The Red Thread.. [Kwangmin&Youngmin] 6. rész

Egy szőke hajú nő fehér ruhában szapora léptekkel halad a sötét folyosókon. Nem szeretné, hogy észrevegyék, hisz ő nem lehetne ezek között a falak között; ugyanis ellenséges terepen járt. Viszont ez nem akadályozta meg őt abban, hogy kiismerje a helyet, hisz valamikor az otthona volt.

Oly régen mondta már erre a kastélyra az „otthon” szót, hogy még a gondolataiban is furcsának tartotta. Valaha ugyanis boldog volt a „ház urával”; egészen addig még ki nem derült mennyire különböznek az elveik és a titkos kapcsolatuk egy szempillantás alatt ért véget. Mindenki a birodalomban egy hibának tudta be az ő kis afférjukat, de valójában már sokkal hamarabb elkezdődött, minthogy bárki is tudomást szerzett volna róla. Addig, amíg csak ketten tudtak róla, minden tökéletes volt, viszont, amint megfogantak ez ikrek ez felborult, és a származásuk miatt szétválasztották őket a szülők – inkább hagyták, hogy a leendő uralkodónőt az egész nép könnyűvérűnek higgye, minthogy valaha is együtt legyen a Sötét Lovagok vezérével.

Azonban időnként titkos találkára hívja őt a másik – ahogy most is -, hogy mindketten értesüljenek a távol élő gyermekeik életéről, de mivel egyikük sem vesz részt túlságosan a fiaik életében, kénytelenek egy varázslathoz fordulni, amivel bepillanthatnak az aheti elfoglaltságukba. Olyan, mint egy videó-napló, csak épp sokkal részletesebb.

- Szia. – nyitott be a dolgozószobába a nő; kifinomult járása bizonyosságot adott a jólneveltségéről, és a származásáról. – Rég találkoztunk. – ült le a számára legszimpatikusabb bőrfotelbe.

- Így igaz. – értett egyet vele a férfi, aki öltönyt viselt, ahogy mindig. Zakóját a fotelre dobta, és feltűrte ingje ujját, mert hirtelen nagyon melegnek érezte a helyiséget.

- Kezd kínossá válni számomra ez a csend. – szúrta közbe a nő miután már legalább tíz percig némaságba burkolóztak. – Tudom, hogy kellemetlen neked, mert valami olyanra emlékeztetlek, ami…

- Felesleges a jótétlelket játszanod velem. Nem vagyok rá kíváncsi szóval, essünk túl a számvetésen, és menj haza! – fordult felé a férfi, aki gyermekeik születése óta ilyen hűvösen bánt vele, tehát már hozzá volt szokva ehhez. Eleinte nagyon bántotta a dolog, de végül belátta, hogy nincs más lehetőség, mint visszatérni a régi életükhöz, mintha ezek az idők meg sem történtek volna.

- Újra a régi vagy, ezt jó látni! – mosolyodott el, de ez egyáltalán nem volt őszinte, mert miatta vált újra ilyenné. A férfi nem válaszolt, csak egyszerűen elhadarta a varázsigét, és megjelent előttük egy sötétbarna hajú fiú a szobájában. – Magányosnak tűnik… - gondolkodott hangosan Kwangmint látva az édesanya. Egészen addig ezen aggódott még meg nem pillantotta az ágyon fekvő lányt, akit fia ápolt. A két szülő valami olyat fedezett fel a két fiatal között, amit még ők maguk sem tapasztaltak meg. Az apa fia gondoskodását látva teljes mértékben ledöbbent, hisz ő sosem tanította meg neki hogyan kell. Azonban ekkor váltott a kép egy sokkal inkább háborús övezetre hasonlító eseményre.

~ Nem tudom elhinni, hogy képtelen vagy normálisan csinálni valamit! ~ kiabálta Kwangminnak a szavakat, amik a fájdalomtól törtek ki belőle.

~ Ha nem izegnél-mozognál, mint valami hal, akkor lehet, hogy nem fájna! Mégis miért nem tudsz nyugton maradni? ~ pattant fel a Lovag az ágyról, szemei dühösen villantak meg. ~ Igazán értékelhetnéd, hogy legalább itt vagyok! Nélkülem már rég halott lennél! ~ vágta a földhöz a hófehér kötszert. Annyira feldühítette őt Han Ah, hogy érezte a halántékában lüktető eret.

~ Ha nem tűntetek volna fel a drága testvéreddel, akkor Min Ah sem lépett volna le, és akkor meg sem sérülök! Az egész a te hibád! – ült fel nagy nehezen az ágyon a lány.

~ Oh, komolyan? Talán, ha nem romboltátok volna le a Tanácstermünket, akkor nem kellett volna ide jönnünk! ~ nagyon benne voltak a „ki a nagyobb hibás játékban”, amit a két felnőtt – leginkább a nő – megmosolygott.

~ Miért kell mindig felhoznod? Nem hiszem el, hogy nem tudsz továbblépni a szánalmas sérelmeiden! ~ villantak meg vörösen a vadász szemei; a Lovag pedig pontosan tudta, hogy ez annak a jele, hogy hamarosan elpattan nála a húr.

~ Akkor emlegetem fel, amikor akarom! Amióta becsöppentél az életembe, csőstül jön rám a baj! Kezdve a tetőtől, egészen eddig a vacak vörös madzagig, amit nem tudok leoperálni a csuklómról! ~ kiabálta túl a másikat.

~ Tiszta szívemből gyűlöllek! ~ sziszegte fájdalomtól eltorzult arccal Han Ah. ~ Miért vagy még mindig itt? Húzz a szobámból! ~ vette szaporán a levegőt.

~ Bármilyen furcsa, te sem vagy a szívem csücske, és hidd el ezer örömmel hagynálak itt téged, aki egy két lábon járó katasztrófa forrás, de sajnos nem tudok elmenni! Ez van, fogadd el, és lépj tovább a sérelmeiden! ~ csapta be maga mögött az ajtót. Dühösen túrt bele sötétbarna hajába, és vetette hátát a falnak, aztán pedig kitört belőle a nevetés. ~ Mellette nem lehet unatkozni! ~ guggolt le, hogy kifújja magát. ~ Ki hitte volna, hogy ilyen szép vagy dühösen… - fordult a fal felé, aminek a másik oldalán a lány szobája volt. ~ A francba! Bent hagytam a dzsekim, de ha most megyek be érte, biztos kinyír. ~ mosolygott a megállapításon.

- Kwangmin nagy változáson ment keresztül, és úgy tűnik ez a vadászlány váltja ki belőle a jobbik énjét. Boldognak látszik, és ennek nagyon örülök. – sóhajtott fel boldogan az édesanya.

- Nem érdekel, hogy minek örülsz. – a férfi hangja közömbös volt, mert nem volt elragadtatva a látottaktól. Tudta, hogy fia állapota nem tart örökké, ahogy az övé sem, bár azt hitte, hogy úgy lesz. Össze fog törni a szíve, és végül olyanná válik majd, mint ő. Egy érzéketlen, fagyos személy lesz majd. – Nézzük meg Youngmin-t, és menj el!

- Youngmin, most nagyon boldog, és szerelmes. Nincs semmi újdonság. Jó, mint mindig. Ne haragudj, amiért Kwangminra jelen pillanatban sokkal kíváncsibb vagyok! Sosem látom, mert te nem engeded! – mondta a nő; nem engedhette meg magának, hogy elöntse a düh, de nagyon közel járt hozzá.

- Ha jól tudom, te voltál az, aki gondolkodás nélkül Youngmin-t választotta! Nincs jogod hisztizni olyan dologért, amit te magad döntöttél el. – közölte könyörtelenül az igazságot az anyával, akinek két könnycsepp gördült le az arcán.

- Egy szörnyeteg vagy! – pattant fel a fotelből, és kilépett a szobából. – Utállak! – vágta be maga mögött az ajtót. A férfi tekintetét fia mosolygós képére emelte, és azt mondta:

- Az anyád is gyönyörű dühösen. De te sose engedd el ezt a lányt! – enyhült meg egy pillanatra fagyos szíve, majd eltüntette az arcot, amit oly rég látott már. Elmormolt egy újabb varázsigét, amivel meg tudta nézni mit csinált a fia abban a pillanatban – mint egy láthatatlan kamera.

Kwangmin fel-le sétált a szobában, amit lefoglalt magának. Agyában furcsábbnál, furcsább gondolatok fordultak meg. Többek között az, hogy valószínűleg sokkal többet érez Han Ah iránt, mint azt kéne. Jelenleg nem engedheti meg magának, hogy érzelmeket tápláljon valaki iránt, hisz ő nem olyasvalaki, aki képes lenne a szeretet bármilyen formájában.

Az érzelmekkel az a baj, hogy mindent felkavarnak. Kínossá teszik az addigi kapcsolatokat, és mindent még bonyolultabbá tesznek. Így is elég zavaros az egész helyzet, nem keverhet bele még holmi emóciókat is! Megrázta fejét, és kiverte gondolataiból azokat a dolgokat, amik megzavarják őt a tiszta gondolkodásban.

- Be kell ismerned Kwangmin-ah, nem akarod, hogy vége legyen! – sóhajtott fel, miközben ledobta hátsóját az ágyra. Arcát tenyerébe temette, hogy elfedje a rajta körvonalazódó kétségbeesést. Olyan hirtelen történt minden, ezért hát nem is tudja kezelni őket. Ha valakinek teljesen váratlanul lobban fel a szíve, úgy, hogy előtte még csak bűntudatot sem érzett, akkor egyértelmű, hogy képtelen lesz feldolgozni azt. – Áh, miért ilyen bonyolult? – terült el az ágyon. – Járnom kell egyet! – kirobbant a folyosóra, és egyenesen a vadász szobája elé sietett, majd gyors, határozott mozdulattal rántotta fel az ajtót. – Kimegyek levegőzni! – kapta fel a dzsekijét a fotelről, majd otthagyta a lányt.

Amint kiért a friss levegőre, nagyot szippantott belőle. Nagyon furcsának tartotta az emberek világát, de egyben le is nyűgözte őt. Bele sem mert gondolni, mi lenne vele, ha nem rendelkezne azzal az erővel, amit a természet biztosított neki a születése pillanatában.

A „nagy” sétája a szemben lévő kis éjjelnappaliba vezetett, ahol levett a polcról két doboz ráment, amit haza akart vinni Han Ah-nak. Azonban mivel túl rövid időnek tartotta a kint létét, egy harmadikat is leemelt, amit ott helyben fogyasztott el.

- Szia, szépfiú! – simított végig karján egy elég lenge öltözetben lévő varázstalan lány. – Miért vagy itt egyedül? Hol a barátnőd?

- Nincs barátnőm. – hangja közömbös volt; a legkevésbé sem érdekelte a lány csábítási hadművelete.

- Ez jó hír, mert tetszel nekem! – lelkesedett fel az idegen. – Sok srácnak tetszem, és szerintem te sem vagy kivétel ez alól. Lehetnék én a barátnőd! – húzta végig mutatóujját a Lovag izmos karjain, miközben beharapta alsó ajkát. A fiúnak azonban ettől a szemérmetlen csábítástól felfordult a gyomra. Válaszra sem méltatva a könnyűvérű nőcskét folytatta tovább az evést. – Benne vagy? – próbálkozott ismét, de választ megint csak nem kapott. Olyannyira bosszantó volt a fiú számára, hogy már összeszorított állkapoccsal, és ujjakkal ült a székén. Nem volt az a fajta, aki megkímél egy ilyen embert, mert ahhoz nagyon könyörületesnek kéne lennie, de mivel ő nem volt az, nagy erőfeszítésbe telt a helyén maradni, és nem azon nyomban összeroppantani minden csontját. – A hallgatás beleegyezésnek számít! – nevetett fel „csábos” hangon a lány.

- A hallgatás csak azt jelenti, hogy rohadtul nem érdekled. – Kwangminon, mintha megkönnyebbülés futott volna át, amikor meghallotta Han Ah hangját. Azt azonban nem értette, hogy volt képes idáig jönni. – Ami pedig a barátnős kérdést illeti… azért nincs neki, mert én nehéz eset vagyok! – támasztotta meg egyik kezét a pulton. – Ráadásul… nem is vagyok az a kedves fajta. Főleg nem az olyan ribancokkal, mint amilyen te vagy! Ha jót akarsz magadnak, húzz el! – szűrte ki fogai között, ami félelmet keltett a lányban; azonnal visszavonulót fújt, és elhagyta az üzletet. – Áu! – szorította meg oldalát a

vadász, és görnyedten foglalt helyet a széken. – Meg is köszönheted. – nyöszörögte.

- Ha nem jössz valószínűleg megöltem volna előbb, vagy utóbb. Kösz. – hajtotta le fejét a Lovag.

- Nem para! Úgy tűnik, mindkettőnknek van sötét oldala. – vette ki a másik kezéből a tésztát, majd jóízűen enni kezdte. – Ez sokkal finomabb, mint amit te főzöl. – nevetett fel, majd miután befejezte újra megszólalt. – De most vigyél haza, mert… mindjárt elájulok… - kapaszkodott meg erősen a fiú karjában, aki azonnal elkapta őt. Óvatosan térdhajlata alá nyúlt, és egy puszit lehelt a homlokára, majd azt mondta neki:

- Belőled Min Ah hozza elő a jó oldalad, de én miattad cselekszem folyton helyesen… - sóhajtott egyet, és megindult az ajtó felé. Az édesapa hitetlenül nézte végig mindazt, ami a fiával történik, és tudta, hogy véget kell vetnie neki. Valahogy rá kell vennie Kwangmin-t, hogy haza menjen, mert ha továbbra is a lány mellett marad senki sem lesz, aki átveszi tőle a vezetést. Le kell rombolnia mindent, amit a fia nehéz küzdelmek árán épített fel, és pontosan tudta a módját. Már csak ki kellett választania a megfelelő időpontot a csapásra.