The Red Thread.. [Kwangmin&Youngmin] 5. rész

Kwangmin sosem volt az a gondoskodó típus, és ez abban is megmutatkozott, hogy igen ügyetlen kézzel kezelte le a lány sérüléseit. Mondhatni kezdő volt a törődést illetően. Még ha valaki megmutatta volna neki valaha is, hogy milyen az… de még ez sem történt meg. Egyszóval egy olyan dologra volt most szüksége ezekben az időkben, amiben egyáltalán nem volt jó. Ezért nem egyszer fordult elő, hogy azon kapta magát, hogy szitkozódik. Vagy önmagát, vagy az ápoláshoz szükséges eszközöket szidta. Egy pillanat alatt ment fel benne a pumpa.

Ráadásul, amikor az eszméletlen Han Ah felszisszent a fájdalomtól egy-egy kötszer csere során, akkor is magában találta meg a hibát, és amellett, hogy tőle nem megszokott módon aggódott a lányért, nem egyszer vette észre, hogy csak ül a sérült vadász mellett, és az arcát figyeli. De ez még csak az egyik fele… a szíve minden egyes alkalommal kétszeres ütemet vett fel, amint ajkaira tévedt pillantása, aztán addig zakatolt, míg ki nem ment, és nem tűnt el az alakja a látóköréből. Ezektől a furcsa reakcióktól zavarttá vált, nem értette mi történik vele. Aztán ott volt az a bizonyos vörös fonál, amihez akaratlanul is azt a kis legendát asszociálta, amit még Min Woo említett meg az egyik ülésen. Nem akarta, hogy ez a valóság legyen…

- Egyszerűen csak le kéne lépnem a francba, és itt hagyni! Napok óta ápolom, már csak nem lesz semmi baja! – lökte el magát a mosdókagylótól, és az ajtóhoz indult. Már épp teleportált volna, amikor eszébe jutott, hogy a dzsekijét a vadász szobájában hagyta, szóval elment érte – a legnagyobb kincsét az ember nem hagyja el.

A fotelről felkapta a keresett ruhadarabot, majd utolsó pillantást vetve a lányra, megindult az ajtó felé. Fülét azonban megcsapta egy halk nyöszörgés, ezért visszament. Amint meglátta a másik fájdalmas arcát terve tovaszállt, és egy szempillantás alatt termett az ágy mellett, hogy visszafektesse őt.

- Maradj fekve! – hangja olyan lágyan hangzott, mintha nem is ő lett volna.

- Miért vagy itt? – erőtlenül ugyan, de kinyögte ezt a mondatot.

- Elég rossz állapotban találtam rád az utcán körülbelül egy hete. Hazahoztalak, és elláttam a sebeid, bár mit ne mondjak elég bénán. – nevetett egy aprót saját szerencsétlenségén.

- Egy hete vagy itt? – emelte tekintetét a plafonra Han Ah.

- Ami azt illeti, igen! – vakargatta meg tarkóját. – Feléltem a készleteid a konyhában, azért bocs. Majd veszek neked kaját, vagy kifizetem. – támasztotta meg karját térdein, s úgy nézte a fekvőt. Nyugodtság járta át a szívét, most, hogy felébredt.

- Köszönöm. – fordította az ablak felé a fejét. – Nagyon csúnyán lecsúsztam… ha nem találsz rám, elvesztem volna, és teljesült volna a legnagyobb félelmem. Már csak egy hajszál választott el tőle… - harapott alsó ajkába, hogy legyűrje kitörni készülő könnyeit. Kwangmin nagyon szeretett volna rákérdezni, a félelmére, de még sem tette; tudta, hogy nem kapna rá választ.

- Miért hagytad így el magad?

- Hah. – sóhajtott - Min Ah… számomra olyan, mint egy lelkiismeret. Ha nincs mellettem, és nem vágja folyton a fejemhez, hogy milyen rossz ember vagyok, akkor elfelejtem, és végül odáig jutok, hogy teljesen elvesztem azt az énem, ami mellette vagyok. – fogalma sem volt róla, hogy miért mondta el ezeket pont a fiúnak.

- Szóval ő az, aki visszatart attól, hogy olyanná válj, amitől a legjobban félsz? – Han Ah tekintetét a másikéba fúrta, és úgy válaszolta.

- Ez az egyetlen dolog, amitől félek! – mondta, majd ismét a plafonra emelte tekintetét. – Ő a családom… de most itt hagyott. A magány mindig a legrosszabb énem hozza elő. – rázta meg a fejét, mert még gondolni sem tudott arra, amit tett.

- Akkor úgy tűnik, egy ideig nem kell aggódnod amiatt, hogy egyedül maradsz, mert… nem tudok teleportálni. – hazudta szemrebbenés nélkül a Lovag. Valamilyen ürügy kellett neki, hogy itt maradhasson, mert képtelen volt haza menni.

- Hogy-hogy nem tudsz? – nézett rá.

- Ez a kis „izé”… – emelte fel kezét, hogy megmutassa a vörös fonalat a csuklóján. – az után került ide, hogy összeszedtelek az utcáról, és elláttam a sebeid. Úgy tűnik, teljes mértékben meggátolja, hogy elmenjek innen.

- Mi ez? – akart volna felülni, hogy jobban szemügyre vehesse a kettőjüket összekötő dolgot, de a hátába olyan fájdalom hatolt, hogy felszisszenve vissza is feküdt.

- Ne erőltesd meg magad! Egyelőre nem kell ezzel foglalkoznunk. Ha felépülsz, akkor közösen keresünk erre a valamire megoldást. Addig pedig kénytelen vagy elviselni engem. – állt fel az ágyról a fiú. – Elmegyek zuhanyozni, ha nem baj. – dzsekijét ismét lerakta a fotelra, és belépett a fürdőbe.

Hagyta, hogy minden kétségét, és kusza gondolatát lenyugtassák a testére hulló forró vízcseppek. Nagyot sóhajtva vette tudomásul, hogy a hazugság, amit a lánynak mondott csak egy újabb ürügy volt számára, hogy maradjon. Be kellett vallania magának, hogy egyáltalán nem akar elmenni innen.

Már az is furcsa volt neki, hogy otthon hiányolta, de most már ott tart, hogy képtelen kitenni a lábát a lakásból? Még hogy Han Ah süllyedt le… egyértelműen ő volt a mélypontján. Teljesen kifordult magából. Most már törődni is kezdett valakivel? Ez már egyáltalán nem ő volt.

Egy sóhaj után kilépett a zuhany alól, és megtörülközött. Valóban felfrissült, és kissé kitisztult a feje. A lány sikítását meghallva azonban az sem érdekelte, hogy most épp arra készült, hogy végleg lezárja a „Han Ah ügyet” magában, és az sem, hogy csak a fekete nadrágját tudta magára kapni; kirobbant a fürdőből, és rohant is vissza a szobába.

A vadászt a földön fekve találta meg egy elég fájdalmas arccal. Valószínűleg az oldalán lévő seb is fájni kezdett neki – vagyis jobban, mint a hátán lévő – mert a hasfalát fogva görnyedt a szőnyegen, és a könnyeivel küszködött.

- Ya! Mit művelsz? Mondtam, hogy maradj az ágyban! – guggolt le a másik elé, és karjánál fogva óvatosan felemelte, és az ágyra ültette. A pólóját kicsit felhúzva megleste a fásliját, ami már szinte teljesen átázott a vérétől. – Mégis hová indultál? Ezt át kell kötözni!

- Hát átkötözni! – szisszent fel. – Mégis hová? Azt hittem… - de nem fejezte be a mondatát.

- Mit? Hogy leléptem? – nézett a lány szemeibe, de ezzel csak azt érte el, hogy teljesen elveszett bennük, ezért is sikerült kissé elhaltnak a következő kérdése. – Ilyennek ismertél meg?

- Biztos, hogy akarod tudni a válaszom?

- Nem… - hajtotta le fejét; egy kissé elszontyolodott, amit nem tudott hová tenni. – Hozok kötszert, és bekötözöm. – állt fel, és sétált ki a helyiségből; egy halomnyi kötszerrel a kezében tért vissza. Han Ah csak ekkor vette észre, hogy Kwangmin izmai fedetlenül téblábolnak előtte. Nagyot nyelt, amikor végigmérte a fiút. Egy kicsit bele is pirult a piszkos gondolatokba, amik elöntötték elméjét; megrázta fejét, és valami másra kezdett el koncentrálni: arra, hogy szinte teljesen átázott már a pólója is.

- Ezt… át kéne húznod. Úgy értem… - a Lovag sosem volt az a zavarba jövős fajta, de most valamiért olyannyira frusztrálttá vált, hogy érezte, ahogy egyre vörösebb lesz az arca. „Zavarban lenni, gáz!”

- Nem fogok előtted levetkőzni! – harsant fel a lány.

- Oké, akkor csak tűrd fel a pólódat. Nem mintha nem láttam volna már mindent… - rántotta meg a vállát, miközben leült a vadász mellé. Azonban amikor Han Ah elkezdte feltűrni a pólóját furcsa bizsergés járta át az egész testét, és képtelen volt másra figyelni, csak a puhának tűnő, hófehér bőrre, ami eszébe juttatta azt a bizonyos mámoros éjszakát.

- Nem vicces! Részeg voltam! Ha nem lettem volna, akkor tuti, hogy nem fekszem le veled! – élete legnagyobb hazugsága csúszott ki a száján, hisz pontosan tudta, hogy most is épp azon gondolkodik, milyen egyszerűen le tudná támadni a vele szemben ülő fiút.

- Oh, komolyan? – pattant fel az ágyról idegesen Kwangmin. Annyira felbosszantotta a másik, hogy nem is gondolt arra, hogy neki épp el kéne látnia a felszakadt sebet. – Akkor talán itt is hagylak, és vissza se jövök! – a padlóhoz vágta a kötszert, és felkapta a fotelen lógó ruhadarabját. – El sem hiszem, hogy azért jöttem eredetileg, mert hiányoztál! – rázta fejét hitetlenül; vissza sem nézve trappolt a nappaliba, ahol teleportálni akart; bele sem gondolt, hogy sietségében mit vallott be a lánynak.

Viszont, amikor épp menni készült a piros fonál ragyogni kezdett, és megakadályozta őt a távozásban. Erőtlenül rogyott a földre. Úgy érezte, hogy minden ereje elhagyta. „Mi volt ez?” –gondolta, miközben egy köhögő rohammal vívott kilátástalan csatát. A padlóra köhögött vérét látva ráeszmélt, hogy ő bizony onnan nem fog elmenni, amíg az a vacak a csuklóján összeköti őt Han Ah-val.

- Héj, jól… - támaszkodott hasfalát szorítva a falnak a vadász, de a mondatot nem tudta befejezni, ugyanis a fájdalom olyan erőssé vált, hogy eszméletét vesztette; újra.

- Han Ah! – szerencsésnek tartotta, hogy a másik egyáltalán nem hallotta meg a kétségbeesést a hangjában, mert még maga Kwangmin is meglepődött.  Nagy nehézségek árán, de sikerült odakúsznia a lányhoz, és szólongatni kezdte; mindenképpen szerette volna elérni, hogy magához térjen, de sehogy sem sikerült neki. A teste egyre jobban kihűlt, és ő semmit sem tudott tenni, mert nem értette mi történik.

Egy külső szemlélőnek úgy tűnhetett volna, hogy a lány halott, de ha közelebbről megnézi – azaz meghallgatja a szívét – rájöhet, hogy ez korántsem így van. De akkor mégis mi történik? Talán azért mert el akart menni? Ha megígéri, hogy itt marad, akkor felébred?

- Han Ah? – rázta meg, miközben próbálta leküzdeni a torkában keletkezett gombócot. „Egy igazi férfi sosem sír! Fejezd be!” – hajtogatta magának ezeket a szavakat, de hasztalanul. Szemei szúrni kezdtek, orrában érezte a kitörni készülő könnycseppek okozta kellemetlenséget, és ráadásul teste is magától cselekedett. Karjába húzta az élettelen testet, kisimított egy kósza tincset, és a lány füléhez hajolt. – Még senki sem volt ilyen fontos… kérlek, gyere vissza! Ígérem, többet nem megyek el. – szipogott. Olyan erővel törtek rá az eddig elfojtott, vagy épp elrejtett érzelmek, hogy egyszerűen már nem tudta kezelni őket; kitörtek belőle, mintha az elmúlt évek erős falai ott sem lettek volna a szíve körül. – két ujját a vadász nyaki ütőeréhez nyomta, de szinte semmit sem érzékelt. „Lassan leáll a szíve, és én semmit sem tudok tenni!” – esett kétségbe a fiú. – Ez nem fair! Térj már magadhoz! – kiabálva rázta a karjaiban lévő ernyedt testet. Ahogy összeszorította szemhéjait egy könnycsepp egyenesen Han Ah ajkaira hullott, ami ettől az eddigi szürkés színből visszatért az eredeti rózsaszín színéhez, majd szép lassan az arca falfehérsége is felvette az egészséges mivoltát. „A könnyemtől… Ez, hogy lehet?”