2013. augusztus 20., kedd

Something, which is unforgettable! [Kwangmin]





Minden azon a bizonyos szerdai napon kezdődött. Esett-e vagy sem, az nem lényeges; az a fontos, ami a tető alatt történt. Odabent a társasház harmadik emeletén, ahol – a többi szinttel ellentétben – csak két lakás volt, az egyik pedig teljesen üres évek óta. Pontosabban azóta, hogy a Boyfriend beköltözött az egyikbe.

Azonban ezen a napon hatalmas bőröndök torlaszolták el a lépcsőt, így a fiúk nem tudtak bemenni saját otthonukba.

- Ya! Mi ez a sok cucc? – rúgott bele az egyik nagyobb bőröndbe Kwangmin, ami végül lebukfencezett a lépcsőn. Utána nézett, de csak egy dühös zöld szempárral találta szembe magát.

- A saját cuccod rugdosd, ha megoldható! – kiabálta a fiúnak, egy nagyon is ingerült lány.

- De, ha én ezeket akarom? – ennél bukóbbnak még saját testvére sem látta őt ez idáig, pedig eléggé el van szállva magától, amióta debütáltak. Gyakorlatilag senkivel sem tud normális hangnemet megütni.

 – Végigrepültem 18 rohadt órát, és még a cuccaimat is egyedül kell felhoznom ezen a bazi hosszú lépcsőn, mert pont akkor romlik el a lift, amikor szükség lenne rá, ráadásul az apámnak is 50 évesen jut eszébe kamaszt játszani, és itt hagyni a lányát egyedül a fenébe, egy tök idegen országban! Szóval elég ingerült vagyok! Ha nem húzol arrébb, esküszöm, hogy beverem a képed! – ráncigálta fel mindkét bőröndöt egyszerre a lány – mivel egyet épp hozott fel, amikor a másik előtte landolt. Nagyon ingerült volt, és ezt mindenki más is látta, kivéve Kwangmint.

- Tudod, nem fogok megijedni egy csajtól. Ti csak hisztizni tudtok, hogy védjenek meg titeket. Életképtelenek vagytok egymagatokban. – rántotta meg vállát.

- Ha nem tűnt volna fel… nem vagyok ostoba, életképtelen koreai liba, aki az ő Oppája védelmére szorul. Saját magam vívom meg a csatáim, és bizony be tudom verni azt az alapozós pofidat, ha beszólsz! Barom. – lökte oldalba, hogy elférjen mellette, kinyitotta lakása ajtaját, s figyelmen kívül hagyva az összes döbbent szempárt, behurcolta minden cuccát, és becsapta az ajtót. – Áh, most biztos jó benyomást tettél Emma! – dobbant egyet a lábával. Pedig még az apja is figyelmeztette, hogy legalább addig gondolkodjon beszéd előtt, amíg szerez magának egy barátot. – A francba! Hm, de legalább koreaiul mondtam mindent. – rántotta meg vállát a lány.





Ez már több mint fél éve történt. Emma lassan betölti a 17-et, és nem egyedül kell ünnepelnie a születésnapját, mert az összes többi taggal összebarátkozott ez idő alatt – bár apja kívánságára Kwangmin-t is kénytelen volt meghívni, de utólag nem bánta meg. A fiúnak egyetlen rossz szava sem volt hozzá. „Lehet, hogy a többiek beszéltek vele? Mert Youngmin tudja, hogy igazából kedvelem. Nagyon is…” – suhantak át agyán ezek a gondolatok, ahogy a fiatalabb ikret nézte a konyha egyik távolabbi sarkából. Azonban arról fogalma sem volt, hogy
amint elfordul a másik is ugyan ezt teszi. 
De akkor vajon miért utálják egymást? Talán azért, mert mindketten egyformán makacsak. S őszintén megvallva, azért bizony mindketten rendesen szapulták a másikat viharos múltjukban, de a vonzalom kölcsönös volt, s akárhogy is nézték a többiek az „egóbajnok” visszaszállt a földre – már ha az idol élet nevezhető annak.



A fordulópont akkor következett be, amikor Emmának egy hónapra a születésnapjára barátja lett – nem bírta tovább a viszonzatlan szerelem érzését, ezért ki akarta törölni a fejéből a fiút. Viszont ez nem volt olyan egyszerű, mint hitte, hisz a srác a szomszédban lakott. A kapcsolata hamar tönkre is ment miatta, hisz Min Ho nagyon boldoggá tette őt, de egyszerűen nem ment – képtelen volt úgy szeretni, ahogy őt szeretik. Kwangmin visszatért a régi, elviselhetetlen énjéhez, s ott keserítette meg mindenki életét, ahol csak tudta. Nem is sejtette senki, hogy valójában a szívfájdalmán próbálja meg túltenni magát. Nagy kő esett le a szívéről, amikor a lány szakított, de nem nyugodott meg. Azt gondolta esélye sem lenne, tehát folytatta tovább a saját kis show-ját. A Tv-műsorokban a „tökéletes Idol”, míg otthon maga az ördög. Folytonos hisztik, kiabálás és minden, ami ahhoz kell, hogy megnehezítse az együttélést lakótársaival.

- Em! – rontott be a véletlenül nyitva felejtett ajtón Youngmin. – Beszélned kell Kwangminnal, mert ez nem mehet így tovább! Ha folytatja, lehet, hogy kirakják a csapatból… tegyél valamit kérlek! – azonban akkor észrevette, hogy a lány dobozokba pakolt. – Hová mész?

- Beszélek vele. – mosolygott a fiúra. – Haza költözöm. – váltott át fájdalmas mosolyra arca. – Európába. – fújta ki a benntartott levegőt, ami eddig tüdejére nehezedett; nem akart sírni, de hamarosan ki fog törni belőle, mert nagyon nem szeretett volna elmenni.

- De… miért? – sokkolt le az idősebb iker.

- Anyukám beteg, és mellette kell lennem, amíg… amíg… - nyelt egy nagyot; ez még nem a sírás ideje!

- Sajnálom! Akkor felejtsd el, amit mondtam… - ezzel távozni készült.

- Ne! – kapta el karját a lány. – Mindenképpen beszélni akartam vele, most legalább van indokom is. – folyt végig első könnycseppje az arcán; Youngmin-t mindig is nehezen érintette, ha sírni látott egy lányt, tehát azonnal beadta a derekát, s maga után húzva Emmát, belökte közös szobájukba, s magukra hagyta őket. – Ya! Nehogy már bezárj ide! – kezdett el az ajtón dörömbölni.

- Te meg mit keresel itt? – ugrik le az emeletes ágyáról a fiú.

- Ha azt tudnám… - jól játszotta a szerepét. – Azt hiszem, beszélnem kell veled, vagy ilyesmi.

- Miért pont neked kéne? – köpte oda szavakat a másiknak, és hátat fordított neki.

- Tudod te azt nagyon jól. – sóhajtott fel, s az egyik Pikachu-plüss-t kezdte el nagy csillogó szemekkel nézni. Ezen az animén nőtt fel, de valahogy sosem tudta megfogni egyik szereplő sem, kivéve azt a kis sárga lényt. Mit sem törődve az ágy tulajdonosának nemtetszésével, felmászott az ágyra, és befeküdt a fiú helyére.

- Ki engedte meg? – lépett közelebb az ágyhoz, s támasztotta meg magát tenyerével.

- Senki. De nem is kérdeztem. – fordult oldalra, így tekintetük egymáséba fúródott. Valahogy másképp néztek egymásra; a zárt szobaajtó, s az, hogy csak egyedül vannak, mindkettőjükből előhozta az igazi énjüket. Emma bőrdzsekije zsebéből előhalászott egy kis plüsspandát, és berakta a sok pikachu közé, majd a fiúra mosolygott.

- Ezt miért csináltad? – értetlen tekintettel találta szembe magát.

- Itt hagyom a nyomom. Mindenhol hagyok egyet, ahol eddig jártam. – igazította meg, majd ismét Kwangminra nézett. – Már az ágyadban is jártam. – suttogta, s kacsintott egyet, majd nevetni kezdett, ahogy a másik is. Most nem az a két utálatos-, elviselhetetlen ember voltak, akik eddig; csak két kamasz, akik talán kölcsönösen vonzódnak egymáshoz.

- Maradhatnál is ott. – hajolt olyan közel, amennyire csak tudott – nekidőlt az ágynak, s kezére döntötte fejét.

- Sajnos nem lehet. – biggyesztette le ajkait. – Kwangmin, ígérj meg valami! – ült fel hirtelen a lány.

- Mit, Emma? – ez volt az első alkalom, hogy nem békának, vagy egyéb csúszómászónak szólította őt, tehát kicsit szíven ütötte.

- Hogy mindig emlékezni fogsz majd rám, az nekem elég. – az utolsó szavakat már a fiú fülébe suttogta, s rádöntötte fejét a vállára. Még mázli, hogy a másik 180 centi, mert így pont nem esik le az ágyról – ráadásul a fiú olyan közel állt hozzá, hogy nem is tudna.

- Ezt miért mondod? – használt ő is hasonló hangmagasságot.

- Mert kedvellek. – szipogott a lány; nem hitte volna, hogy a búcsú ilyen fájdalmas lesz, és ráadásul még ő is vallott először.

- Te-tessék? – dobbant hatalmasat a fiú szíve; ennél szebb szavakat még sosem hallott.

- Süket vagy? – mondta kicsit hangosabban, s elnevette magát. Valahogy megkönnyebbült most, hogy kimondta, de attól még kicsit meg volt ijedve, mert a fiú még mindig visszautasíthatta, ha akrja.
- Még csak nem is sejtettem… jól titkoltad. – hangja még mindig hitetlenül csengett.

- Nyugi. Nem foglak zaklatni, mert elköltözöm, szóval… - ült fel az ágyon

- Elmész? Hová? – kapta azonnal fel a fejét a fiú, s kilépett a döbbenet ködös világból, ahová a lány szavai üldözték.

- Anyukám beteg, és ott kell lennem vele, amíg… amíg… - nem tudta kimondani azokat a súlyos szavakat.

- Európába kell menned? – a lány csak bólintott. – Nem! Nem mehetsz most el! Kérlek… - gyűltek könnyek a szemébe.

- Anyukámnak szüksége van rám… mennem kell! – lepattant az ágyról és már indult is volna, de Kwangmin megragadta kézfejét, s maga felé fordította őt.

- Te jó hatással vagy rám… ha elmész, mi lesz velem? Kérlek, maradj velem, én is kedvellek, sőt... nincs is olyan szó, ami pontosan magába foglalná az érzéseim!

- Emlékezz rá, hogy Youngmin mindig leadja majd nekem a forró drótot, szóval tudni fogom, ha rossz leszel. – nevette el az utolsó pár szót, de belül üvöltött. Nem akart elmenni, de muszáj volt; a fiú vallomása pedig még inkább maradásra késztették. Az, ahogy ránézett többet ért neki, mint az összes kincs a világon - hisz hónapok óta erre várt.







- Aztán súgott még valamit, majd elment és azóta nem veszi fel a telefont, és az e-mailekre sem válaszol. – fejezte be a történetét.

- Hűha. Jo Kwangmin-t hallottátok az első szerelméről! – mondta a rádió műsorvezetője. – Ez egy nagyon velős, és részletes élménybeszámoló volt, de had kérdezzek még valamit: mit súgott a füledbe?

- Azt, hogy: „Bár emlékezz rám, de az érzéseidet felejtsd el, mert lehet, hogy soha többé nem jövök vissza! Ne várj rám feleslegesen!” – hajtotta le kissé a fejét a fiú, még mindig fájt neki az emlék.

- Ez olyan szomorú! Te azóta sem tudtad elfelejteni azt a lány, igaz?

- Nem… - hangjából csak úgy csöpögött a szomorúság. Miért is vágott bele ebbe a hosszú mesébe? Miért akarta feleleveníteni a fájdalmas emlékeket? Mert reménykedett. Reménykedett abban, hogy két év elteltével tálán Emma hallani fogja ezeket a szavakat. Hallani fogja a kétségbeesett kiáltást bennük, ami azt kéri, jöjjön vissza.

- A mai műsor véget ért! Jo Kwangmin-t hallottátok első-, és valószínűleg egyetlen szerelméről! Reménykedjünk benne, hogy valami csoda folytán Európában is hallotta az a hölgy, és hamar felszáll egy repülőre, mert a mi Kwangminunk vár rá! Milyen lány az, aki nem rohanna fejvesztve, hogy a karjaiba zárja? Hajrá, boy! – intézte az utolsó mondatot a fiúnak, aki még mindig lehajtott fejjel ült a kényelmes széken, s azon gondolkodott vajon minden másképp lenne-e, ha akkor nem löki le azt a bőröndöt. „Lehet, hogy már rég visszajött volna…” – rázta meg fejét, hogy eltűnjenek ezek a fájdalmas gondolatok.

Azt érezni, hogy te rontottad el… a legrosszabb a világon. Tudni, hogy változtathattál volna a mostani szerencsétlen jeleneden a múltban… még rosszabb, mert már nem teheted meg. Oda nem lehet vissza menni, és Emma sem akar tiszta lappal indulni… elindulni sem akar valamilyen úton, ami esetleg a fiúhoz vezetné.



Kwangmin egy hete adta azt az interjút, s azóta, minden fiúbanda, akikkel találkozott azt mondta: „Mi sosem tudtuk volna megtenni!”, „Ezeket felvállalni… bátor vagy!”, és még hasonlókat, de nem tudott örülni a kivívott tiszteletnek, mert Emma nem volt ott, hogy gratuláljon neki, vagy átölelje őt. Két éve van ebben a lehetetlen helyzetben. Betöltötte a 19-et, de Emma még sehol. Kezdte feladni a reményt, hogy valaha visszajön – bár a lány megmondta neki, hogy lehet, hogy soha többé nem látja majd. 
Music Bank-os fellépésük előtt az öltözőben ülve kapott egy SMS-t:



„Nem fogok visszamenni Kwangminie. Megint megkérlek, hogy felejts el engem, és lépj tovább! Legyen boldog életed!

Ég veled: Em.^^



Ezzel az üzenettel Kwangmin életében lezárult egy fejezet; egy fájdalmas, és reménytelen szerelem emlékével, bűntudattal, hogy minden másképp lehetne, ha ő előbb lép, s egy elhatározással, hogy a következő alkalommal jobban fogja csinálni!

6 megjegyzés:

  1. olyan jó lett volna, ha nem így van vége, de így is nagyon tetszett :) Köszi, hogy megírtad.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én köszönöm, hogy elolvastad, és ez most nem happy end de a kövi az lesz ;)

      Törlés