2013. augusztus 17., szombat

Sweet Pain - part4. [Kwangmin]




- Szóval… azt mondod nekem, hogy a tükörből jöttél? – mutatott rá Han Ah az említett tárgyra, s elég szkeptikus szemekkel meredt a vele szemben ülő fiúra. – Oké. Tegyük fel, hogy hiszek neked. Hogy jöttél át? – rakta keresztbe karjait, s felhúzta egyik szemöldökét; nem értette, hogy a fiú miért mosolyog rá, ha egyszer kérdezett valamit.

- El sem hiszem, hogy itt ülök veled szemben, és hozzám beszélsz… - simított ki egy kósza tincset a lány arcából. – Olyan régóta várok rá.

- Oké, de mire? – tette fel ezt a logikusnak tűnő kérdést. Bár a helyzet alapjában véve annyira abszurd, hogy nincs is lehetőség a logikára. – Várjunk! Ittam tegnap este, és egy buliban találkoztunk, aztán hazahoztalak? – mutatott az idegenre. – Várj, - sóhajtott fel. – nem járok bulizni, kizárt, hogy ez történt. Akkor betörtél? – találgatott. – Ez még inkább lehetetlen, mert az apám a rendőrségen dolgozik. Egy épeszű ember sincs, aki megpróbálna betörni ide. De akkor, hogyan? Elmagyaráznád?

- Épp ezt szerettem volna megtenni. – döntötte oldalra fejét, s egyszerűen képtelen volt abbahagyni a mosolygást. Annyira boldognak érezte magát, mint még soha.  Itt volt a lány, akiért hónapok óta epekedik, s hozzá beszél; nem a tükörképéhez, nem a plüssállatához, és nem is Shadow-hoz, hanem hozzá. Csakis hozzá! – A nevem Jo Kwangmin, a Jushin Birodalom leggazdagabb, és legbefolyásosabb családjának egyik utódja. A szobámban lévő varázstükör megnyitott egy „kaput”, ami a te szobádban lévő tükörrel van összeköttetésben. Olyan, mint egy ablak, de csak az én oldalamról lehet átlátni.

- Varázstükör? – ráncolja össze szemöldökét a lány. A fiú tökéletesen kihallotta hangjából az iróniát – nem hitt neki, ez egyértelmű, de azért folytatta.

- Igen, az! Szóval, évekig le volt takarva, mert nem volt benne semmi érdekes, csak egy halom kacat, az meg nem érdekelt. – tűrte fel pulóvere ujját. – Aztán 190 évvel később egy furcsa véletlen folytán a macskám lerántotta a függönyt a tárgyról, és akkor láttalak meg. Ott kutakodtál a sok holmi között. Te voltál az első ember, akit valaha láttam. Eddig tudsz követni?

- 190 év?! – meredt Kwangminra nagy kerek szemekkel.

- Persze, végül is a korom a legfurcsább a történetben… - emelte fel egyik szemöldökét. Erre a mondatra olyan történt, amit még soha nem tapasztalt – nem mintha lett volna lehetősége megtapasztalni valaha is. – Han Ah nevetni kezdett. A fiú csillogó szemeit látva azonban, torkán akadt a kacaj.

- Mi az? – pirult el egy kicsit.

- Olyan rég hallottalak már nevetni… El is felejtettem milyen gyönyörű vagy, ha mosolyogsz. – áradtak a bókok a fiúból, észre sem vette, hogy miket mond, csak akkor amikor Han Ah belebokszolt a vállába, s megkérte, hogy hagyja abba, de a mosolya ettől függetlenül sem tűnt el. – Tudod milyen régen várok rá, hogy rájöjj?

- Mire? – pislogott kettőt a lány, mert nem értette a célzást.

- Hogy ott vagyok! – mutatott a tükörre.

- Én aztán nem tudtam, hogy ott vagy! Jó néha bevallom elgondolkodtam rajta, hogy „mi van, ha…” de sosem gondoltam konkrétan azt, hogy tényleg ott vagy. – hadonászott karjaival. – De! Egyetlen egyszer tényleg, komolyan arra gondoltam, hogy „talán van ott valaki.” De az sem volt konkrét. Mert kirázott a hideg, és az egész testem bizseregni kezdett valami miatt. Olyan jó érzés volt, mint egy ölelő-védelmező kar, ami elrejt a világ rossz dolgai elől. – élte bele magát a történetbe Han Ah. – Nézd! Még a karom is libabőrös lett az emléktől! Hihetetlen ugye?

- Nem hittem volna, hogy ugyan úgy kiráz a hideg, mint engem… - gondolkodott el Kwangmin. – Amikor megpusziltad Shadow orrát… velem is ugyan ez történt. – érintette meg ajkait az emlék hatására.

- Tessék? Hogy érted ezt? – ragadta meg a másik vállait, aki egy kicsit megrémült ettől, hisz olyan hirtelen történt, de nem mutatta ki, mert megtanulta leplezni érzéseit – mellesleg rossz benyomást sem akart kelteni.

- Shadow… az én lelkem kivetülése. Mármint én ilyen vagyok belül – magyarázta. Reménykedett benne, hogy a lány megérti, amit mond, de mivel úgy vette észre, hogy elég okos nem is kételkedett ebben tovább; tudta, hogy fel tudja dolgozni ezt a sok információt.

- Szóval… te egy fekete kismacska vagy a lelked mélyén? – szakadt ki a lányból ismét a nevetés. – Ez aztán egy igazi férfire jellemző! – dőlt el az ágyán. Ugyan ezzel egy kicsit megbántotta Kwangmint, de nem mutatta ki. Emberi gondolkodással nehéz feldolgozni az ő világára jellemző dolgokat.

- Ya! – szólt rá most már a másik. – Nem is láttad még vészhelyzetben, okés? Egy nagy fekete oroszlánná változik, és azonnal széttép bárkit… Mielőtt te megtaláltad, akkor is az volt, mert megijedt. Mázlid, hogy nem talált veszélyesnek! – kapta el karjait, és szorította le az ágyra az ide-oda gurulva nevető lányt.

Han Ah először döbbenten meredt a ránehezedő fiúra, de amint tekintetük összekapcsolódott miden ellenszenves érzése egy pillanat alatt szállt el. Hagyta, hogy azok a nagy barna szemek magával ragadják őt. Szíve eszeveszett módjára kezdett el dübörögni mellkaséban, de ezzel nem volt egyedül. Kwangmin teste is hasonlóképp reagált a hirtelen teremtett meghitt pillanatra. Azonban a zavara erősebb volt, mint az akarata. Sosem gondolta volna, hogy pont ő lesz a félénkebb fél, de ezt is meg kell egyszer tapasztalni hosszú élete során. Ajkába harapva, zavart tekintettel, s torkát köszörülve tornázta magát ülő helyzetbe, azonban, akkor olyan történt, amire nem számított. A lány egy könnyed mozdulattal teremtett ajkaik között ismét minimális távolságot.

- A te világodban nem szokás megcsókolni azt a lányt, akit kedvelsz? – suttogta ajkaiba. A fiút kirázta a hideg. Sőt! Egyenesen futkosott hátán a rázás. Elektromos energia indult meg teste minden porcikájába, s nem is mert belegondolni, mi lesz ennek a következménye.

- Nem biztos, hogy szabadna… - nyelt egy nagyot. Nem volt semmi a világon, amit ennél jobban szeretett volna, de a józan esze erősebbnek bizonyult – de nem sokáig.

- Tudom, hogy mit érzel. Én is érzem. Már régóta szerepelsz az álmaimban, és azt kívántam egy hullócsillagtól, hogy gyere el hozzám. – döntötte kissé oldalra fejét Han Ah, így még közelebb tudott hajolni a fiúhoz. – Talán teljesült, talán nem, de… ha ezt álmodom, akkor sem hagyhatom ki ezt a lehetőséget… tudod, egyszer élek, s talán feleannyit, mint te. – sóhajtott egyet, amitől Kwangmin még inkább tűzbe jött, józan esze kikapcsolt.

- Ha álmodsz, kérlek ne ébredj fel! – csapott le a lány ajkaira. Úgy falta őket, mintha az élete múlna rajta; nyelvük őrült táncot ját, s olyan érzelmek szabadultak el mindkettőjükben, amiről még csak nem is tudtak; levegőhiány miatt kénytelenek voltak szétválni.

- Huh. – fújták ki egyszerre a levegőt. – Hol voltál eddig? – lehelte a fiú ajkaira.

- A tükör másik oldalán… - szedte szaporán a levegőt a másik. A Jo fiú szemei csak úgy csillogtak a boldogságtól. Ha tudta volna, hogy ilyen érzés szerelmesnek lenni biztos, hogy nem zárkózik be a világ elől, de aztán meggondolta magát. Csak is a vele szembe ülő emberi lény tudja kihozni belőle ezt a fajta perzselő szenvedélyt. Örült neki, hogy végül nem adta oda szívét valaki másnak – hogy is adhatta volna? Senki sem hozta lázba.

- Örülök, hogy itt vagy. – nyomott el lány puszit ajkaira, s hozzábújt. Kwangmin hevesen dobogó szívvel zárta karjaiba a másikat. Azonban a boldog pillanatot megtörte testvére alakja a tükörben, aki gonosz vigyorral integetett neki, majd megragadott egy nehezebb vázát, s lóbálni kezdte.

Kwangmin olyan erővel pattant fel, hogy Han Ah legurult az ágyról, s csak értetlenül pislogott a dühös fiúra.

- Ne merészeld megtenni! Hallod?! – üvöltötte torkaszakadtából. Annyira elöntötte a düh, hogy képtelen volt uralkodni magán. Tekintete lángolni kezdett, ujjai ökölbe szorultak, amiket végül felemelt, s egy varázslat segítségével ellökte testvérét – aki a szoba másik felében terült el.

- Mi folyik itt? – ijedt meg a lány.

- Én… Annyira sajnálom, de… még nem lehetek veled. Bármit megtennék, hogy itt maradhassak, de…

- Valami a túloldalon?

- Előtte meg kell vívnom a saját harcom, de azután egész hátralévő életemben csak a te boldogságodért fogok küzdeni. – lépett közelebb a lányhoz, ajkait gyengéden helyezte rá a másikéra. Búcsúcsók volt ez, mindketten tudták, hogy talán soha többé nem fognak találkozni. Han Ah arcán végigfolyt egy könnycsepp, de Kwangmin sem volt jobb állapotban. Még sosem sírt, de akkor úgy érezte a szíve hasad meg, hogy ott kell hagynia azt a lányt, akire olyan régóta várt. Mert tudta; tudta, hogy rá várt eddig, egész életében őt kereste, de most el kell mennie. – Ne felejtsd el, amit most mondani fogok. Tudnod kell, hogy én első pillanattól kezdve… - olyan nehezére esett kimondani ezt a szót, de amikor arra gondolt, hogy talán soha többé nem jöhet vissza… - Szeretlek. Vissza jövök! – suttogta a fülébe. Tenyere közé vette
Han Ah arcát, s olyan szenvedélyes csókot lehelt ajkaira, amilyen csak kitelt tőle – s mielőtt a lány kinyitotta volna szemét belépett a tükörbe, s letakarta azt. Nem láthatja, miként harcolt – ha meghalna, azt nem nézheti végig.




A búcsúzás a legnehezebb dolog, amit valaki, valaha önszántából tesz meg. Amikor Han Ah-nak szüksége volt egy ölelő karra, ami visszahozza őt az életbe, megkapta. Egy olyan fiúval találkozott, akit kitalálni sem mert volna – szerelmes volt egy álomba. Egy olyan valós álomba, ami egyszer eljött hozzá, s pár pillanatra ugyan, de boldoggá tette, aztán eltűnt. Egy kis szeletet kapott abból a mérhetetlen boldogságból, amit talán soha többé nem tapasztal majd meg. Hisz az ember csak egyszer találkozik életében a Nagy Ő-vel. Ha él a lehetőséggel örökkön-örökké boldog lesz, de ha elszalasztja – vagy az élet hirtelen összekuszálódik – soha többé nem talál majd rá.

Két éve ébredt Kwangmin mellett, két éve, hogy elment. Még mindig hallja a fejében az utolsó szavakat, amit neki mondott. Azt az őszinte vallomást, ami egész életében végig fogja kísérni, de tudta, hogy nem többé nem jön vissza. A tükrön ugyan átlát a mai napig is, de az még mindig le van takarva, s a lány ebből arra következtetett, hogy nem is akar visszajönni… Feladta, hogy valaha is újra látja majd.



Azonban egy viharos éjszakán, egy sötét alak suhant át a szobán. Óvatosan, hogy fel ne keltse a szundító alakot, bebújt mellé az ágyba, s szorosan magához húzta. Lágy puszit nyomott homlokára, s fülébe suttogta:

- Mondtam, hogy visszajövök. – Han Ah boldogan csúszott közelebb a fiúhoz, szinte minden porcikájuk összeért, annyira odapasszírozta magát, aminek persze Kwangmin nagyon is örült.

- Hiányoztál. - ezt hallva a fiú ismét egy puszit nyomott szerelme homlokára, s mosollyal arcán hunyta le szemét, s merült álomba.












 Köszönöm mindenkinek, aki eddig velem tartott - jó hosszú ideig xd. Köszönöm a kommenteket, s hogy mindig olvassátok az irományaim. Nagyon örülök neki, amikor itt is megláttam, hogy valaki írt megjegyzést, és remlélem ezentúl is velem tartotok majd. 
Tanultam valamit a minificiből - akik összetartoznak, azok újra egymásra találnak majd. Őszintén elég pesszimistán állok a szerelemhez, de most, hogy írtam ezt, nagyon megvilágosodtam. Mindenkinek szüksége van rá, és egyszerűen nem tudtam szomorú véget írni neki, ahogy terveztem. :) Remélem tetszett, s továbbra is olvassátok majd a kis irományaim. :D
Puszi. :* *---*

Egy cuki Kwangminnal búcsúzom:

10 megjegyzés:

  1. Nagyon jó volt....nagyon tetszett :)
    Csak így tovább a többivel is :P

    VálaszTörlés
  2. Ez nagyon jó volt :) És ezer hála, hogy happy end lett a vége. Viszont lehetne egy olyan kérésem, hogy egy plusz fejiben írnál az ikrek harcáról? Annyira kíváncsi lennék rá. Meg hogy Kwangmin tényleg olyan erős varázsló lett-e. Tudom nagy kérés, de olyan kíváncsi lennék arra a részre is^^
    És ezer köszi, hogy megírtad a fircit :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Őszintén... ez lett volna a meglepi... :( :) szóval csak egy kicsit kell várnod. :D Köszönöm, hogy olvastad. :)

      Törlés
    2. úúú nagyon köszi :) már alig várom^^

      Törlés
  3. ez fantasztikus volt egyszerűen imádtam <3 :-)

    VálaszTörlés
  4. Fuuuuuuuu eddigi eletem legjobb Kwangminos minificije ...fhuuuu ez nagyon jol esett magyon ugyes vagy igy tovabb ♥

    VálaszTörlés