Na szóval, egyszerűség kedvéért: A dőlt-betűs rész, ami másik betűtípussal van írva az történik Kwangminnál, a sima pedig a lány világágban.
Kwangmin, amióta csak az eszét tudja - elég régóta, hisz már 200 éves - sosem látott egyetlen mozgó alakot sem a tükörben, amit szüleitől kapott első születésnapjára. Mindig is érdekelte, hogy vajon mi lehet a túloldalon, viszont egy idő után megunta, hogy semmi sem történik, ezért lefedte egy függönnyel, hogy látnia se kelljen a semmit. Úgy gondolta az emberi élet unalmas, és nem érdemes vele foglalkozni.
Azonban, ahogy az lenni szokott az e-féle történetekben, elérkezik a fordulópont, amikor minden megváltozik. A pillanat, amikor egy véletlen folytán a lepel lehull, s szeme elé tárul egy különös emberi lény...- Han Ah-yah, merre vagy? - hallott meg egy kissé tompább férfi hangot a fiú.
- Csak a padláson! Az előző tulajdonos tök sok cuccot hagyott itt! - húzta végig ujjait az egyik közeli poros asztalon, amitől ujjbegyeit ellepte a fekete kosz. - Rég nem járt itt már senki... - sétált egyre beljebb, és beljebb a sok holmi között, amikor furcsa motoszkálásra lett figyelmes, megtorpant, s óvatosan a közelben lévő esernyőért nyúlt, ahogy felemelte, s lépett egyet előre érezte szíve minként ver egyre gyorsabban. Testét elöntötte az adrenalin, érzékei kiélesedtek, s várt: várt arra a fenevadra, vagy betörőre, aki előjön a rejtekéből, de semmi sem történt, ezért közelebb sétált. A tükör másik oldalán a fiú megmosolyogta a látottakat.
Lépett még kettőt előre, óvatosan behajolt, hogy láthassa a támadót, ha már nem bújik elő, azonban ekkor valami fekete ugrott le a szekrény tetejéről egyenesen a lány fejét használva ugródeszkának, amitől egy hatalmas sikítás kíséretében zuhant a földre.
- Pfuuuh! - fújta ki egyik tincsét az arcából, s szúrós szemekkel meredt a kis állatra. - Te azt akarod, hogy szívrohamot kapjak? De megbocsátok. - guggolt fel, s jól szemügyre vette a szőrgombócot. - De csak mert aranyos vagy.
- Mit keresel ott te kis dög? Egyáltalán, hogy mentél át? - lép közvetlenül a tükör elé Kwangmin, és intézi szavait a macskának, hisz az a kis szörny a lelkét testesíti meg; ezért mindenki fél tőle, mert jól ismerik mér a fiút. - Várj! Azt mondta... áh... ki van zárva rosszul hallottam!
- Mi történt? Jól vagy szívem? - rohant fel aggódva az apuka.
- Persze. Nézd kit találtam! - nyújtja a férfi elé a kiscicát. - Megtartjuk? Olyan kis édes azokkal a nagy barna szemekkel. Teljesen elolvadok tőlük...
- Rendben, de... remélem nem ez a macska lesz a szerelmed... ember férjet szeretnék neked. - simogatja meg az állatot.
- Férj? Még csak tizenkilenc vagyok! Ugye cica? Nem kell nekem férj... meg hát... egyik sem elég jó. Ha találkoznék valaki olyannal, akinek ilyen szép szeme van, mint neked, lehet azonnal beleszeretnék. - nyomta orrát a szörpamacséhoz.
Kwangmin pedig ujjait saját ajkaira tette a bizsergés következtében, hisz minden rezdülését érezte, mintha őt csókolta volna meg. Amikor látta eltűnni a lány alakját az ajtóban, szomorúság öntötte el a szívét... "Talán sosem jön vissza." - gondolta, csalódottan terült el ágyán. Most először nem örült neki, hogy abba a világba született, mindennél jobban emberré akart válni, de nem tehette meg. Az is elég lett volna neki, ha egyszer átmehetne azon a tükrön ahogy a kis állat, de tudta, hogy nem teheti meg. "Csak egyszer szeretném... Csak egyszer." - sóhajtott fel.
to be contiuned...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése