Az élet boldog, és boldogtalan pillanatokból áll
össze. Akárhová megyünk, történnek olyan események, amik vagy feldobnak minket,
vagy pedig egyenesen a földbe döngölnek.
Emma egész életében arra vágyott, hogy nyugodt és
békés élete legyen, azonban a boldog napok nem akartak megérkezni hozzá, szóval
úgy döntött, mindent a háta mögött hagyva egy teljesen idegen, az angliai
kisvárostól távol eső országba költözik – ami ugyan területben nem túl nagy méretű,
de annál több ember lakja. Azt remélte, hogy ott talán számára megfelelő életet
élhet.
Azonban abba bele sem gondolt, hogy barna haja, és
zöld szemei elijesztik az ott élő fekete szemű embereket. A koreaiak ugyanis
nincsenek oda túlságosan a külföldiekért az országukban.
Ugyan jól fizető állása volt egy reklámcégnél, mint
kezdő PR szakember, de munkatársai egy év után sem voltak hajlandóak befogadni
őt. Még az sem segített, hogy folyékonyan beszélte a nyelvet és igyekezett minden
kulturális különbségre odafigyelni, betartani. Ennek köszönhetően a
huszonkettedik születésnapját is teljesen egyedül egy sátras étteremben
töltötte el rizsbort iszogatva, és minden erejét összeszedve próbálta nem
elsírni magát – természetesen a magányosan elfogyasztott minitorta után ez
kivitelezhetetlen volt, előtörtek könnyei, amint elfújta a gyertyát.
Az ember ennyi szörnyű esemény után azt hinné, hogy
ez az a pillanat, amikor a szőke herceg belép a képbe, és megmenti az
elkeseredett lányt, mint a mesékben. Viszont mindenki tudja mik valójában ezek
a tündérmesék: kitalációk, puszta fantáziák olyan dolgokról, amikről az emberek
csak álmodnak. A valóságban nem toppan be a semmiből egy srác, és mondja azt,
hogy első látásra belénk szeretett, és nem harcol értünk, amikor a csúnya
boszorkány elrabol minket kockáztatva az életét, aztán pedig nem vesz feleségül
minket. Ez van! A gyerekkorunkban olvasott történetek csak arra valók, hogy
áltassanak minket egy olyan jövő reményével, ami sosem fog eljönni, mert nem
létezik.
De néha… néha, ha nagyon figyelünk minden apró kis
jelre, amit küldenek nekünk, elindulhatunk egy olyan úton, ami végül – ha nem
is egy tündéremsére hasonlít – elhozza számunkra azt az életet, amit mindig is
szerettünk volna. A dolgoknak egyszer-kétszer lehetnek boldog végük. Hisz, ha
nem lennének olyanok, akiknek már sikerült valamikor, akkor honnan születne meg
számunkra is az ez utáni vágyódás? Valószínűleg mind a sablonos életünkben
élnénk, egy remények nélküli világban.
Ki hitte volna, hogy pont azon az éjszakán, pont
azon a széken néhány órácskával később valaki más is ült, és a félbehagyott
torta maradványait vizsgálva várta a rendelését? Valószínűleg egyik senki sem.
S, hogy ezt a napot mi követte? Egy olyan lavina, amit attól kezdve senki nem
tudott volna megállítani. Két ember végzete abban a csokitortában kezdődött
meg.
A mai nap is szokásosan indult Emma életében. Mint
mindig, most is pizsamában csoszogott ki a konyhába, reggelit készített
magának, megitta forró teáját, majd minden szokásos reggeli tevékenységet elvégezve
– fogmosás, öltözködés, sminkelés – indult el a munkahelyére. Ma azonban
valahogy másként kelt fel. Érezte, hogy valami változni fog: valami nagy dolog
fog történni. Viszont semmi jóra nem tudott gondolni; elméjét ellepték a
negatívabbnál negatívabb gondolatok, míg végül elkeseredetten vette tudomásul,
hogy teljes mértékben megsavanyodott; már semmi jó nem tud az eszébe jutni?
Mindig csak a rosszra kell gondolni? Nem! Ma valami jó fog történni!
Figyelmét IPhone-jára összpontosította, hogy
megnézze a mai teendőit, amit tegnap jegyzett fel, ezért hát nem is figyelt
arra, hogy valakik közelednek felé. Az első három ember még el tudta kerülni,
azonban a negyediknek sikeresen nekiütközött, mert a másik személy is teljes
mértékben a saját világában járt. Amikor egymásnak ütköztek két szúrós
pillantás találkozott össze, ami a felismerés hatására átváltott egy egészen
másra, értetlenre, majd végül döbbentre. Valami történt velük, amit még egyikük
sem tapasztalt meg soha. Úgy érezték, mintha már ismerték volna egymást
valahonnan.
- Leo, gyere már! – szólalt meg egy hang a lány háta
mögül. Ez volt az a pillanat, amikor észbe kapott, és gyors iramban indult meg
lefelé a lépcsőn. Nem szeretett volna elkésni, tehát minden erejével azon volt,
hogy elérje a buszát. Mivel több figyelmet nem szentelt az idegennek észre sem
vehette, hogy a fiú nagy kerek szemekkel nézett utána, majd miután eltűnt a
lépcsőfordulóban a hűlt helyét figyelte. Nem is sejtette, hogy mekkora
benyomást tett erre a valakire alig egy perc leforgása alatt.
A buszon ülve arra jutott, hogy aznap csak pozitív
gondolatokkal fog foglalkozni. A pillanatnyi elhatározás egész jól ment neki,
mindaddig még be nem ért a munkahelyére és meg nem látta azt a rengeteg
papírmunkát, ami fogadta. Olyan sok dolga volt már korán reggel, hogy tudta,
túlóráznia kell, hogy befejezze. Minden energiáját próbálta a munkájába
fektetni azonban ez nem igazán sikerült neki. Időről-időre előbukkant az a
furcsa érzés, amit akkor tapasztalt meg, amikor az idegen fiú – emlékei szerint
Leo – szemébe nézett, mintha már látta volna valahol. Egy régi képen, egy
elkavart fotón… valahol.
Ebédszünetben
azon agyalt, hogy honnan ismerheti őt, de akárhogy gondolkodott sehogy sem jött
rá. Viszont ez neki egyáltalán nem volt elég, minden porcikája azt sugallta,
hogy tudja ki a fiú.
Emma életében rengetegszer fordul elő a „néha” szó, mint
például: „néha neki is összejön”,” néha ő is lehet szerencsés”, „néha jól érzi
magát”. Tehát, néha, amikor a végzetünk kopogtat az ajtón, hajlamosak vagyunk
azt figyelmen kívül hagyni, főleg, ha annyira kiábrándultak vagyunk, mint a főszereplőnk.
Amint meglátott Leo-ról egy plakátot, rögtön arra asszociált, hogy csak onnan
lehet ismerős neki, és sehonnan máshonnan. Pedig mekkorát tévedett!
Ha tovább kutatott volna emlékeiben, eszébe jutott
volna a 16 évvel ezelőtt történt kis „katasztrófa”. Egy emlék arról az ázsiai
fiúról, aki orvul megölelte őt, és utána órákon keresztül sikálnia kellett magáról
a fiú „undorító” érintését, hisz akkor nem volt semmi, amit jobban utált volna
a fiúknál – de ez természetesen nem jutott eszébe. Ahogy az sem, mit mondott
neki akkor az a kisfiú: te leszel a feleségem! Csak hagyta, hogy a plakát
eloszlassa a kétségeit.
Minden erejét összeszedve vonszolta fel magát a
lépcsőn. Nem vágyott másra csak egy forró fürdőre, és egy nagy alvásra. Annyira
el volt fáradva, hogy fel sem tűnt az a rengeteg doboz, ami a szemben lévő
lakás előtt tornyosult. Kulcsát erőtlenül csúsztatta be a kulcslyukba, és
fordította el azt, majd az ajtónak dőlve szinte beesett a lakásba. Amikor
visszafordult, hogy becsukja maga után – mellesleg, csak be szokta csapni, és
kész, de most valamiért mégsem így tett – megpillantotta azokat a fekete szemeket,
amik egész nap kísértették. „Mit keres ő itt?” – gondolta magában, de aztán
meglátta a sok holmit, és mindenre rájött. Az a pár srác a szomszédjába
költözött. „Ennél nagyobb szerencsétlenség nem tudott volna érni?” –
bosszankodott magában, de csak egy barátságos mosoly kíséretében köszönt a
fiúnak, aki bólintással viszonozta a gesztust.
- Oh, szia! – lépett elő nagy mosollyal egy második
srác. – N vagyok, ő pedig itt – mutatott a fekete hajúra – Leo. Nem túl
beszédes, de jó arc. Remélem, jó szomszédok leszünk! – nyújtotta át neki az
ajándékot, amit minden szomszédnak átadott már.
- Köszi, de nekem nincs semmi ilyesmim… annyira el
voltam havazva a munkámmal, hogy nem is tudtam, hogy beköltöztök. – túrt bele
zavartan frufrujába Emma, miközben tekintete az őt fürkésző Leora siklott.
- Semmi baj! Elég, ha megígéred, hogy barátok
leszünk. – emelte elé nagy mosollyal a kisujját, amibe azonnal bele is
kulcsolta sajátját.
- Emma vagyok. Nagyon örülök, hogy megismerhettelek
titeket. – nézett a feketére is. – Nincs túl sok barátom, úgyhogy nem biztos,
hogy jó leszek benne, de igyekszem!
- Ne hülyülj! Egy ilyen lánynak, hogyhogy nincsenek
barátai? – flörtölős mosolyát bevetve érkezett meg egy harmadik fiú. – Hongbin
vagyok, a második legfiatalabb a bandában; sokan csak Flower Boy-ként
emlegetnek. – hajolt meg. „Tehát Idol banda… csúcs! És mi ez a hosszú
bemutatkozás”
Ez után a beszélgetés után hetek teltek el úgy, hogy
a fiúk rendszeresen látogatták meg őt, vagy pedig fordítva. Annyira
összebarátkozott velük, hogy fel sem tűnt neki, mennyire repül az idő. Viszont
az annál inkább, hogy Leo egyetlen egy szót sem intézett közvetlenül neki,
vagy, ha mégis, akkor csak válaszolt egy kérdésre. Nem érdeklődött iránta.
Vagyis csak látszólag nem. Titkos pillantások, rejtett mosolyok egy-egy
gyerekkori sztorira. Az énekes némaságába burkolózva itta a lány minden szavát,
s egyre inkább biztos volt abban, hogy első látásra beleszeretett.
S bár ezt tudta az elejétől kezdve, nem volt
bátorsága beszélgetést kezdeményezni Emmával. Csak figyelte őt a látogatások,
ebédek, vacsorák alkalmával, és elméjébe véste minden egyes szavát.
- Milyen középiskolába jártál Em? – tette fel
kérdését Ravi.
- Művészetibe, de aztán gyorsított tempóban letettem
az üzletvezetői diplomám, és 21 évesen már dolgoztam is a szakmámban. –
harapott bele a sonkás szendvicsébe.
- Ne már! Honnan jött a művészeti után az üzleti
pálya? – nevetett fel N. Ma csak négyen voltak. Emma, N, Ravi és Leo.
- Eltörtem a csuklóm, és… - hajtotta le fejét
szomorúan. – megsérült az egyik idegem, és sajnos a kezelések, amikre jártam
nem használtak. Nem tudok többet festeni. – tűrt füle mögé egy kósza tincset,
amivel el akarta terelni önmaga figyelmét a fájdalmas emlékekről. – Mindig
saját kiállításról álmodtam, ahová az emberek azért jönnek, hogy megismerjék a
munkáimat, de amikor kiderült, hogy soha többet nem festhetek, eléggé
kiakadtam. A festés volt az én mentsváram. Mindig abban adtam ki magamból a
fájdalmakat, a sérelmeket, a dühöt… és amikor ezt elvették tőlem… összetörtem.
Fél évig voltam magam alatt, aztán rájöttem, hogy valamit kezdenem kell
magammal. Anyámnak nagymenő cége van Angliában, és nem találtam más utat,
minthogy ezzel foglalkozzak. De úgy tűnik túl okos voltam a többiekhez képest,
és hamarabb sikerült letennem a diplomám. – támaszkodott rá tenyerére háta
mögött, s Leo ekkor pillantotta meg a sérülés után maradt heget, ami eddig
szinte láthatatlan volt. Annyira figyelte azt, hogy már Emmának is feltűnt a
dolog. Ránézett a fiúra, és bátorítóan rámosolygott. Akármennyire is csendes
volt, sosem volt képes csak úgy figyelmen kívül hagyni; mindig ránézett
hébe-hóba, ahogy most is. Most először azonban mosolya viszonzásra talált; Leo
ajkai halványan ugyan, de felfelé görbültek.
- Sajnálom, hogy felhoztam… - suttogta halkan a
rapper. – Nem akartam felszakítani a régi sebeket…
- Semmi baj! Már tovább léptem. – mosolyodott el
halványan Emma. – Amúgy meg… a hangom még a régi. – kacsintott a fiúkra, akik
döbbenten néztek rá. – Nem említettem? Énekelni is tudok egy kicsit. – állt
fel, majd megigazította farmerja szárát.
- Ne! – nyújtotta el a szót N. – Megmutatod?
- Ühüm… szabad est lesz az egyik kedvenc báromban…
eljöhettek, ha ráértek. Gondoltam énekelek egy kicsit. Úgy is rég használtam
már a hangszálaimat beszéden kívül másra. – felkapta táskáját, és megindult a
park kijárata felé; elég volt a piknikezésből. – Sziasztok srácok! – intett a
fiúknak. Vetett egy utolsó pillantást Leo-ra, majd elsétált, ezért nem is
hallhatta, hogy a fiúk azon nyomban faggatni kezdték barátjukat, amint kicsit
távolabb ért.
- Mi volt ez Leo-yah? – esett neki rögtön Ravi.
- Mi? – kapták az értetlen, és rövid kérdést.
- Ugyan már! Hozzá sem szólsz, mégis minden szavát
iszod, amikor nem látja, egyfolytában őt nézed, és most… most meg rámosolyogsz?
Láttam ám barátom! Láttam mindent! – mutogatott bőszen N.
- Semmi. – hajtotta le fejét a fiú. Nagyon nem
tetszett neki ez a kihallgatás jellegű beszélgetés.
- Még soha nem láttam, hogy ránéztél volna egy
lányra is. Ott volt Dasom-ssi, Min Ah-ssi, és ez a modell lány is, akivel
forgattunk, de egyikre sem néztél rá. Az a sok Idol csaj, minden átnéztél, még
ha ők próbáltak is közelebb kerülni hozzád. Ez nem semmi? – akadt ki teljes
mértékben Ravi, hisz neki is tetszett a lány, de eddig azt hitte nincs
vetélytársa, de most mégis akadt egy.
- Én… kedvelem. – fújta ki a bent tartott levegőt
Leo; most, hogy kimondta valósággá vált. Mi lesz ez után? – Már nagyon régóta.
Gyerekkoromban egyszer elmentünk a szüleimmel Angliába, és ott ismertem meg.
Van róla képem is, és ő az egyetlen, aki valaha is érdekelt, de nem emlékszik
rám.
- Té-tényleg? – csuklott el Ravi hangja. Barátja nem
sűrűn esik szerelembe, főleg úgy, hogy nála az első és legfontosabb szempont
egy lánynál, hogy első látásra beleszeressen. Arra gondolt, hogy ö könnyen
talál magának mást, de ha most nem adja át a lehetőséget a Leonak, akkor a
legrosszabb barát lesz a világon. Ugyanis tisztában volt vele, hogy Taek Woon
nem a szavak embere, és az, hogy ez kimondta csak még erősebbé tette érzelmeit.
– Akkor… hajrá! – lökte egy kicsit oldalba, és mosolyt erőltetett arcára.
Feladta az érzéseit, hogy barátja végre találjon magának egy valakit, hisz már
olyan rég odavan azért a lányért..
- Kösz, de… nem tudom, hogy kéne hozzákezdenem.
Mármint… ha hirtelen beszélgetni kezdenék vele, az nagyon fura lenne, nem? –
vakargatja halántékát zavartan. Nem volt erőssége a tanácskérés, sem pedig a
hódítás, de minden erejét be akarta vetni, hogy végül győzedelmeskedjen.
- Mi lenne, ha mi kerítőt játszanánk? – ült fel
térdeire N. – Az lesz, hogy… kinézünk egy esős napot, és amikor látjuk, hogy az
ég nagyon beborul, és esőre áll, szépen elküldünk titeket valami kajáért, hogy
elkapjon benneteket az eső! Az eső alatt szikrázni fog köztetek a levegő, olyan
romantikus aura leng majd körül titeket, ami megteremti neked a megfelelő
pillanatot arra, hogy megkérdezd: milyen volt a napod? – lendült bele a
fantáziálásba. – És akkor, azt válaszolja: köszönöm, jó! A tiéd? Nagyon elfáradtál
a munkában, masszírozzam meg a vállad, vagy főzzek neked valami finom vacsorát?
– mind a két fiú felhúzott szemöldökkel hallgatta az elég abszurd elképzelést.
- Na, ezt se bízzuk rád többet Hyung! – veregette vállba
bandatársát, aki szomorúan vette tudomásul, hogy nem támogatják az ötletét. –
De! Nem is olyan rossz ötlet elküldeni őket egy közös sétára, akár a boltba is,
de nem várhatunk az esős napra… előbb kell. Hétvégén! – mutatott rá Leora, aki
kissé megijedt a közeli időponttól. Hogy fog ő arra felkészülni? Ha Emma ott
van még a nevét is elfelejti…
- Biztos, hogy jó ötlet ilyen hamar? Mi van, ha nem
kedvel, vagy… nem is tudok megszólalni… - tördelte ujjait zavartan Leo. Soha,
senki nem látta őt olyan állapotban, mint amilyenben most volt, de nagyon
aggódott. Minden, amit érez számára nagyon fontos, de előfordulhat, hogy Emma
nem viszonozza azt, vagy pedig, ő maga fogja elszúrni, és akkor mindent
feleslegesen próbált.
- Hűha… úgy tűnik, tényleg nagyon be akarod dobni
magad… - gondolkodott el N. – Akkor nincs más választásunk. Olyan szituációt
kell teremtenünk, amiben otthon érzed magad…
- Dobjuk fel őket élőben egy színpadra? Nem hiszem,
hogy bejönne. – nevetett fel Ravi. Próbálta leplezni bánatát a poénjával.
Hamarosan minden élesben megy, és ő segítette hozzá ehhez… fájdalmas.
- Nem vicces! – lökte oldalba a Leader, a másik
fiútól pedig egy gyilkos pillantást kapott ajándékba. – Lesz még időnk
kitalálni valamit… beizzítjuk a többi srácot is, és előrukkolunk egy csúcs kis
tervvel! – dörzsölgette tenyerét.
Az este nagyon hamar elérkezett, és mindenki
izgatottan várta, hogy végre láthassák énekelni Emmát.
Amikor beléptek a kis bárba már hatalmas volt a
tömeg, s mindenki nagyon jól érezte magát. Arra gondoltak, hogy megkeresik a
lányt, de hiába nézelődtek, sehol sem láttak őt. Legalább tíz percig fürkészték
a tömeget, míg végül Ken megpillantotta a keresett személyt, aki épp nagy
mosolyok közepette beszélgetett a pultos sráccal – úgy tűnt ismerik egymást már
egy ideje. Odasétáltak, és üdvözölték a lányt, aki nagy mosolyokkal ölelte meg
őket. Leo szíve nagyot dobbant, amikor rákerült a sor, bár hiába tudta, hogy ez
nyugaton semmit sem számít a lányoknak, neki mégis rengeteget jelentett.
Elhatározta, ha törik, ha szakad övé lesz!
- Nemsokára én jövök! – fújta ki a levegőt Emma.
Nagyon izgult volt, és ez látszott is rajta.
- Mit énekelsz?
- Azt hiszem What are you waiting for. – mosolygott,
s mielőtt elindult volna a színpad felé jelentőségteljes pillantást vetett
Leora. Neki fogja énekelni a dalt, bár nem tudja, hogy ez a fiúnak leesett-e.
Amint fellépett a színpadra elindult a dal, s ő
énekelni kezdett. Úgy énekelt, mintha az élete múlna rajta. Amikor az „annyival
többek lehetnénk” részhez érkezett a dalban ismét a fekete hajúra nézett, aki
nagyokat pislogva – néha még csukott szemmel is – hallgatta a számot, ami annyi
mindent elmondott neki a lány érzéseiről, de elhitette magával, hogy ez nem
neki szól. Hogy is szólhatna neki? Egy szót sem szóltak eddig egymáshoz.
Amikor a dal véget ért, és a fiúk elé sétált valami
véleményt várt, de helyette csak sok kába tekintettel találta szembe magát.
Semmit sem tudtak mondani.
- Na? Milyen volt? Ne mondjátok, hogy ilyen szörnyű,
mert akkor…
- Nem! Ez… fantasztikus volt! – ölelte magához Ravi,
de csak egy gyilkos pillantást kapott ajándékba Leotól, aki a lány háta mögött
állt, szóval elengedte, megköszörülte torkát, és úgy folytatta – Nagyon
tetszett.
- Igen! Mindannyiunknak nagyon tetszett a dal.
Lehet, hogy el tudjuk intézni, hogy duettezhess egyikünkkel, és akkor…
- Oh, nem. Nem akarok híres lenni. – mosolygott
N-re. – Csak nagyon ritkán énekelek. Ha többször csinálnám, oda lenne a varász!
– felhúzta bőrdzsekijét és a bandával együtt hazasétáltak. Nagyon jó estén
voltak túl. Ezt már semmi sem tudta volna megkoronázni – csak egy szerelmi
vallomás egy bizonyos 180-as fiútól.
Az este után Emma két napig a fiúk színét sem látta,
pedig már nagyon hiányoztak neki. Arra gondolt, hogy biztos elfoglaltak, és
este csak beesnek az ágyukba, szóval nem akarta zaklatni őket. De ezzel a
tudattal még nem segített saját magán, nagyon magányos volt. Úgy érezte a fiúk
nélkül csak fél ember. A barátai lettek.
Egy valaki azonban jobban hiányzott neki, mint a
többiek. Nem is értette miért érez így, de akárhányszor Leo-ra gondolt
eszeveszett sebességgel kezdett el verni a szíve, és a mosolya még mindig
kísérti álmaiban. A fiú ezen gesztusa óta folyton róla álmodik.
- Lehet, hogy kéne vennem egy cicát? – gondolkodott
hangosan teáját iszogatva a kanapén ülve. – Imádom őket, és ha lenne egy, akkor
soha nem lennék egyedül… nem is olyan rossz ötlet! – tette le bögréjét a
dohányzóasztalra, s kilépett az ajtón. Úgy döntött szerencsét próbál a
szomszédban; megkérdezi, eltudnák-e kísérni őt holnap egy kisállat-kereskedésbe.
Halkan kopogott a szemben lévő ajtón, és reménykedett benne, hogy valaki van
otthon.
- Szia! – nyitott ajtót Hongbin nagy mosollyal az
arcán.
- Szia! Lenne egy kérdésem hozzátok. Bejöhetek? – a
fiú beinvitálta őt, ám arra nem számított, hogy Leo félmeztelen testével
találja szembe magát; gyorsan elfordult, és még a szemét is eltakarta ijedtében
– nem mintha nem lett volna nagyon csábító a látvány, de nem leplezhette le
magát.
- Megfordulhatsz. Felöltöztem. – hallotta meg a halk
választ a fekete hajú fiútól; meg is tette miután kifújta a benntartott
levegőt.
- Miért jöttél Noona? – kérdezte aranyos hangon a
maknae, Hyuk.
- Hát… bocsi, de ez a „Noona-dolog” még mindig
nagyon furcsa nekem! – nevetett fel zavarában. – Szóval szeretnék venni egy
kiscicát, de nem tudom merre van kisállat-kereskedés. Arra gondoltam, hogy, ha
van időtök, akkor elkísérhetnétek engem… - igazította meg frufruját. Mivel
hajával volt elfoglalva nem láthatta, hogy Leo ijedten néz körbe barátain, akik
jelentőségteljes pillantást váltanak egymással.
- The perfect person for you is… Leo! – harsogja egy
megafonba Ken. „Honnan szerezte?” – gondolta Emma, miközben nagyot nevetett a
fiún, aki angolul kezdett el üvöltözni. Egy focimeccs közvetítőt is
meghazudtolva adta elő magát.
- Na szóval, komolyra véve a szót, holnap délelőtt
Leo ráér elmenni veled cicát venni. Főleg, hogy imádja a macskákat! – kezdett
bele kampányába Ravi. – Sőt! Elmehettek még vásárolni is a kis drágának, mint
egy család! – karolt bele Leo vállába, aki nagyon zavarban volt. – Nagyon jó
apuka lenne ám! – kacsintott a lánynak, aki értetlen tekintettel meredt először
a rapperre, majd végül Leo-ra, aki megrántotta a vállát, miszerint ő sem érti,
miről beszél a harmadik.
- Akkor Leo, neked mikor lenne jó? – sétált közelebb
a fiúhoz, aki csak nézte őt. Emma nem is sejtette, hogy mennyire zavarba
ejtette őt. – Arra gondoltam, hogy tíz körül nekem megfelelne, és akkor egész
nap lenne időnk megvásárolni a cica dolgait, és zárás előtt pedig megvennénk
magát az állatot. – mosolygott fel a fiúra, aki bólintott. A többi fiú pedig
némán örvendezett a helyzeten a lány mögött, néma bulit csaptak. – Akkor jöjjek
át, vagy te jössz? – kissé zavarban volt, amiért az énekes egyszer sem
válaszolt neki.
- Majd megyek én. – mondta halkan a fekete hajú,
majd nagyot nyelve vette tudomásul, hogy holnap ennél sokkal többet kell majd
beszélnie.
- Akkor, holnap tízkor nálam! – akaratlanul is
végigsimított Leo karján, akit ettől kirázott a hideg. De nem volt vele
egyedül. Amint Emma felfogta, hogy mit tett sikító roham tört rá a lakása
közepén, aztán bizsergő ujjait kezdte el kémlelni. Soha nem érzett még ilyet…
mintha az egész teste Leoért kiáltana.
- Ez az, haver! – ugrált egy helyben Ken, mint egy
bolha. – Ő maga jött el, és tálalta fel nekünk ezt a lehetőséget! Hihetetlen,
hogy ezt mondom, de…
- Bejössz neki! – húzta el a szavakat Honbin, mint
egy izgatott kisgyerek, és leutánozta Emma mozdulatait.
- Honnan veszed? – a fekete nem tudta hová tenni ezt
a kijelentést.
- A koreai lányok teszik az eszüket, aegyoznak, mint
az őrült, és eljátsszák, hogy gyámoltalan kislányok, de a nyugati lányok mások.
Végig a szemedbe nézett, rád mosolygott, végigsimított a karodon, egyértelműen
flörtölt veled, bár szerintem észre sem vette. Kedvel! – szakértő komolysággal
adta elő monológját, de aztán gyerekes ugrándozásba kezdett, és futkosott, mint
az őrült az egész lakásban. Úgy tűnik ez az állapot nem csak Leo-t hozta
izgalomba, hanem az összes többi srácot is; nagyon akarták, hogy a fiú találjon
magának valakit, hisz személyisége miatt nem sok lány – gyakorlatilag senki –
kedvelte őt eddig. Igazából ő sem tekintett úgy a sikoltozó lányokra, mint
potenciális barátnő alapanyagra; csak valakik, akik szeretik a zenéjüket.
- Értem. – ezzel a szobájába ment, és becsukta maga
mögött az ajtót. Leült az ágyára, és mélyen gondolkodóba esett. „Mit mondjak?
Hogy mondjam? Alkalmas most az időpont?” – egy sóhaj mellett elterült ágyán.
Rettegett a holnaptól, de egyben izgatott is volt. Végre a lánnyal tölthet egy
egész napot, ha jól csinálja. Mindenképp jól kell csinálnia!
A másnap tíz óra túlságosan is hamar jött el mindkét
fél számára. Mivel egész éjszaka nem tudtak aludni a gyomorgörcstől, ami
gyötörte őket, fáradtak voltak. Legalábbis egészen addig még meg nem látták
egymást az ajtóban állva.
- Szia! Gyere be, még helyet kell csinálnom a
kiscicának. Segítesz? – mosolygott rá Emma.
- Hová gondoltad? – kérdezte halkan a fiú; valahogy
nem sikerült összeszednie a bátorságát a beszédhez.
- Tudod, úgy vettem észre, hogy nem szoktál sokat
beszélni, de ez engem nem zavar. Ha úgy érzed, hogy meg akarsz szólalni, akkor
nyugodtan. Amúgy pedig… arra gondoltam, hogy segíthetnél kitalálni. Mármint te
szereted a cicákat, és én is, együtt pedig meghozhatjuk a tökéletes döntést.
- Félsz ugye? – mosolyodott el halványan Leo.
- De még mennyire! Te jó ég, ő egy kis állat lesz,
akiről nekem kell gondoskodni, ha valamit rosszul csinálok, akkor…
- Szerintem nagyszerű gazdi leszel. – bókolt a fiú,
amitől Emma elpirult.
- Köszi, de ez az első alkalom, hogy teljesen
egyedül kell gondoskodnom egy kiscicáról, eddig ott volt anyukám, és ha
elfelejtettem neki enni adni, akkor ő adott, de most… pfuu ez bonyolult! –
hadarta el kétségeit.
- Ha gondolod… - kezdett bele bátortalanul ötlete
felvázolásába, amit már tegnap este gondolt ki. – akkor talán vehetnénk közösen
egy macskát. Mármint, nekem nincs nagyon időm sokat foglalkozni vele, de mindig
is akartam egyet, és…
- Ez nagyon jó ötlet! Ha én nem érek rá, akkor te
vigyázol rá, és ha te vagy elfoglalt, akkor meg én! – lelkesedett be a lány,
majd a fiú elé sétált. – Szerintem ebben meg is egyezhetünk! – nyújtotta elé
kezét, amit a másik meg is ragadott. – De, akkor mindenből kettő kell nem? –
egy értetlen pillantást kapott válaszul tehát folytatta. – Ha mindkettőnk
lakásában vannak dolgok, akkor nem kell innen átvinni oda a cuccokat, és
fordítva, amikor nem érünk rá. Most már érted?
- Értem! Egy cicához dupla holmi! – nevetett fel
saját butaságán.
- Akkor, mehetünk? – kapta fel táskáját a kanapéról.
– Jaj, még el sem döntöttük hol legyen!
- Szerintem az a sarok megfelel. – mutatott az
ajtóval szemközti zugra az ablak alatt Leo, ahonnan el is pakolta rögtön azt a
néhány dobozt, és a virágot – ami eléggé el volt száradva. – Te locsoltad ezt?
– fordult a lányhoz, aki zavartan felnevetett.
- Nem. – hajtotta le fejét. – De mentségemre
szóljon, hogy anyám sózta a nyakamba, azzal, hogy „kell az oxigén, vidd!”. Mit
tehettem volna? – tárta szét karjait. – Mondjam azt, hogy utálom a virágokat? –
nyitotta ki az ajtót, és bezárta maguk után. – Azt nem tehetem, mert ő oda van
értük!
A nap további részében sok nevetésen, és
tanácstalanságon voltak túl. Leo azonban egy pillanatig sem kételkedett abban,
hogy megtalálta A Lányt; azt a valakit, akivel le tudná élni a hátralévő
életét. Nem érezte kötelezőnek a válaszokat, és mégis rengeteget beszélt, és
mosolygott, nevetett. Jól érezte magát, ahogy Emma is. Valahogy olyan
tökéletesnek bizonyultak az együtt töltött pillanatok, hogy észre sem vették
milyen gyorsan elszállt az idő.
- Mikor zár a bolt? – fordult hirtelen a fiú felé
Em.
- Hatkor. Miért?
- 5:10. Mond, hogy nincs messze! – az énekes nem
válaszolt, csak megragadta a lány karját, és rohanni kezdtek az üzlet felé.
Félúton azonban Emma fáradsága miatt megálltak, és végül sétáltak a
célállomásig. Egyikük sem vette észre, hogy egész idő alatt fogták egymás
kezét. Egészen addig még az eladó szóvá nem tette nekik a dolgot.
- Oh, látom közös háziállatot szeretnének. Mióta vannak
együtt? – ebben a pillanatban Leo zavartan engedte el a lány kezét, s
mindketten elpirultak.
- Mi nem vagyunk együtt… - magyarázkodott Emma. – De
a kiscica, amit venni szeretnénk tényleg közös lesz. – mosolygott fel Leo-ra,
aki még mindig nagyon zavarban érezte magát.
- Nem is kedvelik egymást? Csak barátok? – minden
más ember tolakodónak tartotta volna ezt a folytonos kérdezősködést, olyan
dolgokról, amihez semmi köze, de az Ahjumma olyan aranyosan festett, hogy a
lány mosollyal az arcán válaszolt minden egyes hasonló kérdésére.
- Egy közös cicából, már bármi lehet Ahjumma. –
nézett fel jelentőségteljesen a mellette állóra, aki akaratlanul is, de vette a
célzást. Most már biztos volt benne, hogy érzései viszonzásra találtak. – Te jó
ég! – pillantott meg a lány egy kiscicát, aki küzdött a tejért, amit most nem
rég kaptak, de sajnos úgy tűnt nem győzhet, a többiek sokkal erősebbek voltak
nála, és nagyobbak is. – Beleszerettem! – kiáltott fel, és már rohant is az
alomhoz. – Leo mosolyogva követte őt, hogy megnézze magának a macskát. Amint
meglátta
- Honnan tudod, hogy így hívnak? – suttogta.
- Ravi mondta ezt egyszer neked… megjegyeztem. –
mosolyodott el Emma, azonban, amint tekintete a vele szemben guggoló ajkaira
tévedt, alsó ajkába harapott, és arra gondolt, azon nyomban meg akarja csókolni
őt. Viszont nem tehette, addig nem, még Leo meg nem erősíti abban, hogy érzései
teljes mértékben viszonzottak. A kínos pillanatot az eladóhölgy törte meg.
- Akkor őt választják? – mindketten bólintottak a
kérdésre, majd a pulthoz vitték a kicsit; kifizették, és már úton is voltak.
Néma csend burkolózott kettőjük közé, csak az újdonsült lakó dorombolását
lehetett hallani Emma karjaiban.
- Em… - szólalt meg végül a fiú. Ideje volt végre
elmondania mindent, ami a szívét nyomja. – Én… szóval, tudom, hogy nem ismerjük
egymást túl régóta, de… azt hiszem, hogy én…
- Kedvellek, Leo! – hadarta el egy szuszra a lány,
nem bírta tovább. Muszáj volt kimondania.
- Komolyan? – fogta meg karját bizonytalanul; meg
akart győződni róla, hogy nem álmodik. – Ez nem vicc, ugye?
- Nem viccelek… - hajtotta le fejét szomorúan. Itt a
vége.
- Ez… ez… – a fiú majd kicsattant az örömtől, de
persze nem ő lett volna, ha kimutatja. – Jó hír.
- Jó hír? Hogy mondhatod ezt ilyen… sehogyan? Jesszusom! – megszaporázta lépteit; egyáltalán nem akart tovább Leo társaságában
tartózkodni.
- Em! Várj! Nem úgy értettem! – kiabálta az utca
kellős közepén. Ha eddig volt valaki, aki nem ismerte fel őt, akkor most már
biztos, hogy mindenkinek szemet szúrt. Futásnak eredt, hogy utolérje a lányt;
megragadta a vállát, és maga felé fordította őt. – Em… én nem akartalak
megbántani. Nézd… akkora kő esett le a szívemről, amikor kimondtad. Azt
gondoltam: Te jó ég! Ő is ugyan azt érzi. Ez fantasztikus!
- Akkor meg mi a frászért nem ezt mondod? –
dobbantott egyet a lábával, akár egy hisztis kislány.
- Mert olyan bonyolult kimondani mindent, amit
gondolok. Nem vagyok képes rá, és valószínűleg sosem leszek, de… kedvellek.
Sőt! Amikor megpillantottalak a lépcsőn, úgy kezdett el kalapálni a szívem,
mint az őrült. Tudod… nekem nincs lányideálom és csak egyetlen dolgot várok el;
azt, hogy első látásra beleszeressek abba a valakibe. Én… beléd szerettem! –
rakta kezeit a másik vállára, hogy biztosan a szemeibe tudjon nézni. – Ez a
leghosszabb egybefüggő beszéd, ami valaha elhagyta a számat, és remélem, hogy…
nem haragszol rám, amiért ilyen béna vagyok.
- Haragudni? Béna? Tessék? Én észre sem vettem semmi
ilyesmit. – játssza a tudatlant Emma. – Még senki nem hívott Emnek, csak te. –
harapott bele alsó ajkába. – Nem ismerjük egymást túl régóta, de szeretnék
mindent tudni rólad. Hogy mit szeretsz, mi a kedvenc színed, mitől vagy
szomorú, mi tesz boldoggá. Ezeket mind szeretném tudni. Az pedig egyáltalán nem
zavar, hogy csendes vagy, mert mellettem nem vagy az! Onnan tudod, hogy
megtaláltad az igazi társad, ha önmagad tudsz maradni, mégis kiteljesedsz
mellette.
- Melletted önmagam vagyok… - lépett közelebb a
lányhoz. Ajkaikat alig választotta el egy centiméter, s ez a másodpercekkel
egyre inkább csökkent, és csökkent.
- Én is. – Emma Leo nyaka köré fonta karjait, és
megtörtént az, amire már hónapok óta várt. Végre megcsókolhatta őt. Sosem
érezte még magát boldogabbnak, mint akkor.
- Nyau! – nyöszörgött a kiscica a lány kabátja alól.
- Oh, bocsi! – nevettek fel egyszerre.
Amikor három évesek lettek Leo megkérte a kezét a
színpadon egy élő showban, miután elénekelte azt a dalt, amit neki írt. S aztán
a fiú száján kicsúszott az a mondat, amit mindig is ki akart mondani: Mondtam,
hogy te leszel a feleségem. 6 évesen is tudtam!
Néha előfordul, hogy valaki akarata ellenére is
belecsöppen egy olyan történetbe, ami úgy ér véget, mint egy tündérmese. Itt-ott
néhány veszekedés, nézeteltérés igazán belefér a képletbe, addig, míg mindig
kibékülnek, hisz nem érthetnek mindig mindenben egyet. Amikor egy nagyobb vita
robban ki, egy óráig sem bírják ki a másik nélkül, s végül egyszerre kérnek
bocsánatot a másiktól.
- Leo… mondanom kell valamit… - kezdte bátortalanul
a randijuk közben Emma.
- Mond csak! – mosolygott rá a fiú.
- Én… terhes vagyok.
- Komolyan mondod? – torpant meg döbbenten a másik,
s elengedte menyasszonya kezét. – Nem viccelsz?
- Nem, nem viccelek. Kisbabát várok. – válaszolt
türelmetlenül a lány; várta már, hogy végre leessen mit is mondott, de egyelőre
nem úgy tűnt, hogy hamar eljut vőlegénye tudatáig a dolog.
- Kitől? – pislog nagyokat a fekete hajú.
- Kitől? A szomszédtól! – dobbantott egyet lábával,
de belátta, hogy bizony ki kell mondania, hogy egyértelművé tegye a másik
számára a helyzetet. – Apa leszel, Taek Woon-ah! – amint eljutott a férfi
agyáig, amit mondott neki, egy boldog mosoly kíséretében felkapta őt, és
forgatni kezdte a levegőben. Ennél jobb hírt még soha életében nem kapott –
kivéve a debütálást illetően, de még akkor sem örült ennyire.
- Mi leszünk a legjobb szülők. – csókolta meg Emmát,
majd szorosan magához ölelte. Életük egy új szakaszba lépett. Egy nagyon boldog,
életre szóló szakaszba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése