BFF... or not?! [Kwangmin]

A legjobb barát feladatainak köre nagyon meg tud bonyolódni, ha halálosan szerelmes vagy abba, akit „legjobb barátnak hívsz”. Tanácsokat adni szerelmi ügyekben, végignézni, ahogy összetörik a szíve, szemtanúja lenni, ahogy újra és újra szerelembe esik, míg te ott vársz a hátsó ajtónál, s tudod, hogy te vagy számára a tökéletes. Az egyetlen dolog, amit ilyenkor képtelen vagy megérteni, hogy vajon ezt ő miért nem veszi észre. Miért sétál el melletted annyiszor az életes során? Miért búcsúzik el tőled minden nap barátként, amikor annyival többek lehetnétek? Nem tudni. Talán, azért, mert így sokkal egyszerűbb? Vagy tényleg csak barátként tekint rád? Nehéz volt ezekre kérdésekre választ adni, és mindig is az lesz, de nem is lennénk emberek, ha nem próbálnánk megoldást keresni erre a problémára… Filozofálunk, agyalunk, míg végül rá nem találunk a megoldásra – vagyis arra a dologra, ami szerintünk az.

Minden azon a napsütéses nyári napon kezdődött – a nyár; mennyi minden történik ebben az időszakban. Aileen életében egy valóban nagyon fontos esemény következett be. Azon a napon érezte először, hogy él, a szíve pedig furcsa mód, valahogy máshogy kezdett el verni, pillangók repkedtek a gyomrában, s még levegőt venni is elfelejtett, hisz megpillantotta őt! Épp a park egyik cseresznyefáját festette, amikor valaki elrohant mellette, ezzel teljesen elsodorva a munkáját – amin már legalább két órája dolgozott.

- Ya! – kiáltotta el magát, így a rohanó alak megtorpant, és visszafordult. Megigazította sötétbarna haját, feltűrte bőrdzsekije ujját, és komótosan visszasétált az „áldozathoz”. – Mégis mit képzelsz magadról? Jössz a rossz fiús szereléseddel, és máris bármit megtehetsz? – meresztett dühös szemeket a vele szemben álló fiúra.

- Hogy érted? – húzta fel szemöldökét a „vandál”.

- Tudod mennyit dolgoztam azon? – mutat a pórul járt állványra, és vászonra a lány, majd szemei dühösen villantak a fiúra.

- Oh, nem vettem észre, bocsi! – lépett a romok elé, és elkezdte felszedegetni az ecseteket, felállította az állványt, és végül a festményt rakta a helyére, ami csúfos károkat szenvedett. Aileen ledöbbent a látottaktól, rosszul ítélte meg a fiút. – Úgy tűnik ez már javíthatatlan… - húzta el a száját a vászont vizslatva. – Had engeszteljelek ki… öhm… szereted a turmixot?

- Laptóz érzékeny vagyok. – mondta.

- Hát akkor a fagyi is kilőve… - mutatott rá egy mosoly kíséretében a lányra, akinek ettől hatalmasat dobbant a szíve. – Rendben! – csapta össze kezeit, amikor felgyulladt fejében az ötletet jelző körte. – Meghívlak egy jó hideg jégkására! – mire magához tért a fiú már a kezébe is nyomta a hűsítő italt, s egy közeli padra ültek le.

- Hihetetlen, hogy ez már 5 éve volt… alig voltunk 14 évesek. – cseverésztek ugyan azon a padon ülve az évfordulót ünnepelve.

- Kwangmin… tudom, hogy valami nyomja a szíved. - mosolygott rá bíztatóan a lány. – Mond csak nyugodtan.

- De ez a barátságunk kezdetének napja… nem akarom elrontani. – túrt bele hajába zavartan, de amikor találkozott a lány dühös tekintetével inkább belevágott a nagy mesében. – Hát, tudod, hogy mennyire zavar, amikor az emberek az ikertesómhoz hasonlítanak, vagy megítélnek engem a külsőm alapján. – igazította meg bőrdzsekijét – mint mindig most is a dögös rossz fiú álca mögé rejtette a valódi énjét.

- Mi történt?

- Tudod… van az a lány bioszon, akiről beszéltem… végre sikerült összeszednem a bátorságom, és randira hívtam, de ő elutasított. – sóhajtott fel fájdalmasan. – Azt mondta, nem bukik a rossz fiúkra, de, ha olyan lennék, mint Youngmin, akkor szívesen randizna velem, de addig felejtsem el. Hogy történhet ez mindig? – nézett le kétségbeesetten a lányra.

- Mindig olyan lányokkal kezdesz ki, akik nem érdemelnek meg téged! Az összes felszínes, önimádó hercegnő. – mutogatta ujjain a tulajdonságokat. – Tényleg egy ilyen lányra lenne szükséged? – tette karba kezeit a kérdés után, s úgy nézett fel a nála egy fejjel magasabb fiúra.

- Azt hiszem, hogy nem, de hol találjak olyan lányt, akit érdeklek is? – hajtotta rá fejét a lány vállára. Ennél kétségbeesettebbnek még sosem látta legjobb barátját. „Épp őt öleled!” – gondolta magában, s szemeibe könnyek gyűltek. – Te sírsz? – kapta fel hirtelen fejét, s tenyerét a lány vállára tette. – Miért?

- Olyan rossz téged szomorúnak látni. – folytak le az első könnycseppek az arcán, hiába, túl fájdalmas volt ez már neki. Egy újabb lányt hívott randira, s egy újabb törte össze a szívét, ahelyett, hogy őt választaná ki.

- Annyira nem szeretem, ha sírsz. Megígérted, hogy többet nem fogsz. – törölte le hüvelykujjával a sós cseppeket. – Van egy jó ötletem! – mosolygott a lányra. – Megyünk együtt a bálra? – kérdezte meg. – Várj! Ez így nem jó! – a közelben lévő virágágyáshoz rohant, s letépett egy szál tulipánt, majd visszafutott, levette bőrdzsekijét – így csak egy piros kockás ing volt rajta -, letérdelt a lány elé – ezzel minden arra sétáló ember figyelmét magukra vonta -, s feltette a kérdését: - Eljönnél velem a bálba? – Aileen pislogott párat, mire felfogta mit is kérdeztek tőle, majd letörölte könnyeit, és mosolyogva válaszolt.

- Megtisztelnél! – fogadta el a virágot, amit nagy „Oh”-zás követett a nézőközönségtől. A két fiatal pedig csak nézett egymásra, életükben először lengte őket körbe ez a furcsa aura. Most valahogy másnak látták a másikat – vagyis csak Kwangmin bizonytalanodott el egy pillanatra, hogy nekik valóban barátoknak kell-e lenniük, vagy esetleg többnek. A lány vállába karolt, s elindultak kifelé a parkból, mert már későre járt.

- Figyelj csak, én egy fekete öltönyt fogok felvenni, csokornyakkendővel, és egy kalappal. – mutatott a fejére. – Miért? Mert menő. – rántotta meg a vállát. – Öltözz fel nagyon csinosan, hogy minden pasi utánad forduljon. – kacsintott. – Nem mintha alapból nem lennél szép, nehogy félre értsd! Így is gyönyörű vagy, csak… érted nem? – hadarta el egy szuszra.

- Persze, hogy értem, nem kell túlmagyaráznod. Szép leszek! – mosolygott rá, s megölelte a fiút, aki csak felsóhajtott, s azt mondta:

- Veled hogy lehet minden ilyen egyszerű? - kérdezte az ölelés közben.

- Mert én már csak ilyen király vagyok! – bokszolt vállába, de valójában egyáltalán nem ezt akarta mondani. A valódi válasz inkább így hangzott volna:”Mert hozzám tartozol!”

- Jó éjt! – integetett, és már el is gurult a gördeszkáján. Ailleen, mint ahogy mindig, most is addig nézte a fiú távolodó alakját, még el nem tűnt a sarkon aztán bement a lakásba, ahol anyja várta őt az ajtóban.

- Meddig fogod ezt csinálni? Mikor mondod már el végre ennek a fiúnak, hogy odáig vagy érte? – szegezte neki ezt a fontos kérdést.

- Omma, mi csak barátok vagyunk! Hogy mondhatnám el neki, hogy reggel, amikor felkelek ő az első, aki eszembe jut, a nap 24 órájában csak rá gondolok, mielőtt elalszom, az ő mosolyát látom a szemeim előtt, és ezek után még vele is álmodom? Csak a barátjaként gondol rám, és én ezt elfogadtam! Ne… hozd fel ezt, kérlek! – csalódottan baktatott fel a szobájába. Édesanyja minden alkalommal ezeket a kérdéseket vágja a fejéhez, ha meglátja őt együtt Kwangminnal; a nő egyszerűen nem érti meg őt.

- Olyan szép pár lennétek, de az a fiú hajlandóságot sem mutat rá, hogy közeledjen feléd máshogy! Lépj tovább, mert ez így nincs rendben! – kiabálta még lánya után, aki már könnyeit törölgetve terült el az ágyán. Pontosan tudta, hogy a nőnek igaza van, de nem tudott mit tenni a helyzettel. Az, hogy tovább lép nem volt megoldható, de az érzései bevallása túl kockázatos volt… elveszítheti a legjobb barátját, és ez volt a valódi indoka. Nem akarta elveszíteni annak ellenére, hogy pontosan tudta, hogy ő maga lenne az, aki igazán boldoggá tudná tenni.

- Miért ilyen nehéz ez? – sóhajtott fel, azt azonban nem is sejtette, hogy ennek a beszélgetésnek nem csak ők ketten voltak fültanúi, hanem a fiú is, aki sokkos állapotban sétált haza, de a házba már nem jutott el. Lerogyott a lépcsőre, és csak meredt maga elé, egészen addig még testvére mosolygós arca nem kúszott be a látókörébe.

- Mi a probléma tesó? Megint dobott egy csaj? – ült le mellé. – Ez a gáz, ha hagyod… neked kell dobnod őket, érted? – karolta át.

- Nem ez a bajom! – lökte le a másik kezét, annyira ki volt akadva, hogy még a tanácsokat is figyelmen kívül hagyta.

- Akkor mi?

- Aileen. – sóhajtott fel.

- A legjobb barátod, aki miatt négy éve szenvedsz, mert odáig vagy érte? – kérdezett rá, bár úgy is tudta a választ.

- 5 éve, és… megtudtam valamit. – túrt bele a hajába. – Kedvel. Sokkal jobban, mint az én hittem…

istenem, hagytam, hogy ennyi csaj gázoljon át rajtam, amikor ő végig ott volt velem, és… így érzett! – újabb sóhaj. – Egy szemétládának érzem magam, amiért hagytam így…

- Nem tudtad, hogy kedvel, és ő sem, hogy te kedveled. Természetes a barátoknál, ha megosztják egymással a bánatukat. De most, hogy tudod, amit tudsz… lépned kell! – bokszolt bele a vállába, majd felállt, és komótosan elsétált. Testvére mindig is önzővolt, de ha tanácsra szorult, mindig a megfelelő időben jelent meg, és mentette ki őt a slamasztikából.

Elérkezett a bál estéje. Kwangmin gyomra fel-le járt az idegességtől, és úgy érezte mindjárt rókázni fog, azonban ezzel nem volt egyedül. Egy hét alatt Aileen is elhatározásra jutott – ha a fiú nem érzi ugyan azt, ő akkor is elmondja neki, ami a szívét nyomja már évek óta.

- Ideje lesz…- mondták egyszerre, bár nagyon távol voltak egymástól. A fiú a csokornyakkendőjét igazgatta, míg a lány a sminkjét rakta rendbe – már harmadszorra. Tökéletesen kellett kinézniük a nagy pillanatra: a pillanatra, amikor megváltozik az egész életük. Elindulnak egy másik úton – vagy közösen, vagy pedig külön. A csengőszóra a lány lerohant gyönyörű koktélruhájában a bejárathoz, de mielőtt kinyitotta volna az ajtót kifújta magát, majd elmosolyodott, s lenyomta a kilincset.

Kwangmin, amint meglátta a lányt mosoly kúszott ajakira.

- Szia. Akkor? Mehetünk? – tette fel ezt a kérdést, tenyere izzadni kezdett, ahogy belegondolt a mai este jelentőségébe. – Na, menő a kalapom? – igazította meg fejét már az úton sétálva.

- Ennél menőbbet még sosem láttam. – nevetett fel Aileen, s titkon remélte, hogy a mai nap pozitív eredménnyel ér véget.

Annyira jól érezték magukat az este folyamán, hogy el is felejtették mit terveztek az napra, a lassú alatt olyan szorosan ölelték egymást, hogy észre sem vették mennyi ember bámulja őket csodálkozó szemekkel. Amikor a fiú homlokát a másikéhoz támasztotta, s mélyen a szemébe nézett mindkettőjük szíve hatalmasat dobbant – amit Aileen meg is érzett, mert a tenyere épp a fiú mellkasán volt.

- Fura mi? Ma csodák történnek. – suttogta a fiú. – Ha hazakísértelek mondok valamit, de addig érezzük jól magunkat rendben?

- Miért csak akkor? – kérdezett rá a másik.

- Addig gyűjtsük az emlékeket, hátha balul sül el. – de mielőtt a lány rákérdezett volna a „miért”-re barátja eltűnt, s egy pohár punccsal tért vissza. – Tessék! Ezt megisszuk, és megyünk, rendben? – a lány csak bólintott, gyorsan lehúzták az italt.

Ahogy kiléptek a hideg éjszakába mindkettőjüket elöntötte a feszültség. „Hamarosan vége.” – gondoltál mindketten. Saját gondolataikba merülve próbálták összeszedni mondanivalójukat, így nem is zavartattál magukat a csend miatt, ami körbelengte őket.

Aileen otthona előtt állva a fiú idegesen rugdosta a járdát. Bele kell kezdenie, s ezt nagyon is jól tudta.

- Figyelj… - kezdték egyszerre. – Előbb elmondom én jó? – vette kezébe az irányítást Kwangmin, a lány pedig csak bólintott. A fiú idegesen túrt bele hajába mielőtt neki kezdett volna. – Tudod, van, hogy két ember találkozik, és… van, amikor nem. Van olyan is, hogy rögtön érzik, hogy ők összetartoznak és van, amikor nem. Na, szóval… gőzöm sincs, hogy mit hablatyolok itt össze, és ahogy látom te sem, de… lesz értelme. Vagyis, akkor lesz, ha végre megtalálom a szavakat, amiket ki akarok mondani… - hadarta olyan gyorsan, hogy alig lehetett érteni, amit mond.

- Mi a lényege ennek az egész zavaros… valaminek? – emelte fel egyik szemöldökét a lány.

- Az, hogy… hogy… - de nem tudta kimondani. Olyan nyomást érzett a mellkasában, ami nem engedte ki a szavakat.

- Kezdek fázni Kwangmin, úgyhogy elmondom én, amit akartam aztán utána, te is mondhatod. – mosolyodott el a lány. – Kedvellek! Sokkal jobban, mint egy barátot, és azt hiszem, hogy szerelmes vagyok beléd. – bökte ki végül a másik mondandójának lényegét Aileen.

- Tudom. – mosolyodott el a másik.

- Te-tessék? – kapta fel a tekintetét barátjára, de amikor egy mosolygós csillogó szemmel találta szembe magát, amiből csak úgy sütött az öröm, megnyugodott. A fiatalabb iker közelebb lépett a lányhoz, s egy nagyot sóhajtva megölelte őt. Mérhetetlen boldogság töltötte el szívét, és egyszerűen képtelen volt abbahagyni a mosolygást. – Mióta?

- Már előbb, minthogy fellöktem volna az állványod. Láttalak festeni a suli egyik termében, de nem mertem oda menni hozzád. – súgta a lány fülébe. – Szeretlek. – nyomott egy lágy puszit a lány homlokára. Az ablakból leskelődő anyuka megmosolyogta a látottakat, majd leengedte a függönyt, s tovább végezte a dolgát – végre minden úgy megy, ahogy kell.