Sweet Pain - Testvérharc. [Kwangmin]

- Visszajövök. – suttogta Han Ah fülébe, de mivel tudta, hogy testvére nem marad örökké eszméletlen, sietnie kellett. Átlépett a tükrön, s mielőtt leterítette volna a függönnyel, ami már régóta ugyan ott hever, egy aggódó – fájdalmas pillantást vetett a lányra.

- Szánalmas vagy! – tápászkodott fel a földről Youngmin, letörölte szája sarkából a kiserkent vért, s félmosolyra húzta ajkait.

- Miért lennék az? – lépett egyet oldalra, ahogy testvére is; hamarosan eljön a pillanat, amikor egymásnak esnek, s akkor minden eldől. A múlt, a jelen, s a jövő is értelmet nyer majd. – Mert szeretem?

- A szerelem egy nem létező dolog! Hiába érzi most azt, amit, a pénz fog dönteni. Elhagy majd egy másikért. – nevetett fel.

- Veszélyes játékba fogtál, tesó! – szorította ökölbe ujjait a fiatalabb.

- Ha jól emlékszem te kezdted el. – lépett egyet a másik felé az idősebb. – Azt hitted hagyom majd, hogy tovább élj? Nekem kell örökölnöm a vagyont! – ütött a fiú felé, de kivédte. Egy laza mozdulattal térdelt bele a másik gyomrába, aki fájdalmasan nyögött fel, majd térdre borult.

- Ha verekedésről volt szó mindig is én voltam a jobb. Elfelejtetted, ki védett meg minden egyes nap az általánosban? – guggolt le testvére mellé a fiú. – Amikor azok a srácok kipécéztek maguknak a szőke hajad miatt? – fogta meg az egyik szőke tincset. Kwangmin-nak egy olyan oldala kezdi átvenni a hatalmat teste felett, amitől mindenki retteg. Lehet, hogy nem hitték, hogy a mágiában erősebb lenne Youngmin-nél, de azt tudták, hogy kegyetlenebb tud lenni, ha akar, mint bárki a birodalomban. Mint, ahogy Shadow – ő is oroszlánná változik, ha az életben maradás a tét, persze csak képletesen. Viszont a személyisége, ami ekkor tör felszínre veszélyesebb, mint egy egész hadseregnyi kiéhezett nagymacska. – Tudod… - ragadta meg testvére gallérját. – ha évtizedeken át elnyomod a benned rejlő varázserőt, az egy idő után ki fog törni. A hadüzenet azért volt. Nem sokáig tudtam volna tovább rejtegetni előtted. – engedett el egy kis mennyiséget mágiájából. Youngmin azonban nem maradt rest, teljes erőből nyomni kezdte testvére mellkasát, mielőtt a saját ingje fojtotta volna meg – természetesen egy kis varázserőt is bevetett, aminek következtében Kwangmin kirepült az ablakon, a másik pedig utána ugrott, s még a levegőben püfölni kezdték egymást.

Amikor földet értek egy egész seregnyi döbbent szempár meredt rájuk – hiszen szüleik épp partit tartottak a város előkelőbbjeinek. A fiatalabb megtörölte vérző ajkát, s szemei testvérére villantak. Vége a mókának, adták egymás tudtára. Mindkettőjük szemében elszántság, düh, s valahol mélyen egy kis csalódottság csillogott.

Öklüket maguk elé emelték, s oldalazva körözni kezdtek, várva a megfelelő pillanatra. A pillanatra, amikor a csata végre komolyra fordul – még ennél is komolyabbra. „Minden az időzítésen múlik.” – gondolta a fiatalabb. Nem foglalkozott tovább azzal, hogy ki nézi, vagy ki nem; terpeszbe állt, lehunyta szemeit, s koncentrálni kezdett. Minél inkább elmerült bensőjében, annál fényesebben ragyogta öklei. Youngmin ledöbbent. Azt hitte erre nem képes a másik; ez egy hatalmas erejű varázslat, ami az egész kastélyt romba döntheti, ha nem megfelelően alkalmazzák. „Megőrültél?” – harsogta testvére fejében. – „Hamar véget kell vetni ennek, minél hamarabb vissza akarok menni.” – válaszolt, már nyitott szemmel – tehát készen állt a nagy erejű csapásra, de még nem lépett.

Meg akarta adni testvérének a lehetőséget, hogy megfelelő védekezési taktikát találjon ki, de amikor ugyan azt tette, mint ő, valahogy csalódott. „Fantáziátlan, de így legalább tényleg kiderül melyikünk az erősebb.”

Minden olyan gyorsan történt, mintha egyetlen másodperc lett volna az egész. Felugrottak a levegőbe, s megpróbáltak behúzni a másiknak, de sikertelenül. Sorozták az ütéseket, de mindig kivédték azokat. Úgy tűnt ugyan azon a szinten vannak, de aztán történt valami. Valami, amire senki sem számított – kivéve talán Jung Mestert, aki feszülten figyelte az eseményeket.

Kwangmin mivel rájött, hogy így csak kimeríti magát, egy hátra szaltóval kissé távolabb megállt a levegőben; testvére elégedett mosolyra húzta ajkait.

- Csak nem rájöttél, hogy esélyed sincs? – nevetett fel az idősebb, s pörögni kezdett a levegőben, mint egy őrült. Még magát az ellenfelet is megijesztette egy pillanatara az, amit a testvérével műveltek. Régen sosem volt ilyen; mindig mosolygott, életvidám volt, annak ellenére, hogy egyetlen barátja sem volt, s kiközösítették a szőke haja miatt. Azonban, amint barnára festette a haját többé már nem volt szüksége Kwangmin védelmére. Sok barátot szerzett, s rájött, hogy pénzzel bármit ellehet érni – tehát kapzsivá, pénzhajhásszá, önzővé, és beképzelté vált. Már rá sem lehetett ismerni többé. Ezért is kell a fiatalabbnak letörnie a szarvát. Sosem akarta megölni bármennyire is ellenséges volt vele. Egyszerűen csak azt akarta, hogy olyan legyen, mint régen, hogy térjen észhez, és hagyja abba az ostoba játékokat. Legyen önmaga.

- Tudod miért fél mindenki Shadow-tól? – hagyta teljesen figyelmen kívül az előbb feltett kérdést. – Tudod miért lettem magányos farkas? Hogy miért lettem én a Jégherceg? – lépett közelebb testvéréhez; semmi rossz szándék nem volt benne.

- Attól a kis dögtől fél valaki? Ugyan! – nevetett fel. – Magányos és jeges pedig azért lettél, mert szánalmas senki vagy, amire magadtól jöttél rá. – bökött testvére mellkasába. – Olyan szánalmas, mint az a kis mitugrász nyamvadt dög! – bökdöste tovább; egyértelműen ingerelni akarta testvérét, de sikertelenül, mert Kwangmin-ról leperegtek ezek a sértő szavak.

- Láttad őt vadászni? Hogy milyen akkor? – döntötte oldalra fejét.

- Miért kellett volna, hogy érdekeljen? – ekkor azonban egy hatalmas fekete oroszlán sétált a fiatalabb mellé, majd leült. – Ez meg mi? – lépett kettőt hátra Youngmin; megijedt az állattól.

- Shadow. Mit vártál? Valaki más lelke, akar majd megvédeni engem? – hajol olyan közel testvéréhez, amennyire csak tudott, ezzel is felébresztve lappangó félelmét. – Ilyen vagyok én is. Látszólag egy ártalmatlan, magányos valaki, de nagyon is tudok fájdalmat okozni neked, ha akarok. Sokkal jobban, mint valaha akárki, mert én ismerlek. A gyenge pontjaid, a múlt fájdalmait… ne felejtsd el kivel osztottad meg őket.

- Fenyegetsz engem? – dühödött fel a másik.

- Nem. Egyszerűen csak a tudtodra akarom hozni, hogy én csak segíteni akarok, ahogy mindig is. Rád sem ismerek. Mi változtatott meg ennyire? Gyűlölted azt tenni, amit mondanak neked, akárcsak én. Sosem hagytad, hogy a szüleink befolyásoljanak, mindig azt csináltál, amit csak akartál. Tudod, régen felnéztem rád, de most csak egy szánalmas megtört alakot látok, akit elvakít a pénz, és a hatalom, amit talán megkaphat. – a szél feltámadt, ahogy Youngmin haragja egyre nőtt; a sértések célba találtak, s ezt a másik pontosan tudta. Ez volt az, amit el akart érni. Azt akarta, hogy elvakítsa a düh, hogy gondolkodjon el egy kicsit.

- Én akarom a vagyont! Én akarok uralkodni! Akkor legalább nem kell a te rohadt árnyékodban élnem! – rúgott egy olyan nagyon a fiatalabba, hogy az nekirepült a kastély falának. „Az árnyékomban?” –suhant át agyán ez az abszurd gondolat. – Tudod mennyire féltékeny voltam? A „cuki Kwangmin”, „édes Kwangmin”, „olyan tökéletes”, mind ezt mondták! Engem pedig észre sem vettek! – sorozta meg a fiút – hol ütötte, hol pedig rúgta, de ő nem tudott reagálni, sem kivédeni, sem pedig ellentámadásba lendülni. Hagyta, hogy testvére kitöltse rajta a dühét. – Gyűlöltelek! – ült hasára, s úgy kezdte el ütni. – Ha nem születsz meg, nem lenne semmi problémám! Miattad lettem ilyen! – üvöltötte az arcába. A fiatalabb itt elégelte meg a folytonos püfölést. Megragadta testvére karját, s lelökte magáról; nekicsapódott a falnak, ő pedig megragadta gallérját, s feljebb tolta a hideg felületen.

- Miattam? Tévedsz! Te azért lettél ilyen, mert azt akartad! Ezzel különbé válsz majd igaz? Ezt hiszed? – kiabált már ő is. Teljes mértékben elvesztette az irányítást teste felett, s már csak a harag irányította. Megrúgta testvérét, s az ismét repült legalább öt métert, aztán nagy nyögések közepette terült el a földön. – Miért? Miért akartad ezt? Én nem voltam elég? – ült rá hasára. A másik olyan erővel ütötte arcát, ahogy csak tudta, egészen addig még meg nem ragadta karjait, s le nem szorította a földre őket. – Mindig… - gyűltek könnyek Kwangmin szemében. – Mindig ott voltam neked… - állt fel a földről, s letörölte könnycseppjeit, majd szüleihez fordult. – Gratulálok a mesterművetekhez! Sikerült elérnetek, hogy kis híján halálra verjük egymást, de én innentől nem kérek ebből! Elmegyek, s higgyétek el, többet nem jövök vissza! Legyen Youngmin az örökös, engem nem érdekel, de figyelmeztetlek tesó… - nézett most testvérére, aki a földön ülve értetlenül meredt rá. – ha rosszul végzed a dolgod, megszegem az ígéretem, és újra laposra foglak verni. – mosolygott már a végén. Ezt érezte a megfelelő pillanatnak, hogy elsétáljon, tehát meg is tette. Egészen mestere aprócska kis kunyhójáig jutott, ahol a férfi berántotta őt a vityillóba.

- Büszke vagyok Rád, Kwangmin-ah! – ölelte meg őt az idős úr. – De most hogy fogod látni a szíved választottját?

- Mester, már nem csak láthatom! Át is mehetek a tükrön… bármikor. Megnyitott egy kaput, és… amit elül ez a nagy zűrzavar, és helyre áll a megszokott rend, beszökök a kastélyba, és átmegyek hozzá, de többé nem jövök vissza. Csak, ha muszáj!

- Persze! Néha, amikor meglátogatsz engem! – bokszolt vállába a mester.

Két teljes hónap telt el a birodalomban, amikor Kwangmin végre minden visszaállt a rendes kerékvágásba. Az emberek elfogadták Youngmin-t, mint trónörököst – annak ellenére, hogy nem ő nyert.

„Végre visszamehetek!” – gondolta miközben a kastély csúszós köveit mászta meg. Reménykedett benne, hogy nem telt el túl sok idő az emberek világában, s abban, hogy Han Ah nem felejtette el őt. Mosollyal arcán lépett be a régi szobájába, s rántotta le a függönyt a tükörről. Mérhetetlen boldogság fogta el, amikor megpillantotta a lányt édesen szundítva. Átlépett a tükrön, s óvatosan odalépett az ágyhoz, s magához húzta a lányt.

- Mondtam, hogy visszajövök. – suttogta fülébe.

- Hiányoztál. – hallotta meg az oly édes álmos hangocskát. Azonban azt nem is sejtette, hogy ennek más is fül-, és szemtanúja volt.

Youngmin mosolyogva figyelte, ahogy testvére befekszik a lány mellé – be kellett vallania, hogy Han Ah valóban gyönyörű, nem is csoda, hogy testvére beleszeretett. Elfogadta őt, s csupa jót kívánt nekik a jövőre nézve. De nem maradt ott sokáig – nem szép kukkolni a gerlepárt. Becsukta maga mögött az ajtót, s lezárta egy pecséttel, hogy soha, senki ne tudjon bemenni testvére szobájába.