányt, azonban, amikor elkezdte kigombolni annak ingjét egy pillanatra megtorpant, de aztán megrázta fejét, és fojtatta tovább az elkezdett munkát. Óvatosan kisegítette a karját a ruhadarab újából, és teljesen levette róla. Ekkor vette észre a hatalmas vágást a vadász hátán.

- Mi a… - akadt el a lélegzete. – Hogy tudtál ezzel egyáltalán haza jönni? – fordította maga felé vállánál fogva, és nézett mélyen a másik szemébe, de választ nem kapott. Ilyenkor átkozta minden képességét, amivel csak pusztításra képes!

Han Ah annyira nem volt magánál, hogy nem tudott válaszolni az elsősegélydoboz hollétéről feltett kérdésre sem, tehát a fiú képtelen volt kiküldeni egy keresőbűbájt az egész lakásra. Alig két perc múlva belebegett a keresett piros doboz.

- Ez most fájni fog! – mondta, majd megengedte a zuhanyt. A lány felsikoltott a fájdalomtól, majd potyogni kezdtek a könnyei. Kwangminnak rettenetesen nehéz volt végignéznie, ahogy szenved, de kénytelen volt, mert ki kellett tisztítania a méretes sebet. 

Han Ah vére lassan folyt le a lefolyón, miközben a Lovag kicsavarta a törölközőt. Hosszú éjszakán voltak túl, de végül sikerült ellátnia, és bekötöznie a lány sebeit. Sosem tapasztalt érzés járta végig a fiatalabb iker testét, ahogy a szunyókáló lányra gondolt, majd amikor megmosta arcát észrevett egy furcsa vörös színű fonalat a csuklóján, ami kivezetett a fürdőszobából. Megtörölte arcát, és megindult abba az irányba, ahová a szál vezette – ez nem volt máshol, mint Han Ah szobájában, a lány csuklóján.

- Mi? Ez most… - döbbent le a fiú. – Mi folyik itt? Ez nem lehet komoly!