The Red Thread.. [Kwangmin&Youngmin] 3. rész

A két fiú tanácstalanul sétált le a nappaliba, ahol egyikük a kanapén, másikuk pedig a fotelben foglalt helyet. Tanácstalanok voltak, hisz így nem tudják megvalósítani az elképzeléseiket; vagyis ha nem látják őket, akkor hogyan fogják visszafizetni a tartozásukat?
- Most mi lesz? – kérdezte Youngmin, és arcán látszódott, hogy mennyire kétségbe van esve. Ezzel ellentétben Kwangmin elterült a kanapén, behunyta szemét, és nagyot sóhajtott.
- Majd kiderül, idővel. – emelte tekintetét a plafonra; nem ő lett volna, ha bevallja, hogy ő is aggódik. Lehet, hogy potyára használtak fel ekkora mennyiségű varázserőt, és feleslegesen hagyták ott a Lovagokat felügyelet nélkül, mert nem fogják észrevenni őket. Aggódott, de nem mutatta ki.
Mivel nem volt semmi beszédtémájuk, ezért – nagyon izgalmasan – néma csendben ültek egymással szemben, és vártak a csodára, ami hamarosan meg is érkezett. Egy álmos, tejet fogyasztó lány személyében:
Min Ah mindig tejet iszik, ha nem tud aludni, és sajnos az oldalán lévő seb annyira fájt, hogy sehogy sem jött álom a szemére, tehát lement a konyhába, és szerzett magának a fehér színű folyadékból, majd elindult vissza a szobájába. Azonban amikor elhaladt a nappaliban, úgy megijedt, hogy a pohár kiesett a kezéből, ő pedig felsikoltott – nem kis meglepetést okozva ezzel a nyugodtan pihenő két fiúnak, akik azon nyomban felpattantak a ricsajra.
- Nyugalom! Nem bántunk! – lépett közelebb feltartott kézzel az idősebb iker, aki nyugtatni próbálta az ijedt lányt - sikertelenül. Azonban alig egy perc múlva dobogást hallottak az emeletről, és egy roppant dühös lakótárs lépdelt le a lépcsőn.
- Miért kell az éjszaka közepén… - túrt bele hajába, de miután felmérte a valós helyzetet rögtön beállt Min Ah és a két fiú közé. – Kik vagytok, és mit kerestek itt?
- Mi… Én Jo Youngmin vagyok, ő pedig az ikertestvérem Kwangmin. – hajolt meg az idősebb, de testvére nem volt hajlandó megmozdulni – nem is ő lett volna, ha udvariasan bemutatkozik. – Egy másik világban már találkoztunk…
- Áh! – lép elő a védelmező hát mögül a fiatalabb lány. – Amikor arra a kék Horg-ra vadásztunk, és véletlenül dimenziót ugrottam! – mutogatott a levegőben bőszen a lány.
- Azt se felejtsd ki, hogy beszakadt a Tanácstermünk mennyezete! – szólalt meg először Kwangmin.
- Azért jöttetek, hogy ezt elmondjátok? Mert azt már tudjuk. – sóhajtott fel Han Ah, majd közelebb lépett a barnához, aki bőrdzsekiben, és fekete csőfarmerban volt.
- Nem, azért jöttünk, hogy behajtsuk a tartozásotokat!
- Milyen tartozást? – döbbent le a másik lány. – Ha a renoválás költségeiről van szó, akkor arról mi nem tehetünk! A Horg ugrott rosszul, szóval tőle kell behajtanotok a pénzt! – mondta a számára legésszerűbb mentséget a jókislány. Talán az ész érvek beválnak, mert nincs pénzük – mondhatni épp vakvágányon futnak anyagilag, mert nem fizették ki őket a legutóbbi küldetés után, mert „valaki” megfenyegette az igazgatót.
- Áh, ez nem is hülyeség! Mi csak megvédtük magunkat, és teljesen véletlen volt, hogy Min Ah oda teleportált! – rakta keresztbe karjait mellkasa előtt az idősebb. Valahogy ki kell kászálódniuk ebből a lehetetlen helyzetből, mert nem fogják tudni kifizetni a két fiút.
- A 200.000 gallon titeket terhel, és kész! – lépett sokkal közelebb Han Ah-hoz. – Ha nem tudjátok kifizetni, elszenveditek a következményeket. – fenyegetőzött a fiú, teljesen komolyan.
- De megijedtem! – villantak meg vörösen a lány szemei, ahogy találkozott a vele szemben álló elszánt tekintetével.
- Han Ah- yah! – lépett mellé lakótársa, és elrángatta. – Csak fél pillanat! Nagyon fontos, és gyors fél pillanat. – mosolyodott el, majd belökte barátnőjét a konyhába, aki még mindig nagyon dühös volt. – Le a piros szemekkel! Amíg én itt vagyok, nem nyírsz ki senkit! – hadonászott arca előtt, és valóban átváltott a szokásos barna tekintetre.
- Pedig nagyon kedvem támadt hozzá! – szorította össze állkapcsát, amint a fiúra gondolt; senki nem beszélhet vele ilyen hangnemben, és főleg nem fenyegetőzhet!
- Mindegy! Nem az a fontos… - legyintett egyet. – Ez a két srác gallont követelnek tőlünk, de mi won-nal fizetünk… most mi lesz? – suttogta.
- Mi lenne? Elmondod nekik, én pedig alszom tovább! – elsétált a lány mellett, és a lépcső felé vette az irányt.
- Nem már! Itt ne hagyj, Han Ah-yah! – rohant utána, de már nem érte utol; a vadász a lépcső tetejéről válaszolt neki.
- A terv, hangsúlyos része az, hogy ÉN alszok tovább, TE pedig intézkedsz. – ez után csukta volna be a szobája ajtaját, ha nem hall meg egy újabb mondatot. 

- Nem szeretem használni Han Ah, mert rossz embernek érzem magam tőle! Ne akard! – utalt a hisztivel egybekötött sírásra, ami általában be szokott válni a lánynál – utálja, ha sírni látja őt, ezért megteszi, amit akar. Ez most sem volt másképp; alig telt el harminc másodperc, és a vadász ott állt mellette.- Igen! – bokszolt a levegőbe Min Ah. – Akkor, most mi lesz? – nézett körbe a társaságon.
- De ismerős ez a mondat… - sóhajtott fel Kwangmin, és ledobta magát az első útjába kerülő fotelben.
- Örülök neki, hogy otthon érzed magad… - gúnyolódott az idősebb lány. – Én már elmondtam mi lesz, annyi a változás, hogy nem hagylak itt téged! – egy pokróc zuhant le a levegőből, amivel be is takarta magát, majd elnyomta az álom. Nagyon morcos tud lenni, ha nem alussza ki magát, tehát ezt muszáj megtennie, mert lehet, hogy csúnya vége lesz.
- Akkor hárman maradtunk. – mosolyog a két fiúra Min Ah, és leült a kanapé karfájára. – Szóval az probléma a ti kérésetekkel… szívesen kifizetném, ha mi is gallonnal fizetnénk, de mi wonban fizetünk… Ki kell találnunk valami alternatív megoldást. – nézett újra végig az ikreken, aki nagyon gondolkodóba esnek, de végül Youngmin tette fel az első kérdést.
- Mindig így viselkedik? – utalt a szundító egyénre.

- Nem olyan rossz ő, mint amilyennek tűnik első, vagy sokadik benyomásra. Nem érdemli meg mindenki a figyelmét, mert nem foglalkozik jelentéktelen dolgokkal. – mosolygott barátnőjére. – Rám mindig vigyáz, és, ha egy kicsit is közel enged magához, akkor számíthatsz rá… de ti… őszintén, utálja Kwangmin-t… Kwangmin ugye? – mutatott a barnára, mert csak halványan rémlett neki a név, de amikor a fiú bólintott megnyugodott; nem keverte össze őket. – Szóval, most épp közömbös, érdektelen hangulatában van. nem mintha alapból jó passzban lenne mostanában… szerintem valami bántja, de úgy sem fogja elmondani, ha zaklatom vele, úgyhogy megvárom, még kiönti a szívét magától. Persze, ha megteszi… - nevetett egy aprót, ami Youngminból egy mosolyt váltott ki.
- Akkor kitől hajtsuk be a pénzt? – tette fel kérdését most a barna hajú fiú.
- Ahogy Han Ah mondta… tényleg a Horg-tól kell kérnetek.
- Oké, de hogy fogjuk megtalálni? Ezzel az ugrással is rengetek varázserőnk ment el…
- HAN AH! – ütötte meg az említett combját, akinek azon nyomban kipattantak a szemei. – Segítened kell nekünk. Neked sok kapcsolatod van!
- Miben? – kérdezte meg rekedtes-álmos hangon, Kwangmin pedig nyelt egy nagyot ezt hallva – hogy miért? Azt maga sem tudta.
- Meg kell keresnünk a Horg-ot. – mosolygott rá, amikor segített neki egyenesbe állni.

- Most? – ilyenkor mindig kedves volt; a nap további részében változott át rosszkislánnyá.
- Jó lenne minél hamarabb. Hová kell mennünk?
- Na, gyertek! – kúszott gonosz mosoly ajkaira, és már el is teleportált.
- Ugrom helyettetek! – megragadta a két fiú karját, és ő is Han Ah után ment. Épp akkor érkeztek meg, amikor a vadász egy alak után futott, és mosolyogva karolta át nyakát.
- Szia Miril! – húzta el a nevét, miközben elkezdte egy kihaltabb helyre vonszolni az ijedt áldozatot. – Beszélnünk kell veled. – lökte be az egyik sikátorba az alakot.
- Szia Miril. – integetett mosolyogva Min Ah, és egy kedves mosolyt kapott válaszul, de túlságosan félt ahhoz, hogy visszaköszönjön. – Hogy vagy?
- Jól, köszönöm. – most már válaszolt.
- Keresünk valakit Miril… - dőlt a falnak a vadász. – Tudom, hogy te tudod, merre találom meg Horg-ot, szóval jobb, ha csiripelsz. – lépett egyet a zöldes színű férfi elé, aki amolyan „alvilági informátorként” volt ismert.
- Nem rég észleltem az energiáját… - sóhajtott fel az informátor. – De nem fogom kiadni nektek! – távozni készült egy teleportálás segítségével, de Min Ah blokkolta a képességeit. Pontosabban felemelte a karját, és visszarántotta a földre, majd egy burkot emelt maguk köré, így már nem tudott távozni
- Miril… jobb lenne, ha elmondanád, akkor nem esne bajod… tudod milyen. -  suttogta a férfinek, majd barátjára bökött.
- Rendben! – Han Ah lehajtotta a fejét, kicsit elszontyolodott; megint társa oldja meg a problémákat; haszontalannak érezte magát… ismét. Fájdalmas mosolyát pedig csak egyetlen ember vette észre, és az Kwangmin volt. -  Nem messze bujkál a várostól egy elhagyatott kis kunyhóban. Nagyon sok pénzt kaphattok a fejéért, mert a vérdíj nagyon magas. Szóval, ha sikerül elkapnotok, akkor ne is engedjétek el, mert megteszi más.

- Akkor meg is oldottuk a problémánkat! – ugrik egyet a fiatalabb lány. – Köszi Miril! – nyomott egy nagy puszit az informátor arcára.
- Hozzám jössz feleségül? – alélt el a másik.
- Ég veled! – intet, és már teleportált is a város szélére. – Akkor, merre induljunk?

- Én arra megyek, ti meg csináljatok, amit akartok. – indult el egyenesen a vadász, de mivel társa tudta, hogy az ő ösztöneire kell hallgatni, követte a másikat - Min Ah-t pedig a fiúk, szóval mindenki ment egy irányba. – Ez hányadik házassági felkérésed volt?
- Nem tudom… száz felett. – rántotta meg a vállát a lány, és mosollyal arcán karolta át barátnője nyakát. – De várok az igazira! - rántotta meg vállát. -  Viszont mi nyomja a pici szíved? Mond csak!
- Semmi. – rövid, tömör válasz, ami egyértelműen arra utal, hogy hazudik.
- Tudod, hogy elmondhatod ugye? – borzolta össze haját, és nevetve elfutott előle.
- YA! – futott a vadász is barátnője után, aki most már ugrándozva haladt előre. – Úgy festesz, mint egy bolond! Hagyd ezt abba! – ragadta meg a másik karját, és megállította őt.
- De, ha akarom?
- Óvodában érzed magad? – bosszankodott, egészen addig még meg nem látta a kereset kuckót.
Egy elég romos épület állt a puszta közepén – eltéveszteni sem tudták volna. Sehol egy növény, egy fa, vagy akármi, ami életre utalna - a ház körül minden kihalt.
- Megérkeztünk! – rúgta be az ajtót, de amikor belépett nem látott bent senkit. – Nincs is itt. Hah, mire a nagy belépő, ha senki sem látja? – guggolt le.
Időközben a három másik is belépett a helyiségbe, ahol minden poros, koszos, és büdös volt. Hogy tud valaki ilyen helyen élni? – fordult meg ez a gondolat mindenki fejében. Youngmin épp a ablak előtt sétált el, amikor észrevett egy futó kék foltot a távolban.

- Ott van! – kiáltotta el magát, és mutatott ki az ablakon.
- Megyek, ráijesztek egy kicsit! Addig te… - fordult barátnője felé, aki bólintással nyugtázta, hogy érti, mit akar.
Han Ah fekete ködben tűnt el, és jelent meg a kék alak előtt, aki ijedten torpant meg.
- Hello, Horg! – döntötte oldalra fejét, és mosolyodott el, miközben szemei vörösen villantak meg. – Rég találkoztunk… tudod miért jöttem ugye? – kezében egy fekete pengéjű kard jelent meg. Mellkasa elé emelte, és ahogy előre fordította megcsillantak élén a lemenő nap utolsó sugarai.
- El kell kapnod? – remegett meg a férfi hangja.
- Nem. Mázlid van, hogy most nem azért jöttem. Ti gallonnal fizettek? – lépett egyre közelebb, és közelebb az alakhoz, miközben sötét ködöt húzott maga után. Az ikrek lenyűgözve figyelték az eseményeket; észre sem vették, hogy időközben Min Ah eltűnt mellőlük, hogy felállítsa a saját kis célzó szerkezetét az „udvaron”.
- Igen. Miért? – nyelt egy nagyot az áldozat.
- Tartozol valakinek egy plafon árával… - járta körbe a Horg-ot, aki ettől még inkább rettegni kezdett. – Ha kifizeted, elengedlek.
- Me-mennyi? – egész teste remegett a félelemtől, amit az a fojtó aura okozott, amit a lány maga mögött húzott.
- 200.000. Van annyid? – érdeklődik.
- Most nem rég raboltam ki egy gazdag házaspárt, úgyhogy van, de a kunyhóban van egy fiókban. A lány a ház felé fordult, és tekintete találkozott Kwangmin-éval. Olyan volt, mintha alig állna tőle két lépésre a másik. „Egy fiókban van az összes pénze. Keressétek meg, mert ha itt hagyom, lelép.” A fiú vette az utasítást, és megkeresték a gallonokat, amik egy aranyszínű kis zacskóban voltak ez egyik fiókban – alapból nagy kupi volt, de a két srác most még nagyobbat csinált.
 Amikor kisétáltak a házból észrevették, hogy min tevékenykedett eddig a másik lány. Egy hatalmas fehér színű célzó berendezést hozott létre a varázserejével. Íját a támasztékra helyezte, és célirányba fordította az egész szerkezetet. Amikor felhúzta az íjat egy sárga színű vessző jelent meg ujjai között, és végül ellőtte azt. Youngmin tátott szájjal figyelte az eseményeket, de testvére sem volt jobb helyzetben; mindkettőjüket teljes mértékben lesokkolta ez a magas fokú szakértelem, és precizitás, és persze a csapatmunka, amit két ennyire különböző ember végre tud hajtani.
A Horg ájultan esett össze, s Han Ah egy varázsige segítségével a fogdába teleportálta, majd miután megkapta az érte való fizetséget mosollyal az arcán ment vissza társához, és a két fiúhoz.
- Szép volt! – adtak egymásnak pacsit, majd miután megszámolták a kapott pénzt Min Ah-nak fantasztikus ötlete támadt,
- Mivel segítettetek nekünk, ma velünk ünnepeltek, és holnap visszamehettek az otthonotokba. - A két fiú még csak ellenkezni sem tudott, már rántották is magukkal őket egy étteremben.
 Ebben a két órában valami olyan felé indultak el, amiről valószínűleg nem is tudták, hogy megtörténhet. Közösen jól érezték magukat, megfeledkezve a különbségekről – ilyen még sosem történt.

The Red Thread.. [Kwangmin&Youngmin] 2. rész

A Lovagok hálát adtak mindennek, ami szent, hogy már csak egy nap van vissza az egész ostoba tanácskozásból, és utána mehetnek a dolgukra, azonban azt nem vették számításba, hogy szakadni kezd az eső, és az egész terem úszni fog a vízben.
- Mit csináljunk a plafonnal főnök? – lépett közelebb Min Woo a Sötét Lovagok vezetőjéhez, Kwangminhoz.
- Honnan kéne tudnom? Az a két lány csak úgy elpályázott innen! Egyet tudok… nekünk erre nem lesz pénzünk, teljesen szétbarmolták az egész helyet. – meredt a méretes lyukra maga fölött a fiú, miközben az asztal tetején ülve vigyázott arra, hogy szerkója száraz maradjon.
- Meg kell keresned őket, és behajtani rajtuk a tartozást! – állt fel egy másik sötét lovag az ablakpárkányról, de amikor térdig csobbant a vízben inkább visszaült – bár már elég feleslegesen. – Most már biztos, hogy kinyírom őket, ha a kezeim közé kerülnek! – bosszankodott.
 - Joon, majd én elintézem… - sóhajtott fel a vezető, és szinte csiga módjára felállt az asztal tetejére, megigazította fekete bőrdzsekijét, és körbenézett felmérve a romokat. – Ez legalább 200.000 gallon lesz. – rakta keresztbe mellkasa előtt karjait. Olyan menőn festett, hogy az összes jelenlévő lány – még a fehér oldalon is – vágyakozva sóhajtott fel. Hát igen, mindig is népszerű volt a lányok körében, és ezt ki is

használta, ő egy igazi player volt. Isteni külsejével, észvesztő mosolyával és pimasz stílusával bárkit megkaphatott. –Viszont ez nem csak az én dolgom… - lépdelt lassan a Fehér Lovagok elé, s úgy nézett szét közöttük. – Most az egyszer hajlandó vagyok összefogni valamelyikőtökkel, mert őszintén… fogalmam sincs hová fogunk menni, lehet, hogy elkél majd a segítség. – támasztotta ki magát a láthatatlan falon.
- Én megyek veled. – állt fel Youngmin kissé remegő térdekkel; a fiú ugyanis sosem volt az a kalandvágyó típus; csak azért vállalta el a vezetői pozíciót, mert megígérte az anyjának. – A vezetők feladata, hogy gondoskodjanak a csapat többi tagjáról… vagy jelen esetben a tanácsterem plafonjáról. – bökött felfelé egyet. – Akkor holnap, amint lehet, indulunk!
- Állj! – szólt közbe a fiatalabb. – Mivel te elég begyöpösödött vagy, és… valljuk be, félsz is a kalandoktól, nekem kell a vezetőnek lennem! – nézett komolyan testvére szemébe, s tudta, hogy a másik bele fog egyezni, mert igaza volt.
- Rendben, akkor… - sóhajtott fel az idősebb. – Te vagy a főnök. – hivatalosan is a Sötét Lovagok emelkedtek felül a „ki a domináns fél” csatában. Kwangmin elégedetten elmosolyodott, hisz ő győzött.
- Oké, szőke herceg! – sétált vissza az asztal közepére. – Holnap délben indulunk. Addig szedd össze a cuccaidat. Ne sok dolgot, csak a szükségeseket.
- Te miket viszel? –nézett rá kíváncsian.
- Miket? – nevetett szarkasztikusan. – Én csak egy dolgot viszek. A kardomat. A mágiámmal minden mást megoldok. – húzta féloldalas mosolyra ajkait, miután karjait rátámasztotta térdére. A szőke fiú csak bólintott egyet, majd a beszélgetés le is zárult.




Han Ah dühösen járkált fel-le az igazgatói iroda előtt, mert arra várt, hogy végre behívják őt. Napok óta nem látta Min Ah-t  és bár soha nem vallaná be magának – aggódott a lányért. A feszültség egyre jobban elöntötte a testét, s szinte felforrt a vére a dühtől. Összeszorított fogsorral, és ököllel rohangált.
- Han Ah, mi lenne, ha lenyugodnál? – szólt rá a titkárnő, de a szavak el sem jutottak hozzá. Észre sem vette, hogy két alak jelent meg a szoba egyik felében.
- Ez fura… senki sem lát minket. – nézett körbe Youngmin, de két másodperc múlva már hidegen hagyta ez a tény, ugyanis minden figyelme az előtte folyó beszélgetésre irányult.
- Nyugodjak le? – csapott az asztalra a lány. – Két napja nem hallottam a társamról, mert nélkülem küldték küldetésre! Mégis, mi a fenének kellett ezt csinálni? – szorította ökölbe kezeit, fejét lehajtotta, kifújta a levegőt, majd egyenesen a kosztümös nő szemeibe nézve folytatta. – Had menjek végre be! Csak meg akarom tudni hova ment, aztán már itt sem vagyok.
- Az igazgató most nagyon elfoglalt. Nem fogad látogatókat. – mondta kimérten a hölgy. – Ráadásul… akárhányszor beteszed oda a lábad, kórházban köt ki. – sóhajtott fel.
- Azért, mert irritál engem, és tudom, hogy az előbb hazudott, mert ilyenkor aludni szokott! – fújta ki a levegőt. – Tudja mit? – mosolyodott el édesen. – Bemegyek magamtól, és legközelebb sem fogok engedélyt kérni! – intett egyet, amikor már az igazgató ajtaja előtt állt. Olyan hévvel lökte be az ajtót, hogy az nagy erővel nekicsapódott a falnak, majd az egyik fele ki is dőlt. Han Ah megrántotta a vállát, majd a megszeppent férfi elé sétált.
- Mit akarsz itt? – nyelt egy nagyot az igazgató. A lány az asztal mellé sétált, nekitámaszkodott, majd körmein lévő piros körömlakkot kezdte el vizslatni.
- Nagyon jól tudja miért jöttem. – hangja közömbös volt, s semmit mondó, azonban amikor tekintetét a férfire kapta, abban még az ütő is megállt. – Nem sűrűn járok erre, mert ki nem állhatom magát, és tudom, hogy én sem vagyok a maga szíve csücske, szóval nem is húznám sokáig az időt, mert minél tovább vagyok itt, annál jobban darabokra akarom törni a csontjait. És tudja, hogy meg is teszem, mert most nincs itt Min Ah, hogy azt mondja „Jobb vagy ennél, hagyd abba!”, vagy valami hasonlót, amit mondani szokott... Szóval jobban jár, ha szépen válaszol a kérdésemre; hol van Kwon Min Ah?
- Ez a információ szigorúan titkos, és nem tartozik rád, Han Ah! – válaszolt a férfi fennhangon.
- Hah. – emelte tekintetét a plafonra. – Miért kell állandóan ezt játszanunk? – állt fel. – Tudja mennyivel egyszerűbb lenne mindkettőnknek, ha csak egyszerűen elmondaná? – lépett a férfi elé, s fordította szembe magával a székét. – Nem kérdezem meg még egyszer… Hol van Min Ah?
- Nem mondhatom… - azonban a mondatot nem tudta befejezni, mert a lány szemei vörösen villantak meg, amitől megijedt. Túl jól tudta mi fog következni azután, hogy tekintete elvörösödik: a férfi gazdagodik pár zúzódással, és törött csonttal, míg a másik megtudja azt, amiért jött. – A Hangárba ment. – hadarta el villámgyorsan. Han Ah elmosolyodott, majd megpaskolta a férfi mellkasát
- Köszi. – ahogy elhaladt az asztal mellett a kezét a magasba emelte, majd miután ökölbe szorította ujjait, a tölgyfaasztal elemeire bomlott szét. . – Csakhogy kerete legyen a beszélgetéseinknek, és reménykedjen benne, hogy legközelebb nem találkozunk, mert behúztam az utolsó striguláját is. – ez volt a végszava.
- Emlékeztet valakire… - nézett Kwangminra sokatmondó tekintettel testvére, aki csak megrántotta a vállát.
A két fiú követte a lány példáját, és „A Hangár” elé teleportáltak. Az épület tényleg hű volt a nevéhez; egy hatalmas hangár tárult szemük elé, ami itt-ott elég romosan festett – az egész épp összeomlóban volt.
- Hah… régi szép emlékek… - tette csípőre kezét a vadász, hisz jól ismerte a helyet. Rengeteg körözés alatt lévő varázslény rejtőzik ezek között a falak között, s ezért nagyon veszélyes is – kivéve, ha Jung Han Ah-nak hívják az illetőt, aki belépni készül oda, mert tőle minden bűnöző fél. Az ajtó elé sétált, és „diszkréten” berúgta azt. A vasajtó nagy hangerővel csapódott a padlóra. – Na? Kinek hiányoztam? – nevetett fel, ahogy meglátta azt a sok rémült arcot.
- Tudod, hogy mi nem adunk ki senkit magunk közül Han Ah. – lépett elő egy jó hosszú szemfogakkal rendelkező vámpír.
- Jó mélyre süllyedtél Hyung Seok… itt kikötni. Ez már a legalja barátom! – sétált egyre beljebb a hatalmas helyiségbe – ami egész otthonosan volt berendezve. – De megnyugodhattok, nem vadászatra jöttem… - mosolyodott el. – Csak a barátomért. Kwon Min Ah-nak hívják… látta valaki?  - fogott meg egy rozsdás kardot, de aztán vissza is dobta a helyére. – Tudom, hogy itt van, és ha nem mondjátok el pontosan hol, csúnya vége lesz. – nézett körbe, és az egyik fiatalabb rabló mágus – akit már egész régóta ismert – az egyik irányba mutatott.
- Mielőtt azt hinnéd, hogy bántottuk… mi kint találtuk az út mellett! Valaki nagyon elintézte a kiscsajt… - mondta a vámpír. – leápoltuk a sebeit, befektettük egy ágyba, és vigyáztunk rá, mert azt mondta „Han Ah nemsokára értem jön.”. És mennyire igaza lett. – ült le a székre. – Odafent megtalálod! – mutatott az emeletre. – Nyugodt szívvel távozhattok, mert bírjuk őt.
- Oh, tőlem féltek, őt meg bírjátok? – kiáltott vissza már a lépcső korlátjának dőlve a lány. – Hogy van ez?
- Miatta nem nyírtál ki! – kiáltott az egyik zöldszemű, szárnyas sötét angyal.
- Szerintem csendben maradhattál, mert megléptél, és köröznek! Akármikor bevihetlek! – mutatott az alakra, aki azon nyomban össze is húzta magát; nem akart visszamenni a börtönbe. Kwangmin és Youngmin pedig követték a vadászt.
- Han Ah-yah… - mondta erőtlenül az ágyban fekvő lány.

- Héj. – sétált oda hozzá, s leguggolt az ágy mellé. – Elég pocsékul festesz.
- Kedves vagy, mint mindig. – mosolyodott el halványan Min Ah.
- Na, gyere! Hazaviszlek. – segített neki felállni, aztán a hátára kapta, és elindult kifelé az ajtón. Sajnos a Hangár falain belül nem lehet teleportálni, ezért mindenki végignézhette, ahogy lecipeli a lépcsőn, majd kisétál onnan.
- Bántottad az igazgatót? – suttogta alig hallhatóan. Youngmin nem bírta ki, hogy ne sétáljon közelebb így már a két lány mellett haladt, s nézte a csukott szemű tüneményt.
- Nem. Kedves voltam vele. – mondta a vadász.
- Szóval kitörted az ajtót, megfenyegetted, és eltörted az asztalát századszorra is? – sóhajtott fel.
- Aha. Már egészen összebarátkoztunk nem? – nevetett fel a vadász. – Eddig mindig eltörtem valamelyik csontját. – dobta egy kicsit feljebb társát, mert kezdett lecsúszni a hátán. – Teleportálok. – s már meg is tette, egyenesen a lány szobájába; befektette az ágyába, betakarta, és készült volna kimenni, amikor a másik utána szólt.
- Köszönöm.
- Megígértem, hogy vigyázok rád nem? – fordult vissza az ajtóban. – De csak érted tenném meg… mert mindenki mást utálok. – rántja meg vállát, és egy mosollyal az arcán távozott a szobából. Besétált sajátjába, és ruhástól bevetette magát az ágyába. Hosszú volt a nap, és ő nagyon elfáradt.
Kwangmin és Youngmin pedig olyanba nyerhetett most bepillantást, amiről sosem hitték, hogy létezik... igazi kötődés.

The Red Thread.. [Kwangmin&Youngmin] 1. rész.

A dimenzió, amelyet a sötét és a fehér lovagok uralnak, most tartja szokásos évenkénti összeröffenését, ami abból áll, hogy ülnek és néznek ki a fejükből egy hétig, mert nem szabad elhagyniuk a tanácstermet... Milyen izgalmas lehet…

Ha nem választaná el őket egy furcsa, fekete vonal a terem közepén, ami nem hagyja, hogy átlépjenek a másik oldalra, biztosan egymásnak esnének. De szerencsére ez soha nem történhet meg – csak miután letelt az egy hét; de addigra már mindenki annyira fáradt lesz, hogy inkább haza teleportál és kialussza magát. 
Tehát, mindenki számára kész kínszenvedés volt végigülni ezeket a találkákat. Talán ez volt az egyetlen közös a két oldalban – egyikük sem akarta ezt az egészet. Itt soha nem történik semmi izgalmas, csak egyszerűen megújítják a békére vonatkozó iratokat, és ezzel ki is merül a teendők listája.

A sötét oldalt Kwangmin, a fehér oldalt pedig Youngmin vezette. A két testvér születéséhez igen hosszú, bonyolult, és furcsa történet fűződik… gondolná mindenki ezt, de igazából csak annyi történt, hogy a szüleik egy ilyen tanácskozás után összefeküdtek, majd kilenc hónapra rá megszületett ez a két fiú. Az idősebb ment az édesanyához, a fiatalabb pedig az apához; ennyi az ő nagy sztorijuk. Ezeken a találkozókon kívül sosem szoktak beszélni, sőt még egymás közelébe sem mennek szívesen, ha nem muszáj. Hogy miért? Mert túlságosan is különbözik a személyiségük.

Kwangmin az örök kalandor, aki ha teheti, bajt kever, verekszik, és lányokat szédít. Youngmin pedig maga a megtestesült jóság – szó szerint –, ő az a tipikus tökéletes gyerek, akit a szülők kívánnak maguknak. Sosem kerül bajba, rengeteget tanul, és csak egyetlen lányt akar magának – azt akihez a piros szál köti – ebben a dologban testvére egyáltalán nem hisz.

Ki hinne egy olyan ostobaságban, hogy egy piros fonál köt össze két lelket, akik egymáshoz tartoznak? Senki, merthogy elég abszurd, de ettől függetlenül az idősebb reméli, hogy hamarosan megtalálja azt a lányt, akit neki szánt az ég. Az e fajta kívánságok mindig teljesülni szoktak nem?  De igen, általában hamarabb is, mint azt hinnénk.

- Ti… hisztek az aranyfonál létezésében? – tette fel ezt a kérdést Min Woo az egyik Sötét Lovag.

- Nem. Mi az egyáltalán? – fordul felé Joungmin, s értetlen szemeket mereszt a fiatalabbra – hát nem az eszéről híres az biztos.

- Ha egy aranyfonál összeköt titeket egy másik személlyel, akkor azzal mindig barátok lesztek… szerintetek van ilyen? – nézett körbe, de mindenki a fejét rázta, tehát a beszélgetés itt le is zárult, s újra csend telepedett a helyiségre.

- Áh! - állt fel Kwangmin a székéből. – Ez unalmas! Minden évben ezt játsszuk… mikor történik már valami érdekes is? – ahogy ezt kimondta egy nagy sikítás kíséretében két idegen pottyant le a „plafonról”.

- Mi a frász? – ült fel a barna hajú lány, haját kifújta arcából, majd körbenézett.

- Áááh… ez fájt! – térdelt fel a másik. - Han Ah, jól vagy?

- Kit érdekel? Inkább azt magyarázd el, hogy hol vagyunk! – csapott a földre kissé idegesen, s körbenézett a teremben. Sok-sok-sok döbbent szempár meredt rá.

- Öööhm… azt hiszem teret ugrottunk… vagy időt, vagy dimenziót… ne tudom, de az biztos, hogy a három közül az egyiket! – mutat rá a lányra kissé kétségbeesett arccal. – Hol is van pontosan ez a hely?

- Fairy Hill. – válaszolt egy szőke fiú, aki velük szemben ült. – Megtudhatnánk, hogy kik vagytok? Mert itt egy zártkörű ülés folyik…

- Ennél hatásvadászabb, és bénább névre nem futotta? Mindegy! Nekünk nincs időnk ezzel foglalkozni… mert mindjárt… - egy hangos üvöltés után beszakadt a plafon, de Han Ah még időben odább tudta lökni Min Ah-t, így a nagy kék szörnynek nem sikerült beleállítania a hatalmas baltáját. A bőrdzsekibe bújt leányzó kirántotta két kardját, és megtámasztotta a felé lendülő balta élét, ami alig lehetett öt centire a fejétől. Azonban a kék lény erősebbnek bizonyult, így szép lassan térdre kényszerítette ellenfelét, viszont megfeledkezett a másik lányról, aki harci pózba vágta magát, s egy fehér íjat felhúzva megsorozta őt egy rakás varázsnyílvesszővel, amitől eléggé meggyengült. Ezt kihasználva Han Ah olyan erővel rúgta meg a másik lábát, hogy az elterült a földön, s végre megszerezhették tőle azt, amiért küzdöttek már órák óta. Letépte a szörny nyakában lógó drágakövet, és zsebre vágta. – Nem is vagy te olyan haszontalan. – sétál társa elé, aki csak elmosolyodott.

- Azt hiszem, ez nálad már egy dicséretnek számít, szóval kösz! – tüntette el íját.

- Megmondanátok végre, hogy kik vagytok? – lép eléjük egy barna hajú fiú.

- Én sem tudom te ki vagy… miért kéne neked tudnod, hogy én ki vagyok? – rakta karba kezeit Han Ah.

- Jo Kwangmin, a Sötét Lovagok vezetője. – utánozta le ő is a mozdulatsort. – Most te jössz!

- Ő Jung Han Ah, egy vadász, én pedig Kwon Min Ah vagyok, a társa, és egyben legjobb barátja. – mosolyogva hajolt meg a fiú előtt, barátnője azonban csak megforgatta szemeit, s hozzá fordulva azt kérdezte:

- Most én ugrok, vagy te? Mert már aludni akarok. – ásított egyet.

- Ugorj te! De mielőtt szundiznál…  - indultak el az ajtó felé. - be kell mennünk a suliba, és le kell ezt adnunk. – kapta ki társa zsebéből a követ, s belekarolt annak vállába, miközben az ajtó felé sétáltak. Mielőtt oda értek volna előtt Han Ah teret ugrott, tehát már saját dimenziójukban fejezte be a mondatot. Nem is sejtették, hogy mekkora kétségeket hagytak ott maguk után… és még valamit: valami nagyon fontosat, ami az egész hátralévő életüket megváltoztatja majd… az a bizonyos vörös fonál…

Kwon Min Ah

Jung Han Ah