U R My Sweet Melody: Sweet Pain

Van, aki egész életében szerencsés, s van, akinek mindenért foggal-körömmel küzdenie kell; Han Ah az utóbbi közé tartozott, s most, hogy úgy érezte az élete sínen van, mint égből a villámcsapás érkezett a rossz hír. Épp szobájában olvasta századszorra is kedvenc könyvét, aminek már minden szavát ismerte, mikor édesapja meggyötört arccal lépett be a helyiségbe.

A lányt ledöbbentette ez, hisz az örökké vidám apa, most erőtlenül rogyott le ágyára. Egy szót sem mert szólni; tudta, hogy a férfi nem véletlenül jött be hozzá, ezért megvárta még belekezd, de bárcsak ne tette volna.

- Han Ah-yah… - Kwangmin épp ebben a pillanatban lépett be szobájába, de figyelme azonnal a beszélgetésre irányult. – Be kell menned az édesanyádhoz, hogy elbúcsúzhass tőle. – a lány kezéből kiesett a könyv, s döbbentem meredt a férfire.

- Te-tessék? – nyelt egy nagyot, de a gombóc még mindig szorította torkát.

- Az… hah… az orvos azt mondta, hogy az eredményei egyre csak romlanak, és már… már nem él sokáig… - halt el a mondat végére a férfi hangja.

- Az nem lehet… egy hete még… - csuklott el hangja, könnyek gyűltek szemébe, majd felpattant az ágyáról, s kirohant.

Útja a kórházba vezetett, anyja kórtermébe. Amikor meglátta a sápadt nőt gépekre kötve elfogta a sírás, de visszafogta magát. Erősnek kellett lennie.

- Omma. –suttogta, ahogy mellé lépett. – Hogy érzed magad? – a nő lassan felnyitotta szemeit, sápadt arcán pedig végigfolyt egy könnycsepp.

- Örülök, hogy itt vagy. – hangja erőtlen volt, mintha nem is saját maga beszélt volna. Han Ah-t elfogta a sírás, anyjára borult, aki odébb csúszott, hogy beférjen mellé az ágyba. – Nem lesz semmi baj kicsim. Erős vagy, egyedül is sikerülni fog. Már nincs szükséged rám… - köhintett egyet az anyuka.

- Hogy mondhatsz ilyet? – szipogta. – Mindig is szükségem volt és lesz is rád. Hogy tudnám végigcsinálni nélküled? Ki fog megvigasztalni, ha összetörik a szívem?

- Ne hagyd, hogy összetörjék… az én kislányom igazi nagylány lett. – mondta a beteg, ahogy végignézett egyetlen lányán; büszkeség fogta el.

Három napot volt bent a kórházban, egyszer-egyszer az apja is bejött, de sajnos túl sokat kellett dolgoznia. Egyetlen percre sem hagyta magára édesanyját, kivéve azon a napon, amikor a nő megkérte hozzon neki egy kis vizet a fürdőből – mert elfogyott a tea.

Amikor visszament a kórterembe a nő csukott szemmel feküdt az ágyon.

- Omma, itt a víz. – mosolygott rá, de a másik nem nyitotta ki szemét. – Omma… - szólt még egyszer; hatalmas gombóc keletkezett torkában, s szemei szúrni kezdtek. – O-omma! – kezdte el rázni a nő testét, de semmi. A sírás fojtogani kezdte őt. – Ne… anya. – szakadt ki belőle a sírás. Ráborult az élettelen testre és úgy sírt tovább, egészen addig még egy orvos be nem jött a szobába. Az ágyhoz lépett, és azt mondta:

- Fel kéne hívnia az édesapját… - a doktor hangjában együttérzés csengett. – El kell szállítanunk a beteget a…

- Ne mondja ki… - hangját szinte alig lehetett hallani. Be volt rekedve, s torka is sajgott a sok sírástól. Az édesanyja elment, itt hagyta őt örökre… - Haza megyek, és… - nem tudta befejezni a mondatot, mert újra potyogni kezdtek a könnyei.

Mintha a természet is érezte volna fájdalmát, mert szakadt az eső, de nem érdekelte. Kisétált az eresz alól, s még a „Miért megy? Nem normális! Ilyen időben…” megszólalások sem tudták érdekelni. Azt akarta, hogy az esőcseppek áztassák el fájó szívét, hogy töltsék ki az űrt, ami benne keletkezett. Útközben megállt egy telefonfülkénél, és felhívta édesapját, aki azon nyomban a kórházba rohant intézni a papírokat, és egyebet.

Csurom vizes ruhák, fátyolos tekintet, és meggyötört fájdalmas arc. Ez volt minden, amit Kwangmin látott a lányon, amikor belépett a szobába. A lány eddig minden alkalommal körbekémlelt, s belenézett a tükörbe – egyenesen a fiú szemébe – de most ezt sem tette meg. Ledőlt az ágyra, s a plafonra meredt. A fiút elfogta az aggódás – még akkor sem érzett ilyet, amikor pontosan tudta, hogy testvére merényletet fog elkövetni ellene.

Közelebb sétált az üveghez, s tenyerével rátámaszkodott. „Erről beszélt Jung Mester? Ezt nem fogom tudni elviselni?” – gondolta. S lehet, hogy az öregnek igaza volt, hisz úgy érezte, mintha a szívében egy izzó kardot forgatnának. Ott akart lenni mellette. Mindennél jobban ezt kívánta: „Bárcsak tudná…” – de ezen kívánság feleslegesnek bizonyult. Han Ah nem hallotta, és nem is látta őt. Csak feküdt az ágyában, s tovább záporoztak könnyei.

Egy órával később felpattant, s az íróasztalához sétált. A fiú értetlenül követte az eseményeket. Megragadta a hógömbjét, megnézte, majd azt mondta:

- Mindig velem leszel igaz? – újra elfogta a zokogás. Ennél szörnyűbb hangot a másik még sosem hallott. Sírt. Meg akarta védeni a világ összes rossz dolgától, de még csak mellette sem lehet…

A lány mérhetetlen haragot, csalódottságot, és szomorúságot érzett. Azt gondolta, ha eltörik a hógömb akkor minden baja elszáll, azonban ez nem így történt. Az egyetlen dolgot, amit édesanyjától kapott hozzávágta a falhoz, ami ezer darabban hullott a földre. Han Ah megbánta tettét, de már késő volt. Az oly becsben tartott tárgy most a földön hever összetörve, akárcsak az ő szíve, ami ebben a pillanatban hasadt szét.

Erőtlenül rogyott a földre, s meredt maga elé, akár egy zombi. Nem tudta elfogadni, hogy édesanyja nincs többé, egyszerűen képtelen volt erre. S ahogy lenni szokott, az édesapák mindig a tökéletes pillanatban jelennek meg:

- Han Ah-yah… - térdelt le lánya mellé. – Minden rendben lesz. Átvészeljük valahogy. – suttogta fülébe, miközben megölelte őt. – Azt akarta, hogy mindig mosolyogj… tudod, hogy így van. Nem kéne betartanod az utolsó kívánságát?

- Appa! – bújt jobban a férfihez. Olyan szorosan ölelte, mint, aki sosem akarja elengedni. Az örök komolytalan apuka pedig sírni kezdett. Neki is ugyanúgy - ha nem jobban – fájt felesége elvesztése, hisz ő volt élete nagy szerelme. Az egyetlen, s igazi. Egymás karjaiba borulva sírtak, míg végül könnycsatornáik elapadtak. A lány besétált a fürdőbe, s letörölte a sós cseppeket. Többé nem fog sírni – határozta el.

Két nap elteltével Han Ah még mindig nem volt hajlandó kimenni a szobájából, s enni is csak nagyon minimális mennyiséget evett. Az ablakában ülve megpillantott egy hullócsillagot, amitől természetesen kívánt is. „Bárcsak valaki felrázna ebből a lehetetlen állapotból. Küldj valakit, aki segít!” – mondta magában, s reménykedett benne, hogy teljesülni is fog.

A fiú kénytelen volt elmenni edzeni, bár nagyon nehezére esett elhagynia a szobáját, hisz ott volt a lány, akin kívül senkit sem lát, szomorúan, és összetörten. Hogy lenne képes otthagyni őt, ilyen állapotban? Azonban azzal is tisztában volt, ha nem megy magától, akkor eljönnek érte.

- Jung Mester! – hajolt meg. – Mit tervezett mára? – ugyan próbált gondtalannak tűnni, de nem igazán sikerült neki. A mestere ugyanis rögtön észrevette fájdalmas tekintetét.

- Mi történt? Valami az emberlánnyal? – kérdezett rá.

- Hm. – bólintott. – Sírt… - sóhajtott fel. – Azt hiszem, az emberek nem tudják feldolgozni, vagy csak nagyon nehezen, ha meghal valaki…

- Igen. Elég nehéz elfogadniuk, hogy elmennek… de azt vallják „Az idő minden sebet begyógyít”, szóval jobban lesz. – mosolyog a másik, s egy jól irányzott rúgással próbálta meg földre küldeni tanítványát, ő azonban kivédte.

- Akkor tényleg jól lesz? – ütött egyet a fiú mestere felé, de az elhajolt előle.

- Persze. Csak kell valami, vagy valaki, aki kirántja a depresszióból. – sunyi mosolyra húzta ajkait az idősebb. – Azt hiszem most először fogod megtapasztalni, milyen azt a lányt más karjaiban látni, akit szeretsz. – nevetett fel a mester.

- Nem! – a dühtől olyat sikerült megtennie, amit eddig még soha. Életében először legyőzte mesterét egy jól irányzott – varázslattal megspékelt – ütéssel.

- Hűha… most látom csak mennyire fontos neked ez a lány… többet nem viccelődöm ilyeneken. Öreg vagyok én már ehhez a nagy energiához. – porolta le hátsófertályát.

- Én sem szeretném… - hajtotta le fejét Kwangmin. – Meghasadna a szívem. – tette tenyerét az említett szervre.

- A mai edzésnek vége! – csapta össze tenyerét a másik. – Ideje meglátogatnod a szobádat! – mosolygott.

Amikor belépett a szobájába megpillantotta az ablakban ücsörgő lányt. Lefeküdt ágyára – időközben úgy rendezte el, hogy pont tökéletesen rálásson a másik világra – s úgy figyelte a gyönyörű teremtést. Észre sem vette, hogy elnyomta az álom.

Han Ah – fogalma sem volt róla, hogy került ágyába – lassan nyitogatni kezdte szemét. Az ablakon beszűrődő fény hatására azonban csak homályosan látott. De még így is meglátta a mellette fekvő, édesen szundikáló fiút. Erősen összezárta szemeit, majd ismét kinyitotta. Reménykedett benne, hogy az a valaki már nem lesz ott, de tévednie kellett.

Óvatosan remegő kézzel nyomta egyik ujját a fiúhoz, amikor rájött, hogy ez a valóság, s egyáltalán nem képzelődik, ugrott egyet, s egy hatalmas sikítás következtében lezúgott az ágyról. A másik szemei rögtön kipattantak, s döbbenten vette tudomásul, hogy az a földön fekvő valaki nem rég még a tükör túloldalán volt.