The Red Thread.. [Kwangmin&Youngmin] 7. rész

Ismét napok teltek el úgy, hogy Han Ah eszméletlen volt, s ezt az időt Kwangmin a kutatásra szentelte. Hogy mit keresett? Valami módot, amivel le tudja szedni a csuklójáról azt a fránya madzagot, de kilátástalannak tűnt a helyzete. Hiába ért el minden lehetséges eszközt varázsereje segítségével, egyszerűen nem talált semmit, ami segíthetne neki. Mondhatni minden alkalommal zsákutcában kötött ki.

A Vadász szobájában ülve – már szinte egy szabad felület sem volt a lapoktól, és könyvektől az egész helyiségben, amit a fiú észre sem vett, hisz annyira bele volt merülve a dolgába – az ágy felől mocorgásra lett figyelmes, majd egy fáradt sóhaj után nevét hallotta meg.

- Itt vagyok! – lépett az ágy mellé. A lány sápadt arcát nézve elöntötte őt az aggodalom; hisz ennyi idő alatt már sokkal jobban kéne lennie.

- Mi ez a sok könyv a szobámban? – suttogta erőtlenül a szavakat. A Lovag furcsállta, hogy nem azt vágja a fejéhez, hogy „hogy merészelt ekkora kupit csinálni”.

- Öhm… kutatok a fonál után, ami a csuklónkon van. Vagyis az után, hogy tudnánk megszabadulni tőle. – vakargatta zavartan tarkóját ugyanis ő most szembesült azzal, hogy mekkora is valójában a rendetlenség, mert körülnézett.

- Ennyire meg akarsz szabadulni tőlem? – kúszott egy halvány mosoly a beteg ajkaira. Úgy érezte ezt a mondatot nem hagyhatta ki, még akkor sem, ha félt a választól.

- Az a helyzet, hogy… utálom ha lekorlátoznak, és bármilyen meglepő, ez a valami korlátoz engem abban, hogy magam döntsem el, itt akarok-e maradni vagy sem. – dobta le magát a már sajátjának érzett fotelba, és úgy meredt az ágyon fekvőre. Minden olyan gyorsan történt benne, hogy még fel sem tudta fogni.

Az érzelmek úgy árasztották el a testét, mintha csak egy monszun kellős közepén állna. Szíve hevesen kezdett el verni, tekintetét Han Ah-jéba fúrta, és minden, amit eddig feltételezett, gondolt, vagy csak elképzelt köddé vált. Még hogy meg akar szabadulni tőle? Nem lenne képes élni nélküle. S, hogy erre mikor jött rá? Amikor egyik éjszaka a lány szíve megállt egy egész percre. Olyan félelem járta át akkor a zsigereit, hogy azon nyomban tisztán kezdte el látni a helyzetét. Azt akarja, hogy mindig mellette legyen. Hogy azt tudja mondani: az övé, és csak is az övé. A szívét akarta, a sajátjáért cserébe, amit a lány már alattomos módon ellopta tőle, úgy, hogy fel sem tűnt neki.

- Szóval, én most korlátozlak a szabadságodban… - vett egy nagy levegőt a lány, s nyöszörögve ugyan, de sikerült felülnie. – Én is utálom, ha korlátoznak. Az a halálom, szóval tökéletesen megértem, ha le akarsz lépni. Amint fel tudok kelni elviszlek Hyung Seok-hoz… ő mindenre tudja a megoldást. Több mint ezer évet élt már… ez alatt nagyon sok tudást halmozott fel. Ő tudni fogja a megoldást. – szisszent fel miután „kényelembe” helyezte magát.

- Ismerős ez a név… honnan lehet az? – gondolkodik hangosan a fiú.

- Amikor az Horgot kerestük, akkor hozzá mentünk. Ő mondta, hogy „Tudod, hogy itt nem adunk ki senkit, ugye?”. Remélem, így már emlékszel rá. – fújta ki a bent tartott levegőt kissé szaggatottan. Ennél pocsékabbul még sosem érezte magát,de tudta, hogy nem pusztán csak a sérülése az oka. Minden, ami ez alatt a szerencsétlen időszak alatt történt olyan mély nyomot hagyott benne, hogy képtelen lesz egyszerűen csak tovább lépni.

Eddigi életét semleges üzemmódban élte le;úgy, hogy minden momentum,ami vele történt semmit sem indított el benne. Ám amikor Kwangmin felbukkant az életében észrevétlenül indult el azon a bizonyos úton, amin most is gőzerővel halad, s képtelen megállni. De vajon mi van az út végén? Mi várja, ha megmássza ezt a végtelennek tűnő lépcsősort? Egy új élet, ami olyan dolgokat rejteget számára, amit eddig nélkülöznie kellett. Akkor kezd majd igazán élni, ha végre felért.

- Igen. Már emlékszem. – állt fel a barna hajú, és közelebb lépett az ágyhoz. – Meg kell néznem a sebeidet. – megpróbálta lehúzni a vele szemben ülőről a takarót, de az makacsul ragaszkodott a textilanyaghoz. – Miért nem hagyod? Han Ah… meg kell néznem! – nevét hallva a Vadász felkapta fejét, s egyenesen Kwangmin meghökkent szemébe nézett. Először szólította volna nevén? Vagy lehet, hogy másodszorra, de azt a lány még nem hallotta? Mi üthetett belé? Ezzel talán mindent elrontott…

- Először hallom a szádból a nevem… miért hangzik ilyen… - keze akaratlanul indult meg a Lovag felé, aki csak mélyen szemeibe meredt, s várta, hogy történjen valami. Valami, amire már oly rég vágyott, de sosem merte volna megtenni, mert akkor szembe kellett volna néznie a következményekkel, és az elutasítás esélyével. – Kwangmin… - nyelt egy nagyon, ahogy ujjai gyengéden a fiú arcához értek, aki először megnézte kézfejét, majd ismét rá emelte csoki barna szemeit. Látta a fiú tekintetében, hogy most bármit megtehetne; bármit, ami csak megfordult a fejében, mert a másik fél is teljes mértékben benne lenne, de amikor ajkaik alig voltak egymástól egy centire a lány elfordult, s csak a egyszerűen a vállára döntötte fejét. -… ha most megtenném, valósággá válna. Az pedig szánalmassá tenné az egész helyzetet. Ezt pedig nem akarom.

- Szánalmassá? – a fiú nem tudta elhinni azt, amit az imént hallott. Egy csók miért tenne ilyenné bármit is? Han Ah gyomra görcsbe rándult, s egész teste remegni kezdett a fülébe suttogott szavaktól. Ezt egyáltalán nem akarta. Nem akart kötődni senkihez, mert akkor csak csalódni fog. – Ha ez szánalmassá tesz valamit, akkor az csak… csak én lehetek! – Ennél nagyobb csalódás még soha sem érte. Beletaposott a fiú  lelkébe, összetörte a szívét, és ezt mind láthatta az aurájában. – Az, hogy én mennyire akarom, hogy történjen valami. El sem tudod képzelni mennyire felráztál a… - csalódottan túrt a hajába, s sajgó szívére szorította kézfejét. – Mindig az apámnak van igaza. Miért kell, hogy igaza legyen? – kiáltotta dühösen, és kiviharzott a szobából, egyenesen a sajátjába, aminek az ajtaját olyan erővel csapta be, hogy hallotta, ahogy reccsen egyet a szerkezet. Kwangmin könnyeivel küszködve ragadta meg az ollót, amit már napok óta az éjjeliszekrény fiókjában őrzött, és arra a meghatározó történésre várt, ami végül eldönti, hogy mire használja fel. Most jött el a pillanat, hogy elhatározásra jutott. El akarja vágni a vörös fonalat, ami összeköti azzal a lánnyal, akit olyan közelinek, s mégis oly távolinak érez.

- Tudom, hogy mire vagy való, de úgy tűnik ezúttal nem tudtad teljesíteni a hivatásod. Vörös Fonál… kudarcot vallottál, bár reménykedtem benne, hogy másképp lesz. – gyűltek könnyek a szemébe, de nem hagyta, hogy kibuggyanjanak. Ő a rossz fiú, aki összetöri a lányok szívét, és ez sosem fog változni. Ő maga lesz az, aki győztesen fog kijönni ebből a helyzetből, méghozzá egy egyszerű kis vágásból. – Ha valaha is másképp lettek volna a dolgok, akkor boldogabb életem lehetne, de nálam ez nem így működik… ideje belátni, és hazamenni, mert várnak rám.

Kwangmin apja mosollyal az arcán vette tudomásul, hogy a sok napos tudat alatti befolyásolás, amit mindkét fiatalnál alkalmazott teljes mértékben bevált. A fia haza fog jönni, és átveszi a helyét, amint szükségessé válik a csere; de addig is, minden idejét a Sötét Lovagok vezetésére fogja összpontosítani. Jobban nem is sülhetett volna el a terve.

- Mit műveltél Ji Hoon?!  - rontott be az ajtón az édesanya. Annyira bőszes volt, hogy szinte égek állt a haja, ahogy a szoknyája alja, és köpenye is lebegett.

- Camille, örülnék neki, ha nem törnél be csak így a házamba. Sőt, ami azt illeti… a lábadat sem tehetnéd be a Sötét Lovagok által őrzött területre!

- Nem érdekel, hogy milyen szabályokat szegek meg! Minden határt túlléptél, amikor tönkretetted Kwangmin életét! Hogy merészeltél tudat alatti befolyásolással hatni a lány érzelmeire? Miért hitetted el vele azt, hogy rossz, amit tesz? – sétált az íróasztalhoz, ahol a férfi kényelmes pozitúrában ücsörgött elégedett mosollyal az arcán.

- Mert, amit érzett az rossz is volt… nekem. – sóhajtott fel.

- Neked? – kiáltotta magából kikelve a nő. – Megnézted már, hogy mit műveltél a fiaddal? Tisztában vagy vele, mit tettél Ji Hoon?

- Amikor így kikelsz magadból… - állt fel, és oda sétált a nőhöz. Átkarolta a derekát, és magához húzta. – emlékeztet arra, miért szerettem beléd, és, hogy miért is gyűlöltelek meg! – lökte el a másikat, aki ettől csak még dühösebb lett.

- Ha már ennyire el vagy ragadtatva a fantasztikus terveddel, legalább néznéd végig a fiad szenvedését! Légy büszke mindenre, amit elértél! – ismét megjelentek szemük előtt az eltelt hét történései.

~ Han Ah… - Kwangmin még sosem érezte magát ennyire bátortalannak. ~ Holnap el fogok menni, mert sikerült elvágnunk a fonalat. – amióta visszatértek a Hyung Seok-nál tett látogatásról, a fiú be sem tette a lábát a lány szobájába. Időközben ugyan is Han Ah szinte teljesen felépült, és már nincs szüksége az ápolásra. Nincs szüksége a Lovagra. A fiatalabbik iker tenyerét a csukott ajtóra fektette, s homlokát a lakkozott fára döntötte.”Itt lenne a vége? Már hozzám sem szól?” ~ Han Ah… - de választ nem kapott, így nem erőlködött tovább.

Az apa ekkor tudatosult a tettei következményével, s egytized másodpercre még az is megfordult a fejében, hogy talán rosszul cselekedett, de aztán ahogy jött ez a gondolat, úgy ment is.

- Jót tettem neki! Ideje a feladatára koncentrálnia! – ült vissza a székébe.

- Biztos vagy ebben? Akkor nézd meg, mit csinál most! – a nő suhintott egyet a levegőben, és egy újabb kép jelent meg a fiatalabbik ikerről.

~ Főnök! Kérdezhetek valamit? – állt meg az ablakban ücsörgő Kwangmin előtt Min Woo.

~ Csak, ha fontos. - hangja közömbös volt.

~ Hol van a dzsekid? Azt sosem szoktad levenni. – Min Woo-t csupa jó szándék vezérelte, azonban arra a válaszra, amit kapott egyáltalán nem számított.

~ A dzsekim? – sóhajtott fel a fiú. ~ Ott van, ahol a szívemet hagytam…

~ Nae? – értetlenkedett a fiatalabbik.

~ Kitépték, és cafatokra tépték a szívem, szóval már esélyem sincs, hogy visszakapjam… Ráadásul nála jobb tolvajjal még sosem találkoztam… - sóhajtott fel a vezér, akire ebben a pillatanban egy tucatnyi értetlen szempár meredt.

~ Főnök… össze-vissza beszélsz! Egy szót sem értünk ebből. – szólalt meg Donghyun kissé félszegen.

~ Min Woo-yah! – állt fel a párkányról a barna hajú rossz fiú, odasétált az említetthez, és a nyakába karolt. ~ Mostantól te vagy a legjobb barátom!

~ Nae?

~ Szóval vigyél most haza! – ez után a mondat után Kwangmin elájult. Mostanában rengetegszer előfordul vele ez, akárhányszor Han Ah-ra gondol, elveszti az eszméletét. Talán tényleg annál a lánynál hagyta a szívét, és ezért reagál mindig így? Vagy lehet, hogy az elvágott fonal miatt történik minden?

- Tégy valamit! – csapott az asztalra az édesanya. – Lehet, hogy te nem szerettél engem soha igazán, mert akkor te is folyton úgy járnál, mint Kwangmin, de ő tényleg szerelmes abba a lányba! Add vissza neki a szívét! Szállj ki Han Ah fejéből, és engedd, hogy közel engedje magához a fiúnkat!

- Tegyek valamit? – nevetett fel a férfi. – Ez az amit akartam! Összetört a szíve, így többé nem fog másra gondolni, mint a munkájára. Azonban, mivel tudom, hogy nem fogod abbahagyni a hisztit… hajlandó vagyok kiszállni a lány fejéből, de ezen kívül semmit! Ha annak ellenére, hogy tudja rossz, és mégis újra találkoznak… hagyom, hogy az történjen, aminek történnie kell. De én nem fogom elindítani egyikőjüket sem az úton.

- Ez az utolsó szavad? – szűri ki fogai között az anya. – Akkor ideje bevetnem az én fegyveremet. Készülj fel Ji Hoon, mert nem hagyom, hogy tönkretedd a fiam életét! – a nőnek pedig ez volt az utolsó szava. Magára hagyta a kissé döbbent férfit, és elindult a saját otthonába, ahol már várta őt a két fiatal, akik mindent megtettek volna azért, hogy segítsenek.

The True Love [Vixx - Leo]

Az élet boldog, és boldogtalan pillanatokból áll össze. Akárhová megyünk, történnek olyan események, amik vagy feldobnak minket, vagy pedig egyenesen a földbe döngölnek.

Emma egész életében arra vágyott, hogy nyugodt és békés élete legyen, azonban a boldog napok nem akartak megérkezni hozzá, szóval úgy döntött, mindent a háta mögött hagyva egy teljesen idegen, az angliai kisvárostól távol eső országba költözik – ami ugyan területben nem túl nagy méretű, de annál több ember lakja. Azt remélte, hogy ott talán számára megfelelő életet élhet.

Azonban abba bele sem gondolt, hogy barna haja, és zöld szemei elijesztik az ott élő fekete szemű embereket. A koreaiak ugyanis nincsenek oda túlságosan a külföldiekért az országukban.

Ugyan jól fizető állása volt egy reklámcégnél, mint kezdő PR szakember, de munkatársai egy év után sem voltak hajlandóak befogadni őt. Még az sem segített, hogy folyékonyan beszélte a nyelvet és igyekezett minden kulturális különbségre odafigyelni, betartani. Ennek köszönhetően a huszonkettedik születésnapját is teljesen egyedül egy sátras étteremben töltötte el rizsbort iszogatva, és minden erejét összeszedve próbálta nem elsírni magát – természetesen a magányosan elfogyasztott minitorta után ez kivitelezhetetlen volt, előtörtek könnyei, amint elfújta a gyertyát.

Az ember ennyi szörnyű esemény után azt hinné, hogy ez az a pillanat, amikor a szőke herceg belép a képbe, és megmenti az elkeseredett lányt, mint a mesékben. Viszont mindenki tudja mik valójában ezek a tündérmesék: kitalációk, puszta fantáziák olyan dolgokról, amikről az emberek csak álmodnak. A valóságban nem toppan be a semmiből egy srác, és mondja azt, hogy első látásra belénk szeretett, és nem harcol értünk, amikor a csúnya boszorkány elrabol minket kockáztatva az életét, aztán pedig nem vesz feleségül minket. Ez van! A gyerekkorunkban olvasott történetek csak arra valók, hogy áltassanak minket egy olyan jövő reményével, ami sosem fog eljönni, mert nem létezik.

De néha… néha, ha nagyon figyelünk minden apró kis jelre, amit küldenek nekünk, elindulhatunk egy olyan úton, ami végül – ha nem is egy tündéremsére hasonlít – elhozza számunkra azt az életet, amit mindig is szerettünk volna. A dolgoknak egyszer-kétszer lehetnek boldog végük. Hisz, ha nem lennének olyanok, akiknek már sikerült valamikor, akkor honnan születne meg számunkra is az ez utáni vágyódás? Valószínűleg mind a sablonos életünkben élnénk, egy remények nélküli világban.

Ki hitte volna, hogy pont azon az éjszakán, pont azon a széken néhány órácskával később valaki más is ült, és a félbehagyott torta maradványait vizsgálva várta a rendelését? Valószínűleg egyik senki sem. S, hogy ezt a napot mi követte? Egy olyan lavina, amit attól kezdve senki nem tudott volna megállítani. Két ember végzete abban a csokitortában kezdődött meg.

A mai nap is szokásosan indult Emma életében. Mint mindig, most is pizsamában csoszogott ki a konyhába, reggelit készített magának, megitta forró teáját, majd minden szokásos reggeli tevékenységet elvégezve – fogmosás, öltözködés, sminkelés – indult el a munkahelyére. Ma azonban valahogy másként kelt fel. Érezte, hogy valami változni fog: valami nagy dolog fog történni. Viszont semmi jóra nem tudott gondolni; elméjét ellepték a negatívabbnál negatívabb gondolatok, míg végül elkeseredetten vette tudomásul, hogy teljes mértékben megsavanyodott; már semmi jó nem tud az eszébe jutni? Mindig csak a rosszra kell gondolni? Nem! Ma valami jó fog történni!

Figyelmét IPhone-jára összpontosította, hogy megnézze a mai teendőit, amit tegnap jegyzett fel, ezért hát nem is figyelt arra, hogy valakik közelednek felé. Az első három ember még el tudta kerülni, azonban a negyediknek sikeresen nekiütközött, mert a másik személy is teljes mértékben a saját világában járt. Amikor egymásnak ütköztek két szúrós pillantás találkozott össze, ami a felismerés hatására átváltott egy egészen másra, értetlenre, majd végül döbbentre. Valami történt velük, amit még egyikük sem tapasztalt meg soha. Úgy érezték, mintha már ismerték volna egymást valahonnan.

- Leo, gyere már! – szólalt meg egy hang a lány háta mögül. Ez volt az a pillanat, amikor észbe kapott, és gyors iramban indult meg lefelé a lépcsőn. Nem szeretett volna elkésni, tehát minden erejével azon volt, hogy elérje a buszát. Mivel több figyelmet nem szentelt az idegennek észre sem vehette, hogy a fiú nagy kerek szemekkel nézett utána, majd miután eltűnt a lépcsőfordulóban a hűlt helyét figyelte. Nem is sejtette, hogy mekkora benyomást tett erre a valakire alig egy perc leforgása alatt.

A buszon ülve arra jutott, hogy aznap csak pozitív gondolatokkal fog foglalkozni. A pillanatnyi elhatározás egész jól ment neki, mindaddig még be nem ért a munkahelyére és meg nem látta azt a rengeteg papírmunkát, ami fogadta. Olyan sok dolga volt már korán reggel, hogy tudta, túlóráznia kell, hogy befejezze. Minden energiáját próbálta a munkájába fektetni azonban ez nem igazán sikerült neki. Időről-időre előbukkant az a furcsa érzés, amit akkor tapasztalt meg, amikor az idegen fiú – emlékei szerint Leo – szemébe nézett, mintha már látta volna valahol. Egy régi képen, egy elkavart fotón… valahol.

 Ebédszünetben azon agyalt, hogy honnan ismerheti őt, de akárhogy gondolkodott sehogy sem jött rá. Viszont ez neki egyáltalán nem volt elég, minden porcikája azt sugallta, hogy tudja ki a fiú.

Emma életében rengetegszer fordul elő a „néha” szó, mint például: „néha neki is összejön”,” néha ő is lehet szerencsés”, „néha jól érzi magát”. Tehát, néha, amikor a végzetünk kopogtat az ajtón, hajlamosak vagyunk azt figyelmen kívül hagyni, főleg, ha annyira kiábrándultak vagyunk, mint a főszereplőnk. Amint meglátott Leo-ról egy plakátot, rögtön arra asszociált, hogy csak onnan lehet ismerős neki, és sehonnan máshonnan. Pedig mekkorát tévedett!

Ha tovább kutatott volna emlékeiben, eszébe jutott volna a 16 évvel ezelőtt történt kis „katasztrófa”. Egy emlék arról az ázsiai fiúról, aki orvul megölelte őt, és utána órákon keresztül sikálnia kellett magáról a fiú „undorító” érintését, hisz akkor nem volt semmi, amit jobban utált volna a fiúknál – de ez természetesen nem jutott eszébe. Ahogy az sem, mit mondott neki akkor az a kisfiú: te leszel a feleségem! Csak hagyta, hogy a plakát eloszlassa a kétségeit.

Minden erejét összeszedve vonszolta fel magát a lépcsőn. Nem vágyott másra csak egy forró fürdőre, és egy nagy alvásra. Annyira el volt fáradva, hogy fel sem tűnt az a rengeteg doboz, ami a szemben lévő lakás előtt tornyosult. Kulcsát erőtlenül csúsztatta be a kulcslyukba, és fordította el azt, majd az ajtónak dőlve szinte beesett a lakásba. Amikor visszafordult, hogy becsukja maga után – mellesleg, csak be szokta csapni, és kész, de most valamiért mégsem így tett – megpillantotta azokat a fekete szemeket, amik egész nap kísértették. „Mit keres ő itt?” – gondolta magában, de aztán meglátta a sok holmit, és mindenre rájött. Az a pár srác a szomszédjába költözött. „Ennél nagyobb szerencsétlenség nem tudott volna érni?” – bosszankodott magában, de csak egy barátságos mosoly kíséretében köszönt a fiúnak, aki bólintással viszonozta a gesztust.

- Oh, szia! – lépett elő nagy mosollyal egy második srác. – N vagyok, ő pedig itt – mutatott a fekete hajúra – Leo. Nem túl beszédes, de jó arc. Remélem, jó szomszédok leszünk! – nyújtotta át neki az ajándékot, amit minden szomszédnak átadott már.

- Köszi, de nekem nincs semmi ilyesmim… annyira el voltam havazva a munkámmal, hogy nem is tudtam, hogy beköltöztök. – túrt bele zavartan frufrujába Emma, miközben tekintete az őt fürkésző Leora siklott.

- Semmi baj! Elég, ha megígéred, hogy barátok leszünk. – emelte elé nagy mosollyal a kisujját, amibe azonnal bele is kulcsolta sajátját.

- Emma vagyok. Nagyon örülök, hogy megismerhettelek titeket. – nézett a feketére is. – Nincs túl sok barátom, úgyhogy nem biztos, hogy jó leszek benne, de igyekszem!

- Ne hülyülj! Egy ilyen lánynak, hogyhogy nincsenek barátai? – flörtölős mosolyát bevetve érkezett meg egy harmadik fiú. – Hongbin vagyok, a második legfiatalabb a bandában; sokan csak Flower Boy-ként emlegetnek. – hajolt meg. „Tehát Idol banda… csúcs! És mi ez a hosszú bemutatkozás”

Ez után a beszélgetés után hetek teltek el úgy, hogy a fiúk rendszeresen látogatták meg őt, vagy pedig fordítva. Annyira összebarátkozott velük, hogy fel sem tűnt neki, mennyire repül az idő. Viszont az annál inkább, hogy Leo egyetlen egy szót sem intézett közvetlenül neki, vagy, ha mégis, akkor csak válaszolt egy kérdésre. Nem érdeklődött iránta. Vagyis csak látszólag nem. Titkos pillantások, rejtett mosolyok egy-egy gyerekkori sztorira. Az énekes némaságába burkolózva itta a lány minden szavát, s egyre inkább biztos volt abban, hogy első látásra beleszeretett.

S bár ezt tudta az elejétől kezdve, nem volt bátorsága beszélgetést kezdeményezni Emmával. Csak figyelte őt a látogatások, ebédek, vacsorák alkalmával, és elméjébe véste minden egyes szavát.

- Milyen középiskolába jártál Em? – tette fel kérdését Ravi.

- Művészetibe, de aztán gyorsított tempóban letettem az üzletvezetői diplomám, és 21 évesen már dolgoztam is a szakmámban. – harapott bele a sonkás szendvicsébe.

- Ne már! Honnan jött a művészeti után az üzleti pálya? – nevetett fel N. Ma csak négyen voltak. Emma, N, Ravi és Leo.

- Eltörtem a csuklóm, és… - hajtotta le fejét szomorúan. – megsérült az egyik idegem, és sajnos a kezelések, amikre jártam nem használtak. Nem tudok többet festeni. – tűrt füle mögé egy kósza tincset, amivel el akarta terelni önmaga figyelmét a fájdalmas emlékekről. – Mindig saját kiállításról álmodtam, ahová az emberek azért jönnek, hogy megismerjék a munkáimat, de amikor kiderült, hogy soha többet nem festhetek, eléggé kiakadtam. A festés volt az én mentsváram. Mindig abban adtam ki magamból a fájdalmakat, a sérelmeket, a dühöt… és amikor ezt elvették tőlem… összetörtem. Fél évig voltam magam alatt, aztán rájöttem, hogy valamit kezdenem kell magammal. Anyámnak nagymenő cége van Angliában, és nem találtam más utat, minthogy ezzel foglalkozzak. De úgy tűnik túl okos voltam a többiekhez képest, és hamarabb sikerült letennem a diplomám. – támaszkodott rá tenyerére háta mögött, s Leo ekkor pillantotta meg a sérülés után maradt heget, ami eddig szinte láthatatlan volt. Annyira figyelte azt, hogy már Emmának is feltűnt a dolog. Ránézett a fiúra, és bátorítóan rámosolygott. Akármennyire is csendes volt, sosem volt képes csak úgy figyelmen kívül hagyni; mindig ránézett hébe-hóba, ahogy most is. Most először azonban mosolya viszonzásra talált; Leo ajkai halványan ugyan, de felfelé görbültek.

- Sajnálom, hogy felhoztam… - suttogta halkan a rapper. – Nem akartam felszakítani a régi sebeket…

- Semmi baj! Már tovább léptem. – mosolyodott el halványan Emma. – Amúgy meg… a hangom még a régi. – kacsintott a fiúkra, akik döbbenten néztek rá. – Nem említettem? Énekelni is tudok egy kicsit. – állt fel, majd megigazította farmerja szárát.

- Ne! – nyújtotta el a szót N. – Megmutatod?

- Ühüm… szabad est lesz az egyik kedvenc báromban… eljöhettek, ha ráértek. Gondoltam énekelek egy kicsit. Úgy is rég használtam már a hangszálaimat beszéden kívül másra. – felkapta táskáját, és megindult a park kijárata felé; elég volt a piknikezésből. – Sziasztok srácok! – intett a fiúknak. Vetett egy utolsó pillantást Leo-ra, majd elsétált, ezért nem is hallhatta, hogy a fiúk azon nyomban faggatni kezdték barátjukat, amint kicsit távolabb ért.

- Mi volt ez Leo-yah? – esett neki rögtön Ravi.

- Mi? – kapták az értetlen, és rövid kérdést.

- Ugyan már! Hozzá sem szólsz, mégis minden szavát iszod, amikor nem látja, egyfolytában őt nézed, és most… most meg rámosolyogsz? Láttam ám barátom! Láttam mindent! – mutogatott bőszen N.

- Semmi. – hajtotta le fejét a fiú. Nagyon nem tetszett neki ez a kihallgatás jellegű beszélgetés.

- Még soha nem láttam, hogy ránéztél volna egy lányra is. Ott volt Dasom-ssi, Min Ah-ssi, és ez a modell lány is, akivel forgattunk, de egyikre sem néztél rá. Az a sok Idol csaj, minden átnéztél, még ha ők próbáltak is közelebb kerülni hozzád. Ez nem semmi? – akadt ki teljes mértékben Ravi, hisz neki is tetszett a lány, de eddig azt hitte nincs vetélytársa, de most mégis akadt egy.

- Én… kedvelem. – fújta ki a bent tartott levegőt Leo; most, hogy kimondta valósággá vált. Mi lesz ez után? – Már nagyon régóta. Gyerekkoromban egyszer elmentünk a szüleimmel Angliába, és ott ismertem meg. Van róla képem is, és ő az egyetlen, aki valaha is érdekelt, de nem emlékszik rám.

- Té-tényleg? – csuklott el Ravi hangja. Barátja nem sűrűn esik szerelembe, főleg úgy, hogy nála az első és legfontosabb szempont egy lánynál, hogy első látásra beleszeressen. Arra gondolt, hogy ö könnyen talál magának mást, de ha most nem adja át a lehetőséget a Leonak, akkor a legrosszabb barát lesz a világon. Ugyanis tisztában volt vele, hogy Taek Woon nem a szavak embere, és az, hogy ez kimondta csak még erősebbé tette érzelmeit. – Akkor… hajrá! – lökte egy kicsit oldalba, és mosolyt erőltetett arcára. Feladta az érzéseit, hogy barátja végre találjon magának egy valakit, hisz már olyan rég odavan azért a lányért..

- Kösz, de… nem tudom, hogy kéne hozzákezdenem. Mármint… ha hirtelen beszélgetni kezdenék vele, az nagyon fura lenne, nem? – vakargatja halántékát zavartan. Nem volt erőssége a tanácskérés, sem pedig a hódítás, de minden erejét be akarta vetni, hogy végül győzedelmeskedjen.

- Mi lenne, ha mi kerítőt játszanánk? – ült fel térdeire N. – Az lesz, hogy… kinézünk egy esős napot, és amikor látjuk, hogy az ég nagyon beborul, és esőre áll, szépen elküldünk titeket valami kajáért, hogy elkapjon benneteket az eső! Az eső alatt szikrázni fog köztetek a levegő, olyan romantikus aura leng majd körül titeket, ami megteremti neked a megfelelő pillanatot arra, hogy megkérdezd: milyen volt a napod? – lendült bele a fantáziálásba. – És akkor, azt válaszolja: köszönöm, jó! A tiéd? Nagyon elfáradtál a munkában, masszírozzam meg a vállad, vagy főzzek neked valami finom vacsorát? – mind a két fiú felhúzott szemöldökkel hallgatta az elég abszurd elképzelést.

- Na, ezt se bízzuk rád többet Hyung! – veregette vállba bandatársát, aki szomorúan vette tudomásul, hogy nem támogatják az ötletét. – De! Nem is olyan rossz ötlet elküldeni őket egy közös sétára, akár a boltba is, de nem várhatunk az esős napra… előbb kell. Hétvégén! – mutatott rá Leora, aki kissé megijedt a közeli időponttól. Hogy fog ő arra felkészülni? Ha Emma ott van még a nevét is elfelejti…

- Biztos, hogy jó ötlet ilyen hamar? Mi van, ha nem kedvel, vagy… nem is tudok megszólalni… - tördelte ujjait zavartan Leo. Soha, senki nem látta őt olyan állapotban, mint amilyenben most volt, de nagyon aggódott. Minden, amit érez számára nagyon fontos, de előfordulhat, hogy Emma nem viszonozza azt, vagy pedig, ő maga fogja elszúrni, és akkor mindent feleslegesen próbált.

- Hűha… úgy tűnik, tényleg nagyon be akarod dobni magad… - gondolkodott el N. – Akkor nincs más választásunk. Olyan szituációt kell teremtenünk, amiben otthon érzed magad…

- Dobjuk fel őket élőben egy színpadra? Nem hiszem, hogy bejönne. – nevetett fel Ravi. Próbálta leplezni bánatát a poénjával. Hamarosan minden élesben megy, és ő segítette hozzá ehhez… fájdalmas.

- Nem vicces! – lökte oldalba a Leader, a másik fiútól pedig egy gyilkos pillantást kapott ajándékba. – Lesz még időnk kitalálni valamit… beizzítjuk a többi srácot is, és előrukkolunk egy csúcs kis tervvel! – dörzsölgette tenyerét.

Az este nagyon hamar elérkezett, és mindenki izgatottan várta, hogy végre láthassák énekelni Emmát.

Amikor beléptek a kis bárba már hatalmas volt a tömeg, s mindenki nagyon jól érezte magát. Arra gondoltak, hogy megkeresik a lányt, de hiába nézelődtek, sehol sem láttak őt. Legalább tíz percig fürkészték a tömeget, míg végül Ken megpillantotta a keresett személyt, aki épp nagy mosolyok közepette beszélgetett a pultos sráccal – úgy tűnt ismerik egymást már egy ideje. Odasétáltak, és üdvözölték a lányt, aki nagy mosolyokkal ölelte meg őket. Leo szíve nagyot dobbant, amikor rákerült a sor, bár hiába tudta, hogy ez nyugaton semmit sem számít a lányoknak, neki mégis rengeteget jelentett. Elhatározta, ha törik, ha szakad övé lesz!

- Nemsokára én jövök! – fújta ki a levegőt Emma. Nagyon izgult volt, és ez látszott is rajta.

- Mit énekelsz?

- Azt hiszem What are you waiting for. – mosolygott, s mielőtt elindult volna a színpad felé jelentőségteljes pillantást vetett Leora. Neki fogja énekelni a dalt, bár nem tudja, hogy ez a fiúnak leesett-e.

Amint fellépett a színpadra elindult a dal, s ő énekelni kezdett. Úgy énekelt, mintha az élete múlna rajta. Amikor az „annyival többek lehetnénk” részhez érkezett a dalban ismét a fekete hajúra nézett, aki nagyokat pislogva – néha még csukott szemmel is – hallgatta a számot, ami annyi mindent elmondott neki a lány érzéseiről, de elhitette magával, hogy ez nem neki szól. Hogy is szólhatna neki? Egy szót sem szóltak eddig egymáshoz.

Amikor a dal véget ért, és a fiúk elé sétált valami véleményt várt, de helyette csak sok kába tekintettel találta szembe magát. Semmit sem tudtak mondani.

- Na? Milyen volt? Ne mondjátok, hogy ilyen szörnyű, mert akkor…

- Nem! Ez… fantasztikus volt! – ölelte magához Ravi, de csak egy gyilkos pillantást kapott ajándékba Leotól, aki a lány háta mögött állt, szóval elengedte, megköszörülte torkát, és úgy folytatta – Nagyon tetszett.

- Igen! Mindannyiunknak nagyon tetszett a dal. Lehet, hogy el tudjuk intézni, hogy duettezhess egyikünkkel, és akkor…

- Oh, nem. Nem akarok híres lenni. – mosolygott N-re. – Csak nagyon ritkán énekelek. Ha többször csinálnám, oda lenne a varász! – felhúzta bőrdzsekijét és a bandával együtt hazasétáltak. Nagyon jó estén voltak túl. Ezt már semmi sem tudta volna megkoronázni – csak egy szerelmi vallomás egy bizonyos 180-as fiútól.

Az este után Emma két napig a fiúk színét sem látta, pedig már nagyon hiányoztak neki. Arra gondolt, hogy biztos elfoglaltak, és este csak beesnek az ágyukba, szóval nem akarta zaklatni őket. De ezzel a tudattal még nem segített saját magán, nagyon magányos volt. Úgy érezte a fiúk nélkül csak fél ember. A barátai lettek.

Egy valaki azonban jobban hiányzott neki, mint a többiek. Nem is értette miért érez így, de akárhányszor Leo-ra gondolt eszeveszett sebességgel kezdett el verni a szíve, és a mosolya még mindig kísérti álmaiban. A fiú ezen gesztusa óta folyton róla álmodik.

- Lehet, hogy kéne vennem egy cicát? – gondolkodott hangosan teáját iszogatva a kanapén ülve. – Imádom őket, és ha lenne egy, akkor soha nem lennék egyedül… nem is olyan rossz ötlet! – tette le bögréjét a dohányzóasztalra, s kilépett az ajtón. Úgy döntött szerencsét próbál a szomszédban; megkérdezi, eltudnák-e kísérni őt holnap egy kisállat-kereskedésbe. Halkan kopogott a szemben lévő ajtón, és reménykedett benne, hogy valaki van otthon.

- Szia! – nyitott ajtót Hongbin nagy mosollyal az arcán.

- Szia! Lenne egy kérdésem hozzátok. Bejöhetek? – a fiú beinvitálta őt, ám arra nem számított, hogy Leo félmeztelen testével találja szembe magát; gyorsan elfordult, és még a szemét is eltakarta ijedtében – nem mintha nem lett volna nagyon csábító a látvány, de nem leplezhette le magát.

- Megfordulhatsz. Felöltöztem. – hallotta meg a halk választ a fekete hajú fiútól; meg is tette miután kifújta a benntartott levegőt.

- Miért jöttél Noona? – kérdezte aranyos hangon a maknae, Hyuk.

- Hát… bocsi, de ez a „Noona-dolog” még mindig nagyon furcsa nekem! – nevetett fel zavarában. – Szóval szeretnék venni egy kiscicát, de nem tudom merre van kisállat-kereskedés. Arra gondoltam, hogy, ha van időtök, akkor elkísérhetnétek engem… - igazította meg frufruját. Mivel hajával volt elfoglalva nem láthatta, hogy Leo ijedten néz körbe barátain, akik jelentőségteljes pillantást váltanak egymással.

- The perfect person for you is… Leo! – harsogja egy megafonba Ken. „Honnan szerezte?” – gondolta Emma, miközben nagyot nevetett a fiún, aki angolul kezdett el üvöltözni. Egy focimeccs közvetítőt is meghazudtolva adta elő magát.

- Na szóval, komolyra véve a szót, holnap délelőtt Leo ráér elmenni veled cicát venni. Főleg, hogy imádja a macskákat! – kezdett bele kampányába Ravi. – Sőt! Elmehettek még vásárolni is a kis drágának, mint egy család! – karolt bele Leo vállába, aki nagyon zavarban volt. – Nagyon jó apuka lenne ám! – kacsintott a lánynak, aki értetlen tekintettel meredt először a rapperre, majd végül Leo-ra, aki megrántotta a vállát, miszerint ő sem érti, miről beszél a harmadik.

- Akkor Leo, neked mikor lenne jó? – sétált közelebb a fiúhoz, aki csak nézte őt. Emma nem is sejtette, hogy mennyire zavarba ejtette őt. – Arra gondoltam, hogy tíz körül nekem megfelelne, és akkor egész nap lenne időnk megvásárolni a cica dolgait, és zárás előtt pedig megvennénk magát az állatot. – mosolygott fel a fiúra, aki bólintott. A többi fiú pedig némán örvendezett a helyzeten a lány mögött, néma bulit csaptak. – Akkor jöjjek át, vagy te jössz? – kissé zavarban volt, amiért az énekes egyszer sem válaszolt neki.

- Majd megyek én. – mondta halkan a fekete hajú, majd nagyot nyelve vette tudomásul, hogy holnap ennél sokkal többet kell majd beszélnie.

- Akkor, holnap tízkor nálam! – akaratlanul is végigsimított Leo karján, akit ettől kirázott a hideg. De nem volt vele egyedül. Amint Emma felfogta, hogy mit tett sikító roham tört rá a lakása közepén, aztán bizsergő ujjait kezdte el kémlelni. Soha nem érzett még ilyet… mintha az egész teste Leoért kiáltana.

- Ez az, haver! – ugrált egy helyben Ken, mint egy bolha. – Ő maga jött el, és tálalta fel nekünk ezt a lehetőséget! Hihetetlen, hogy ezt mondom, de…

- Bejössz neki! – húzta el a szavakat Honbin, mint egy izgatott kisgyerek, és leutánozta Emma mozdulatait.

- Honnan veszed? – a fekete nem tudta hová tenni ezt a kijelentést.

- A koreai lányok teszik az eszüket, aegyoznak, mint az őrült, és eljátsszák, hogy gyámoltalan kislányok, de a nyugati lányok mások. Végig a szemedbe nézett, rád mosolygott, végigsimított a karodon, egyértelműen flörtölt veled, bár szerintem észre sem vette. Kedvel! – szakértő komolysággal adta elő monológját, de aztán gyerekes ugrándozásba kezdett, és futkosott, mint az őrült az egész lakásban. Úgy tűnik ez az állapot nem csak Leo-t hozta izgalomba, hanem az összes többi srácot is; nagyon akarták, hogy a fiú találjon magának valakit, hisz személyisége miatt nem sok lány – gyakorlatilag senki – kedvelte őt eddig. Igazából ő sem tekintett úgy a sikoltozó lányokra, mint potenciális barátnő alapanyagra; csak valakik, akik szeretik a zenéjüket.

- Értem. – ezzel a szobájába ment, és becsukta maga mögött az ajtót. Leült az ágyára, és mélyen gondolkodóba esett. „Mit mondjak? Hogy mondjam? Alkalmas most az időpont?” – egy sóhaj mellett elterült ágyán. Rettegett a holnaptól, de egyben izgatott is volt. Végre a lánnyal tölthet egy egész napot, ha jól csinálja. Mindenképp jól kell csinálnia!

A másnap tíz óra túlságosan is hamar jött el mindkét fél számára. Mivel egész éjszaka nem tudtak aludni a gyomorgörcstől, ami gyötörte őket, fáradtak voltak. Legalábbis egészen addig még meg nem látták egymást az ajtóban állva.

- Szia! Gyere be, még helyet kell csinálnom a kiscicának. Segítesz? – mosolygott rá Emma.

- Hová gondoltad? – kérdezte halkan a fiú; valahogy nem sikerült összeszednie a bátorságát a beszédhez.

- Tudod, úgy vettem észre, hogy nem szoktál sokat beszélni, de ez engem nem zavar. Ha úgy érzed, hogy meg akarsz szólalni, akkor nyugodtan. Amúgy pedig… arra gondoltam, hogy segíthetnél kitalálni. Mármint te szereted a cicákat, és én is, együtt pedig meghozhatjuk a tökéletes döntést.

- Félsz ugye? – mosolyodott el halványan Leo.

- De még mennyire! Te jó ég, ő egy kis állat lesz, akiről nekem kell gondoskodni, ha valamit rosszul csinálok, akkor…

- Szerintem nagyszerű gazdi leszel. – bókolt a fiú, amitől Emma elpirult.

- Köszi, de ez az első alkalom, hogy teljesen egyedül kell gondoskodnom egy kiscicáról, eddig ott volt anyukám, és ha elfelejtettem neki enni adni, akkor ő adott, de most… pfuu ez bonyolult! – hadarta el kétségeit.

- Ha gondolod… - kezdett bele bátortalanul ötlete felvázolásába, amit már tegnap este gondolt ki. – akkor talán vehetnénk közösen egy macskát. Mármint, nekem nincs nagyon időm sokat foglalkozni vele, de mindig is akartam egyet, és…

- Ez nagyon jó ötlet! Ha én nem érek rá, akkor te vigyázol rá, és ha te vagy elfoglalt, akkor meg én! – lelkesedett be a lány, majd a fiú elé sétált. – Szerintem ebben meg is egyezhetünk! – nyújtotta elé kezét, amit a másik meg is ragadott. – De, akkor mindenből kettő kell nem? – egy értetlen pillantást kapott válaszul tehát folytatta. – Ha mindkettőnk lakásában vannak dolgok, akkor nem kell innen átvinni oda a cuccokat, és fordítva, amikor nem érünk rá. Most már érted?

- Értem! Egy cicához dupla holmi! – nevetett fel saját butaságán.

- Akkor, mehetünk? – kapta fel táskáját a kanapéról. – Jaj, még el sem döntöttük hol legyen!

- Szerintem az a sarok megfelel. – mutatott az ajtóval szemközti zugra az ablak alatt Leo, ahonnan el is pakolta rögtön azt a néhány dobozt, és a virágot – ami eléggé el volt száradva. – Te locsoltad ezt? – fordult a lányhoz, aki zavartan felnevetett.

- Nem. – hajtotta le fejét. – De mentségemre szóljon, hogy anyám sózta a nyakamba, azzal, hogy „kell az oxigén, vidd!”. Mit tehettem volna? – tárta szét karjait. – Mondjam azt, hogy utálom a virágokat? – nyitotta ki az ajtót, és bezárta maguk után. – Azt nem tehetem, mert ő oda van értük!

A nap további részében sok nevetésen, és tanácstalanságon voltak túl. Leo azonban egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy megtalálta A Lányt; azt a valakit, akivel le tudná élni a hátralévő életét. Nem érezte kötelezőnek a válaszokat, és mégis rengeteget beszélt, és mosolygott, nevetett. Jól érezte magát, ahogy Emma is. Valahogy olyan tökéletesnek bizonyultak az együtt töltött pillanatok, hogy észre sem vették milyen gyorsan elszállt az idő.

- Mikor zár a bolt? – fordult hirtelen a fiú felé Em.

- Hatkor. Miért?

- 5:10. Mond, hogy nincs messze! – az énekes nem válaszolt, csak megragadta a lány karját, és rohanni kezdtek az üzlet felé. Félúton azonban Emma fáradsága miatt megálltak, és végül sétáltak a célállomásig. Egyikük sem vette észre, hogy egész idő alatt fogták egymás kezét. Egészen addig még az eladó szóvá nem tette nekik a dolgot.

- Oh, látom közös háziállatot szeretnének. Mióta vannak együtt? – ebben a pillanatban Leo zavartan engedte el a lány kezét, s mindketten elpirultak.

- Mi nem vagyunk együtt… - magyarázkodott Emma. – De a kiscica, amit venni szeretnénk tényleg közös lesz. – mosolygott fel Leo-ra, aki még mindig nagyon zavarban érezte magát.

- Nem is kedvelik egymást? Csak barátok? – minden más ember tolakodónak tartotta volna ezt a folytonos kérdezősködést, olyan dolgokról, amihez semmi köze, de az Ahjumma olyan aranyosan festett, hogy a lány mosollyal az arcán válaszolt minden egyes hasonló kérdésére.

- Egy közös cicából, már bármi lehet Ahjumma. – nézett fel jelentőségteljesen a mellette állóra, aki akaratlanul is, de vette a célzást. Most már biztos volt benne, hogy érzései viszonzásra találtak. – Te jó ég! – pillantott meg a lány egy kiscicát, aki küzdött a tejért, amit most nem rég kaptak, de sajnos úgy tűnt nem győzhet, a többiek sokkal erősebbek voltak nála, és nagyobbak is. – Beleszerettem! – kiáltott fel, és már rohant is az alomhoz. – Leo mosolyogva követte őt, hogy megnézze magának a macskát. Amint meglátta

tekintete átváltott valami teljesen másba; olyan édesnek tartotta a kis négylábút, hogy azon nyomban kikapta a többi közül, és játszani kezdett vele. Megszűnt körülötte a világ. Megtalálták a megfelelő állatot. – Haza visszük Taek Woon-ah? – az eredeti nevét meghallva a fiú felkapta a fejét. Fekete szemei találkoztak a másik csillogó smaragd tekintetével, és teljesen elveszett bennük.

- Honnan tudod, hogy így hívnak? – suttogta.

- Ravi mondta ezt egyszer neked… megjegyeztem. – mosolyodott el Emma, azonban, amint tekintete a vele szemben guggoló ajkaira tévedt, alsó ajkába harapott, és arra gondolt, azon nyomban meg akarja csókolni őt. Viszont nem tehette, addig nem, még Leo meg nem erősíti abban, hogy érzései teljes mértékben viszonzottak. A kínos pillanatot az eladóhölgy törte meg.

- Akkor őt választják? – mindketten bólintottak a kérdésre, majd a pulthoz vitték a kicsit; kifizették, és már úton is voltak. Néma csend burkolózott kettőjük közé, csak az újdonsült lakó dorombolását lehetett hallani Emma karjaiban.

- Em… - szólalt meg végül a fiú. Ideje volt végre elmondania mindent, ami a szívét nyomja. – Én… szóval, tudom, hogy nem ismerjük egymást túl régóta, de… azt hiszem, hogy én…

- Kedvellek, Leo! – hadarta el egy szuszra a lány, nem bírta tovább. Muszáj volt kimondania.

- Komolyan? – fogta meg karját bizonytalanul; meg akart győződni róla, hogy nem álmodik. – Ez nem vicc, ugye?

- Nem viccelek… - hajtotta le fejét szomorúan. Itt a vége.

- Ez… ez… – a fiú majd kicsattant az örömtől, de persze nem ő lett volna, ha kimutatja. – Jó hír.

- Jó hír? Hogy mondhatod ezt ilyen… sehogyan? Jesszusom! – megszaporázta lépteit; egyáltalán nem akart tovább Leo társaságában tartózkodni.

- Em! Várj! Nem úgy értettem! – kiabálta az utca kellős közepén. Ha eddig volt valaki, aki nem ismerte fel őt, akkor most már biztos, hogy mindenkinek szemet szúrt. Futásnak eredt, hogy utolérje a lányt; megragadta a vállát, és maga felé fordította őt. – Em… én nem akartalak megbántani. Nézd… akkora kő esett le a szívemről, amikor kimondtad. Azt gondoltam: Te jó ég! Ő is ugyan azt érzi. Ez fantasztikus!

- Akkor meg mi a frászért nem ezt mondod? – dobbantott egyet a lábával, akár egy hisztis kislány.

- Mert olyan bonyolult kimondani mindent, amit gondolok. Nem vagyok képes rá, és valószínűleg sosem leszek, de… kedvellek. Sőt! Amikor megpillantottalak a lépcsőn, úgy kezdett el kalapálni a szívem, mint az őrült. Tudod… nekem nincs lányideálom és csak egyetlen dolgot várok el; azt, hogy első látásra beleszeressek abba a valakibe. Én… beléd szerettem! – rakta kezeit a másik vállára, hogy biztosan a szemeibe tudjon nézni. – Ez a leghosszabb egybefüggő beszéd, ami valaha elhagyta a számat, és remélem, hogy… nem haragszol rám, amiért ilyen béna vagyok.

- Haragudni? Béna? Tessék? Én észre sem vettem semmi ilyesmit. – játssza a tudatlant Emma. – Még senki nem hívott Emnek, csak te. – harapott bele alsó ajkába. – Nem ismerjük egymást túl régóta, de szeretnék mindent tudni rólad. Hogy mit szeretsz, mi a kedvenc színed, mitől vagy szomorú, mi tesz boldoggá. Ezeket mind szeretném tudni. Az pedig egyáltalán nem zavar, hogy csendes vagy, mert mellettem nem vagy az! Onnan tudod, hogy megtaláltad az igazi társad, ha önmagad tudsz maradni, mégis kiteljesedsz mellette.

- Melletted önmagam vagyok… - lépett közelebb a lányhoz. Ajkaikat alig választotta el egy centiméter, s ez a másodpercekkel egyre inkább csökkent, és csökkent.

- Én is. – Emma Leo nyaka köré fonta karjait, és megtörtént az, amire már hónapok óta várt. Végre megcsókolhatta őt. Sosem érezte még magát boldogabbnak, mint akkor.

- Nyau! – nyöszörgött a kiscica a lány kabátja alól.

- Oh, bocsi! – nevettek fel egyszerre.

Amikor három évesek lettek Leo megkérte a kezét a színpadon egy élő showban, miután elénekelte azt a dalt, amit neki írt. S aztán a fiú száján kicsúszott az a mondat, amit mindig is ki akart mondani: Mondtam, hogy te leszel a feleségem. 6 évesen is tudtam!

Néha előfordul, hogy valaki akarata ellenére is belecsöppen egy olyan történetbe, ami úgy ér véget, mint egy tündérmese. Itt-ott néhány veszekedés, nézeteltérés igazán belefér a képletbe, addig, míg mindig kibékülnek, hisz nem érthetnek mindig mindenben egyet. Amikor egy nagyobb vita robban ki, egy óráig sem bírják ki a másik nélkül, s végül egyszerre kérnek bocsánatot a másiktól.

- Leo… mondanom kell valamit… - kezdte bátortalanul a randijuk közben Emma.

- Mond csak! – mosolygott rá a fiú.

- Én… terhes vagyok.

- Komolyan mondod? – torpant meg döbbenten a másik, s elengedte menyasszonya kezét. – Nem viccelsz?

- Nem, nem viccelek. Kisbabát várok. – válaszolt türelmetlenül a lány; várta már, hogy végre leessen mit is mondott, de egyelőre nem úgy tűnt, hogy hamar eljut vőlegénye tudatáig a dolog.

- Kitől? – pislog nagyokat a fekete hajú.

- Kitől? A szomszédtól! – dobbantott egyet lábával, de belátta, hogy bizony ki kell mondania, hogy egyértelművé tegye a másik számára a helyzetet. – Apa leszel, Taek Woon-ah! – amint eljutott a férfi agyáig, amit mondott neki, egy boldog mosoly kíséretében felkapta őt, és forgatni kezdte a levegőben. Ennél jobb hírt még soha életében nem kapott – kivéve a debütálást illetően, de még akkor sem örült ennyire.

- Mi leszünk a legjobb szülők. – csókolta meg Emmát, majd szorosan magához ölelte. Életük egy új szakaszba lépett. Egy nagyon boldog, életre szóló szakaszba.