The Red Thread.. [Kwangmin&Youngmin] 7. rész

Ismét napok teltek el úgy, hogy Han Ah eszméletlen volt, s ezt az időt Kwangmin a kutatásra szentelte. Hogy mit keresett? Valami módot, amivel le tudja szedni a csuklójáról azt a fránya madzagot, de kilátástalannak tűnt a helyzete. Hiába ért el minden lehetséges eszközt varázsereje segítségével, egyszerűen nem talált semmit, ami segíthetne neki. Mondhatni minden alkalommal zsákutcában kötött ki.

A Vadász szobájában ülve – már szinte egy szabad felület sem volt a lapoktól, és könyvektől az egész helyiségben, amit a fiú észre sem vett, hisz annyira bele volt merülve a dolgába – az ágy felől mocorgásra lett figyelmes, majd egy fáradt sóhaj után nevét hallotta meg.

- Itt vagyok! – lépett az ágy mellé. A lány sápadt arcát nézve elöntötte őt az aggodalom; hisz ennyi idő alatt már sokkal jobban kéne lennie.

- Mi ez a sok könyv a szobámban? – suttogta erőtlenül a szavakat. A Lovag furcsállta, hogy nem azt vágja a fejéhez, hogy „hogy merészelt ekkora kupit csinálni”.

- Öhm… kutatok a fonál után, ami a csuklónkon van. Vagyis az után, hogy tudnánk megszabadulni tőle. – vakargatta zavartan tarkóját ugyanis ő most szembesült azzal, hogy mekkora is valójában a rendetlenség, mert körülnézett.

- Ennyire meg akarsz szabadulni tőlem? – kúszott egy halvány mosoly a beteg ajkaira. Úgy érezte ezt a mondatot nem hagyhatta ki, még akkor sem, ha félt a választól.

- Az a helyzet, hogy… utálom ha lekorlátoznak, és bármilyen meglepő, ez a valami korlátoz engem abban, hogy magam döntsem el, itt akarok-e maradni vagy sem. – dobta le magát a már sajátjának érzett fotelba, és úgy meredt az ágyon fekvőre. Minden olyan gyorsan történt benne, hogy még fel sem tudta fogni.

Az érzelmek úgy árasztották el a testét, mintha csak egy monszun kellős közepén állna. Szíve hevesen kezdett el verni, tekintetét Han Ah-jéba fúrta, és minden, amit eddig feltételezett, gondolt, vagy csak elképzelt köddé vált. Még hogy meg akar szabadulni tőle? Nem lenne képes élni nélküle. S, hogy erre mikor jött rá? Amikor egyik éjszaka a lány szíve megállt egy egész percre. Olyan félelem járta át akkor a zsigereit, hogy azon nyomban tisztán kezdte el látni a helyzetét. Azt akarja, hogy mindig mellette legyen. Hogy azt tudja mondani: az övé, és csak is az övé. A szívét akarta, a sajátjáért cserébe, amit a lány már alattomos módon ellopta tőle, úgy, hogy fel sem tűnt neki.

- Szóval, én most korlátozlak a szabadságodban… - vett egy nagy levegőt a lány, s nyöszörögve ugyan, de sikerült felülnie. – Én is utálom, ha korlátoznak. Az a halálom, szóval tökéletesen megértem, ha le akarsz lépni. Amint fel tudok kelni elviszlek Hyung Seok-hoz… ő mindenre tudja a megoldást. Több mint ezer évet élt már… ez alatt nagyon sok tudást halmozott fel. Ő tudni fogja a megoldást. – szisszent fel miután „kényelembe” helyezte magát.

- Ismerős ez a név… honnan lehet az? – gondolkodik hangosan a fiú.

- Amikor az Horgot kerestük, akkor hozzá mentünk. Ő mondta, hogy „Tudod, hogy itt nem adunk ki senkit, ugye?”. Remélem, így már emlékszel rá. – fújta ki a bent tartott levegőt kissé szaggatottan. Ennél pocsékabbul még sosem érezte magát,de tudta, hogy nem pusztán csak a sérülése az oka. Minden, ami ez alatt a szerencsétlen időszak alatt történt olyan mély nyomot hagyott benne, hogy képtelen lesz egyszerűen csak tovább lépni.

Eddigi életét semleges üzemmódban élte le;úgy, hogy minden momentum,ami vele történt semmit sem indított el benne. Ám amikor Kwangmin felbukkant az életében észrevétlenül indult el azon a bizonyos úton, amin most is gőzerővel halad, s képtelen megállni. De vajon mi van az út végén? Mi várja, ha megmássza ezt a végtelennek tűnő lépcsősort? Egy új élet, ami olyan dolgokat rejteget számára, amit eddig nélkülöznie kellett. Akkor kezd majd igazán élni, ha végre felért.

- Igen. Már emlékszem. – állt fel a barna hajú, és közelebb lépett az ágyhoz. – Meg kell néznem a sebeidet. – megpróbálta lehúzni a vele szemben ülőről a takarót, de az makacsul ragaszkodott a textilanyaghoz. – Miért nem hagyod? Han Ah… meg kell néznem! – nevét hallva a Vadász felkapta fejét, s egyenesen Kwangmin meghökkent szemébe nézett. Először szólította volna nevén? Vagy lehet, hogy másodszorra, de azt a lány még nem hallotta? Mi üthetett belé? Ezzel talán mindent elrontott…

- Először hallom a szádból a nevem… miért hangzik ilyen… - keze akaratlanul indult meg a Lovag felé, aki csak mélyen szemeibe meredt, s várta, hogy történjen valami. Valami, amire már oly rég vágyott, de sosem merte volna megtenni, mert akkor szembe kellett volna néznie a következményekkel, és az elutasítás esélyével. – Kwangmin… - nyelt egy nagyon, ahogy ujjai gyengéden a fiú arcához értek, aki először megnézte kézfejét, majd ismét rá emelte csoki barna szemeit. Látta a fiú tekintetében, hogy most bármit megtehetne; bármit, ami csak megfordult a fejében, mert a másik fél is teljes mértékben benne lenne, de amikor ajkaik alig voltak egymástól egy centire a lány elfordult, s csak a egyszerűen a vállára döntötte fejét. -… ha most megtenném, valósággá válna. Az pedig szánalmassá tenné az egész helyzetet. Ezt pedig nem akarom.

- Szánalmassá? – a fiú nem tudta elhinni azt, amit az imént hallott. Egy csók miért tenne ilyenné bármit is? Han Ah gyomra görcsbe rándult, s egész teste remegni kezdett a fülébe suttogott szavaktól. Ezt egyáltalán nem akarta. Nem akart kötődni senkihez, mert akkor csak csalódni fog. – Ha ez szánalmassá tesz valamit, akkor az csak… csak én lehetek! – Ennél nagyobb csalódás még soha sem érte. Beletaposott a fiú  lelkébe, összetörte a szívét, és ezt mind láthatta az aurájában. – Az, hogy én mennyire akarom, hogy történjen valami. El sem tudod képzelni mennyire felráztál a… - csalódottan túrt a hajába, s sajgó szívére szorította kézfejét. – Mindig az apámnak van igaza. Miért kell, hogy igaza legyen? – kiáltotta dühösen, és kiviharzott a szobából, egyenesen a sajátjába, aminek az ajtaját olyan erővel csapta be, hogy hallotta, ahogy reccsen egyet a szerkezet. Kwangmin könnyeivel küszködve ragadta meg az ollót, amit már napok óta az éjjeliszekrény fiókjában őrzött, és arra a meghatározó történésre várt, ami végül eldönti, hogy mire használja fel. Most jött el a pillanat, hogy elhatározásra jutott. El akarja vágni a vörös fonalat, ami összeköti azzal a lánnyal, akit olyan közelinek, s mégis oly távolinak érez.

- Tudom, hogy mire vagy való, de úgy tűnik ezúttal nem tudtad teljesíteni a hivatásod. Vörös Fonál… kudarcot vallottál, bár reménykedtem benne, hogy másképp lesz. – gyűltek könnyek a szemébe, de nem hagyta, hogy kibuggyanjanak. Ő a rossz fiú, aki összetöri a lányok szívét, és ez sosem fog változni. Ő maga lesz az, aki győztesen fog kijönni ebből a helyzetből, méghozzá egy egyszerű kis vágásból. – Ha valaha is másképp lettek volna a dolgok, akkor boldogabb életem lehetne, de nálam ez nem így működik… ideje belátni, és hazamenni, mert várnak rám.

Kwangmin apja mosollyal az arcán vette tudomásul, hogy a sok napos tudat alatti befolyásolás, amit mindkét fiatalnál alkalmazott teljes mértékben bevált. A fia haza fog jönni, és átveszi a helyét, amint szükségessé válik a csere; de addig is, minden idejét a Sötét Lovagok vezetésére fogja összpontosítani. Jobban nem is sülhetett volna el a terve.

- Mit műveltél Ji Hoon?!  - rontott be az ajtón az édesanya. Annyira bőszes volt, hogy szinte égek állt a haja, ahogy a szoknyája alja, és köpenye is lebegett.

- Camille, örülnék neki, ha nem törnél be csak így a házamba. Sőt, ami azt illeti… a lábadat sem tehetnéd be a Sötét Lovagok által őrzött területre!

- Nem érdekel, hogy milyen szabályokat szegek meg! Minden határt túlléptél, amikor tönkretetted Kwangmin életét! Hogy merészeltél tudat alatti befolyásolással hatni a lány érzelmeire? Miért hitetted el vele azt, hogy rossz, amit tesz? – sétált az íróasztalhoz, ahol a férfi kényelmes pozitúrában ücsörgött elégedett mosollyal az arcán.

- Mert, amit érzett az rossz is volt… nekem. – sóhajtott fel.

- Neked? – kiáltotta magából kikelve a nő. – Megnézted már, hogy mit műveltél a fiaddal? Tisztában vagy vele, mit tettél Ji Hoon?

- Amikor így kikelsz magadból… - állt fel, és oda sétált a nőhöz. Átkarolta a derekát, és magához húzta. – emlékeztet arra, miért szerettem beléd, és, hogy miért is gyűlöltelek meg! – lökte el a másikat, aki ettől csak még dühösebb lett.

- Ha már ennyire el vagy ragadtatva a fantasztikus terveddel, legalább néznéd végig a fiad szenvedését! Légy büszke mindenre, amit elértél! – ismét megjelentek szemük előtt az eltelt hét történései.

~ Han Ah… - Kwangmin még sosem érezte magát ennyire bátortalannak. ~ Holnap el fogok menni, mert sikerült elvágnunk a fonalat. – amióta visszatértek a Hyung Seok-nál tett látogatásról, a fiú be sem tette a lábát a lány szobájába. Időközben ugyan is Han Ah szinte teljesen felépült, és már nincs szüksége az ápolásra. Nincs szüksége a Lovagra. A fiatalabbik iker tenyerét a csukott ajtóra fektette, s homlokát a lakkozott fára döntötte.”Itt lenne a vége? Már hozzám sem szól?” ~ Han Ah… - de választ nem kapott, így nem erőlködött tovább.

Az apa ekkor tudatosult a tettei következményével, s egytized másodpercre még az is megfordult a fejében, hogy talán rosszul cselekedett, de aztán ahogy jött ez a gondolat, úgy ment is.

- Jót tettem neki! Ideje a feladatára koncentrálnia! – ült vissza a székébe.

- Biztos vagy ebben? Akkor nézd meg, mit csinál most! – a nő suhintott egyet a levegőben, és egy újabb kép jelent meg a fiatalabbik ikerről.

~ Főnök! Kérdezhetek valamit? – állt meg az ablakban ücsörgő Kwangmin előtt Min Woo.

~ Csak, ha fontos. - hangja közömbös volt.

~ Hol van a dzsekid? Azt sosem szoktad levenni. – Min Woo-t csupa jó szándék vezérelte, azonban arra a válaszra, amit kapott egyáltalán nem számított.

~ A dzsekim? – sóhajtott fel a fiú. ~ Ott van, ahol a szívemet hagytam…

~ Nae? – értetlenkedett a fiatalabbik.

~ Kitépték, és cafatokra tépték a szívem, szóval már esélyem sincs, hogy visszakapjam… Ráadásul nála jobb tolvajjal még sosem találkoztam… - sóhajtott fel a vezér, akire ebben a pillatanban egy tucatnyi értetlen szempár meredt.

~ Főnök… össze-vissza beszélsz! Egy szót sem értünk ebből. – szólalt meg Donghyun kissé félszegen.

~ Min Woo-yah! – állt fel a párkányról a barna hajú rossz fiú, odasétált az említetthez, és a nyakába karolt. ~ Mostantól te vagy a legjobb barátom!

~ Nae?

~ Szóval vigyél most haza! – ez után a mondat után Kwangmin elájult. Mostanában rengetegszer előfordul vele ez, akárhányszor Han Ah-ra gondol, elveszti az eszméletét. Talán tényleg annál a lánynál hagyta a szívét, és ezért reagál mindig így? Vagy lehet, hogy az elvágott fonal miatt történik minden?

- Tégy valamit! – csapott az asztalra az édesanya. – Lehet, hogy te nem szerettél engem soha igazán, mert akkor te is folyton úgy járnál, mint Kwangmin, de ő tényleg szerelmes abba a lányba! Add vissza neki a szívét! Szállj ki Han Ah fejéből, és engedd, hogy közel engedje magához a fiúnkat!

- Tegyek valamit? – nevetett fel a férfi. – Ez az amit akartam! Összetört a szíve, így többé nem fog másra gondolni, mint a munkájára. Azonban, mivel tudom, hogy nem fogod abbahagyni a hisztit… hajlandó vagyok kiszállni a lány fejéből, de ezen kívül semmit! Ha annak ellenére, hogy tudja rossz, és mégis újra találkoznak… hagyom, hogy az történjen, aminek történnie kell. De én nem fogom elindítani egyikőjüket sem az úton.

- Ez az utolsó szavad? – szűri ki fogai között az anya. – Akkor ideje bevetnem az én fegyveremet. Készülj fel Ji Hoon, mert nem hagyom, hogy tönkretedd a fiam életét! – a nőnek pedig ez volt az utolsó szava. Magára hagyta a kissé döbbent férfit, és elindult a saját otthonába, ahol már várta őt a két fiatal, akik mindent megtettek volna azért, hogy segítsenek.