Sweet Pain - part2 [Kwangmin]

Kwangmin napok óta ki sem mozdult a szobájából. Várt arra a valakire, aki a tükör másik felén élt. "Hol van már?" - szorította ökölbe kezeit, s egyre türelmetlenebbé vált, s amikor épp feladta volna - hozzá akart vágni a tárgyhoz egy nehéz tárgyat, hogy az betörjön - meghallott egy vidám hangot. Azonnal közelebb sétált, s csak várt. "Itt van!" - dobbant egy hatalmasat szíve. Fogalma sem volt mi történt vele; otthon akármelyik lányt megkaphatta volna, mert nagyon népszerű volt, de neki mégis az kellett, akit talán sosem kaphat meg: azt, akitől egy világ választja el, s lehet, hogy az ablak nyitva volt, de kapu nem létezett; nincs átjárás, csak megfigyelés, érintkezés soha.

- Appa, bármit választhatok? - kiabált le Han Ah.
- Csak ne valami kacatot! . kapta meg a választ, amit megmosolygott, hisz tudta, bármilyen felesleges dolgot választana akkor is levihetné.
- Omma, amióta kórházban vagy, túl engedékeny... még elzüllök. - sóhajtott fel miközben kutakodni kezdett a sok holmi között.  - Áh, itt nincs semmi... érdekes. - megpillantott egy régi piszkos tükröt az egyik eldugottabb sarokban. Oda sétált, s végighúzta ujjait a a tárgy keretén; teljesen átszellemülve figyelte azt. 

Álmaiban is ugyan ilyen tükör szerepelt, viszont abban volt valaki, akinek csak a fekete ruháját látta, legbelül viszont érezte, hogy hozzá tartozik. Ahhoz az ismeretlenhez, akit még sosem látott álmain kívül. "Bárcsak találkozhatnék vele..." - gondolta.
- Appa! Ezt vigyük le! - kiabálta, ahogy csak tudta, mert édesapja valószínűleg valahol a konyha környékén dézsmálhatott a dugi-csokijából. - Appa, háromig számolok, ha nem vagy itt elmondom anyunak hol van a csokid! - szapora léptek zaját hallotta meg a lépcsőkön, tehát a férfi már rohan is hozzá.
- Na? Mit találtál? - fújta ki magát a másik, a lány nem válaszolt, egyszerűen csak rábökött a vele szemben magányosan ácsorgó tárgyra. - Ezt szerinted, hogy viszem le egyedül? Azt hittem kisebb dolgot választasz.
- Nem elégszem még a kicsivel... - rántja meg a vállát. - Csak vicc volt! - mondta, amikor meglátta édesapja döbbent arcát. - Nem találtam semmi mást. A többi mind kacat, de ez egy kincs.... - döntötte arcát a hideg üvegnek. 

Kwangmin akaratlanul ugyan, de tenyerét ráhelyezte az átlátszó felületre, azonban arra nem számított, hogy amint ezt megteszi Han Ah automatikusan utánozza majd le a mozdulatát.
A fiú beleharapott alsó ajkába, s úgy meredt a tanácstalanul pislogó lányra. "Talán érzi?"

Han Ah-t furcsa érzés kerítette hatalmába; mintha valami bevonzaná őt. Tenyere bizseregni kezdett, s kirázta a hideg. "Mi ez?" - gondolta. Amilyen gyorsan csak tudott eltávolodott az üvegtől, megköszörülte torkát, s apjához fordult. - Vigyük le. - mosolygott, de szemeiben zavarodottság örvénylett, ahogy ismét a tárgyra emelte tekintetét.
- Rendben, de először csak a nappaliba tesszük, mert még helyet kell csinálnod neki a szobádban. - mosolyodott el kedvesen az édesapa.
- Ez igaz. - nevetett fel. 
Nagy nehezen sikerült leerőszakolniuk a lépcsőfokokon - egyszer majdnem el is ejtették. A két "munkás" pedig fáradtan rogyott rá a kanapéra.
- Innom kell! - lihegte a lány, majd a konyhába rohant; két pohárral kezében tért vissza. - Tessék! - nyújtotta oda a férfinek, aki gyorsan el is vette tőle, majd egy húzóra megitta az egészet. - fogalmam sincs hová fogjuk tenni Appa... nem akarok leszedni semmit a falról... szerezned kéne egy állványt, amire rátesszük.
- Állvány? – lepődött meg a másik, de aztán elgondolkodott a mondat első felén is, aztán rájött, hogy lánya számára túlságosan is fontosak azok az emlékek, tehát soha nem is kérné meg, hogy szedje le a falra ragasztott képeket. – Majd csak lesz valami. – rakta le poharát az asztalra. – De most ideje megtartani a szokásos kártyapartinkat.
- Ezaz! – pattant fel a lány, s rohant is a pókerkártyákért; az összes tartozékot – csokik cukrok, és egyéb zsetonként szolgáló finomságokat – szétosztotta kettőjük között, és már kezdetét is vette a parti.

A fiú szeme elé egy teljesen új látvány tárult, valami olyan, amit ő sosem tapasztalhatott meg, s mosolygásra késztette.

Számára a család a csaták, és csalódások színtere, egyedül talán ikertestvérével ki mondhatni jól, de az sem a megszokott testvéri kapcsolat. Túl sok múlik azon, hogy ki nyeri el végül a családi bizniszt. Ha ő nyer, tejhatalmat kap – olyan lesz akár egy király -, de ha veszít, örök szegénységre ítéli magét, hiszen nem kap semmit a vagyonból – egyszerűen fogalmazva: kisemmizik. Ezért sem volt elragadtatva attól, hogy ilyen a családi háttere; bár mindent megkapott, amit csak akart, s mindenki körülrajongta neki hiányzott az, ami mindenki másnak meg volt. Az a különös kapocs, amit egy családban tapasztal valaki. Szeretet, törődés, és összetartás: ez mind hiányzott az életéből, mert legnagyobb sajnálatára szüleit hidegen hagyták a gyerekek; élték a felső tízezer kifogástalan életét, miközben hatalmas teher alá helyezték fiaikat.
Éjjeleken át tartó edzések, varázsigék magolása, s miután ennek vége, kezdődik elölről az egész. Se gyerekkor, se barátok – legalábbis ő úgy gondolta, hogy nincs ideje ilyesmire. Testvére azonban – mivel zseninek született, s minden a kezébe is hullott ez által – nem foglakozott az egész „vizsga dologgal”. Miért is tette volna? Nem tartotta megfelelő ellenfélnek fivérét.
Ilyen helyzetben nem is csoda tehát, hogy Kwangmin képtelen bízni másokba. Mindenkit elutasít, aki csak közel próbál kerülni hozzá – eleget csalódott már az életében, hogy könnyű szerrel szakítson meg minden kapcsolatot a világával.
Azonban ennek is voltak hátrányai: örökös magányba burkolózott. Egész nap a szobájában, a könyvtárban, vagy pedig az edzőteremben volt. Ha szóltak hozzá gorombán válaszolt, ezért a személyzettől, és a városban lakóktól megkapta a „Jégherceg” becenevet. Ez őt azonban sosem zavarta, nem foglalkozott senki véleményével.
Évek óta mosolyát sem látta senki – még maga Kwangmin is megfeledkezett róla, hogy ilyen dologra képes, egészen eddig a pillanatig, hisz a látottak akaratlanul is mosolyt csaltak arcára.

- Áh, ma tarolok! – markolt bele egy újabb adag nasiba, amit apjától nyert el a lány. – Ezzel elleszek egy darabig.
- Ez nem az én napom! Hogy lehet ekkora szerencséd? – hitetlenkedik a férfi.
- Hm, lehet, hogy… - bizseregni kezdett háta, mintha valaki simogatná, ezért képtelen volt befejezni a mondatot.
- Hogy?
- Se-semmi. – köhintett fel. Tekintete akaratlanul is a tükörre tévedt – bár nem tudta volna megmondatni, hogy miért is.

- Lehet, hogy egyre nagyobb lesz a varázserőm? – nézett kezeire a fiú, hisz épp az imént simított végig a lány alakján az ablakon. – Mi történik?  - kapta fel tekintetét az „ablak” egyik sarkába, ahol egy különös fénylő repedés jelent meg. – El kell mennem a mesteremhez. Meg kell tudnom mi ez! – kiviharzott a szobájából, bár még egy utolsó pillantást vetett a mosolygó alakra.
Végig a labirintus-szerű folyosókon, át a hatalmas kerten, keresztül az edzőtermen, ahol testvére épp egy lányt szédített – „Nem erre kéne használni!” – sugározta testvére fejébe ezeket a gondolatokat, aki ezen nem is kicsit lepődött meg, hiszen nem nézte volna ki a másikból, hogy ilyesmit is tud; ezt a képességet ugyanis nagyon nehéz elsajátítani. „Mióta?” – jött az üzenet. – „Régebb óta, mint hinnéd!” – „HAZUDSZ!” – zengett elméjében a fiú dühös hangja, amikor már a mestere ajtaja előtt állsz; nevetnie kellett ezen. – „Haha. Alábecsülsz engem! Mind alábecsültök.” – ez egy hadüzenet volt. Innentől kezdve egy perc nyugta sem lesz. Felbőszítette testvérét, aki valószínűleg az egész családnak el fogja mondani édesapjának, vagy édesanyjának. Akkor jön el az igazi kihívás: szülei ugyanis biztosan nem fogják hagyni, hogy tovább edzen, és erősödjön, mert mindenképpen az idősebb ikret akarják örökösüknek. Lehet, hogy hibát követett el?
- Áh, Kwangmin-ah! – az idős szakállas férfi volt a fiú egyetlen támasza, mindig hozzá ment a gondjaival. Az egyetlen, aki egy kicsit is számított számára – pontosabban ölt volna érte, s habozás nélkül választaná apja helyett a bajban.
- Jung mester! – hajolt meg. – Lenne egy problémám.
- Valahogy sejtettem, hogy fel fogsz keresni. A lelked mostanában nagyon zavaros. – mosolygott barátságosan az öreg, miközben egy kis üveggömbre mutatott, ami belül vörösen örvénylett; ez semmi jót sem jelentett ugyanis eddig mindig zöld volt, vagy pedig kék. – Mond mi a problémád fiam.
- Először is, hadat üzentem Youngmin-nek gondolatátvitellel. Valószínűleg ez volt az utolsó dolog, amit tettem. Ma este biztosan merényletet fognak elkövetni ellenem. Vagy a testvérem, vagy valamelyik „barátja”, de biztosan be fog törni hozzám az éjszaka folyamán, és megpróbál majd megölni engem.
- Fiam… - döbbent le az idős úr. Sosem gondolta volna, hogy tanítványa ilyen meggondolatlanul cselekszik majd, hisz mindig is tudta, hogy csak egy felesleges tényező a nagy Jo-klán életében. Meg sem kellett volna születnie. Ráadásul az ikrek mindig is csak bonyodalmakat okoztak a birodalom életében, ezért is kell valahogy korlátozniuk a fiú. Az egyikükben rejlik egy mindent elsöprő erő, ami végül a legnagyobbak közé emeli egyiküket, s semmilyen varázslattal sem fog rá hatni – csak azt nem tudják, hogy melyikük az; bár titkon remélik, hogy Youngmin az, de ez egyáltalán nem biztos.
- De van egy ennél is fontosabb. Vagyis számomra az. – sóhajtott fel a fiú. – Emlékszel arra a tükörre, amit a szobámban hagyott az egyik ősöm? – mivel a másik bólintott folytatta. – Letakartam, mert nem történt benne semmi érdekes. Poros holmik egy padláson. Kit érdekel? Aztán egyik nap Shadow, az a kis szőrgombóc lerántotta, és akkor megpillantottam valamit… vagy inkább valakit. Ott kutakodott a sok kacat között. – dobbant egy hatalmasat szíve az emlék hatására a polcon lévő gömb pedig hirtelen rózsaszínné változott, amit egyikőjük sem vett észre. – Még sosem láttam embert, ezért közelebb sétáltam, hogy jobban megnézzem, és… Jung Mester… még sosem láttam nála gyönyörűbb élőlényt a világon! A szívem gyorsan kezdett el verni, leizzadt a tenyerem, és kikapcsolt az agyam. Csak álltam ott döbbenten, és még levegőt venni is elfelejtettem. Én… akkor azt kívántam bárcsak egyetlen egyszer átmehetnék oda, hogy megölelhessem. – nagy levegőt vett, majd folytatta. – Furcsa ezt tőlem hallani igaz? Soha nem akartam senkit közel engedni magamhoz, a nők idegesítettek, és akkor, amikor már végképp bezárkóztam az önsanyargató magányba, megpillantom őt a túloldalon. Hihetetlen igaz? – a mester csak érdeklődve hallgatta a történetet; még sosem látta ilyen izgatottnak a vele szemben ülő fiút. – Aztán eltűnt. Napokig ültem a szobámban arra várva, hogy újra megpillantsam, és amikor már feladtam volna, meghallottam a hangját, aztán pedig megjelent azzal a gyönyörű mosollyal. Akaratlanul, de a szám felfelé görbült, viszonozni akartam, de ő nem láthatta. Aztán meghallottam a nevét. Ennél szebb nevet nem is hallottam még a világunkban. Han Ah. Mintha egy angyal neve lenne… - sóhajtott fel. De ez előtt még azt mondta Shadow-nak – fogalmam sincs, hogy tudott átmenni oda. -, hogy, ha valakinek olyan szeme lenne, mint neki, akkor biztosan első látásra beleszeretne. A szívem is elfelejtett verni egy pillanatra. Itt történtek kissé jelentéktelen dolgok a történetben, ezért azt nem akarom elmondani, így is sokkal többet beszélek, mint szoktam…
- Én is pontosan ezt akartam mondani, meg még valamit, de folytasd, és aztán elmondom. – mondta az öreg.
- Hát… amikor végigsimítottam az üvegen… érezte. Tudom, hogy így volt. Arra gondoltam lehet, hogy nő az erőm, de aztán olyasmi történt, amire egyáltalán nem számítottam… a tárgy sarkában egy nagyobb részen megjelent egy repedés, ami kéken világított. Fogalmam sincs mi lehet az, de ezért jöttem igazából. Te tudsz valamit erről? Vagy…
- Igen. Pontosan tudom mi ez. – mondta halkan a mester.
- Akkor elmondod?
- Egy különleges kapocs alakult ki köztetek. Az, hogy ezt a lányt pillantottad meg először egyáltalán nem véletlen. Ugyanis… ő a végzeted. Ez a Han Ah nevű lány az, aki végül eldönti a sorsod. A repedés a tükrön pedig… nos erről nem tudom pontosan hogy működik, de… amint tudatára ébred, hogy az, amit egész életében keresett a túloldalon van, kinyílik egy kapu. Egy kapu, amit csak ti láthattok, és ti használhattok. Viszont ez nem játék. Ha egyszer átmész, vagy ő jön át, lehet, hogy soha többet nem jöhetsz, vagy mehet vissza.
- Ez…
- Mire megnyílik a kapu a piros fonalatok annyira erős lesz, hogy bárki is próbálná elszakítani lehetetlen lenne. A sorsotok abban a pillanatban megpecsételődött, ahogy megpillantottad őt. Legbelül ő is érzi; reszket a szíve, amikor a tükörre néz, és egyre jobban vonzza majd. Te pedig egészen addig várhatsz még egyszerű emberi gondolkodásával nem lesz képes befogadni, hogy van egy másik világ a túloldalon. Amíg nem fogadja el, hogy te ott vagy…
- Ez körülbelül meddig fog tartani? – esett kétségbe.
- Ki tudja. Lehet, hogy pár nap, pár hónap, de az is lehet, hogy egy év…
- Az nem is olyan sok. – nyugodott meg egy pillanatra.
- Nehogy azt hidd… Itt egy év csupán, de az emberek világában, az már egy egész életnek számít. – hajolt közelebb a mester. – Felfogtad, hogy mit jelent ez Kwangmin?
- Azt hiszem…
- Lehet, hogy a szemed láttára hal majd meg öregen, anélkül, hogy valaha is tudott volna róla, hogy a te szíved csak érte dobog az első pillanattól kezdve. – Jung úr nem szívesen mondta ezeket tanítványának, hisz látta rajta, hogy milyen fontos neki az emberlány, de meg kellett tennie; ha nem ő döbbenti rá, akkor senki nem fogja. – Van itt még valami… ha ez a lány tényleg gyönyörű, ahogy te állítod… valószínűleg talál magának egy, vagy esetleg több társat. Minden boldog pillanatukat végig kell majd nézned. Nagyon fog fájni, mintha valaki a szívedet szorongatná, de el kell viselned. És nem csak ezt; ha szomorú, nem tudod megvigasztalni, ha sír, ha beteg, nem lehetsz ott mellette. Annyi fájdalmat, kétségbeesést, szomorúságot kell majd átélned míg rá nem ébred a valóságra, hogy azt el sem tudod képzelni. Ki fogod bírni?
- Azt mondtad nem tudsz sokat a dologról… - hajtotta le fejét, letört volt, nagyon is. – De tudom, hogy készen állok. Várok, amíg kell! – tekintete elszántabb volt, mint valaha.
- Végig tudod nézni, hogy mást csókol, mást ölel, más nevét mondja ki álmaiban, más csal mosolyt ajkaira, anélkül, hogy akár egyetlen pillanatra is rád gondolna?
- Nem tudom, de… megpróbálhatom. Ő… hozott vissza az életbe. Nélküle hagynám, hogy legyőzzenek, de most… muszáj a kastélyban maradnom. Nyernem kell! – felpattant, s kiviharzott a kis házikóból. Berohant a szobájába, s lihegve állt meg a tükör előtt. Tenyerét ráhelyezte az üvegre, s úgy meredt az alvó lányra.
„Ha egy egész életet is kell várnom rád… megteszem!” – sóhajtott fel, erre a gondolatra, azonban azt nem is sejtette, hogy ezen mondata célba ért. Lefeküdt ágyára, s a plafonra meredve gondolkodni kezdett. Lehet, hogy ma meghal, úgy, hogy még egyszer sem érezte magát igazán boldognak. „Ez lehetetlen! Meg kell várnom még észrevesz!”

- Köszönöm, hogy vagy nekem… - motyogta álmában Han Ah. – Akárki is vagy…