The Red Thread.. [Kwangmin&Youngmin] 1. rész.

A dimenzió, amelyet a sötét és a fehér lovagok uralnak, most tartja szokásos évenkénti összeröffenését, ami abból áll, hogy ülnek és néznek ki a fejükből egy hétig, mert nem szabad elhagyniuk a tanácstermet... Milyen izgalmas lehet…

Ha nem választaná el őket egy furcsa, fekete vonal a terem közepén, ami nem hagyja, hogy átlépjenek a másik oldalra, biztosan egymásnak esnének. De szerencsére ez soha nem történhet meg – csak miután letelt az egy hét; de addigra már mindenki annyira fáradt lesz, hogy inkább haza teleportál és kialussza magát. 
Tehát, mindenki számára kész kínszenvedés volt végigülni ezeket a találkákat. Talán ez volt az egyetlen közös a két oldalban – egyikük sem akarta ezt az egészet. Itt soha nem történik semmi izgalmas, csak egyszerűen megújítják a békére vonatkozó iratokat, és ezzel ki is merül a teendők listája.

A sötét oldalt Kwangmin, a fehér oldalt pedig Youngmin vezette. A két testvér születéséhez igen hosszú, bonyolult, és furcsa történet fűződik… gondolná mindenki ezt, de igazából csak annyi történt, hogy a szüleik egy ilyen tanácskozás után összefeküdtek, majd kilenc hónapra rá megszületett ez a két fiú. Az idősebb ment az édesanyához, a fiatalabb pedig az apához; ennyi az ő nagy sztorijuk. Ezeken a találkozókon kívül sosem szoktak beszélni, sőt még egymás közelébe sem mennek szívesen, ha nem muszáj. Hogy miért? Mert túlságosan is különbözik a személyiségük.

Kwangmin az örök kalandor, aki ha teheti, bajt kever, verekszik, és lányokat szédít. Youngmin pedig maga a megtestesült jóság – szó szerint –, ő az a tipikus tökéletes gyerek, akit a szülők kívánnak maguknak. Sosem kerül bajba, rengeteget tanul, és csak egyetlen lányt akar magának – azt akihez a piros szál köti – ebben a dologban testvére egyáltalán nem hisz.

Ki hinne egy olyan ostobaságban, hogy egy piros fonál köt össze két lelket, akik egymáshoz tartoznak? Senki, merthogy elég abszurd, de ettől függetlenül az idősebb reméli, hogy hamarosan megtalálja azt a lányt, akit neki szánt az ég. Az e fajta kívánságok mindig teljesülni szoktak nem?  De igen, általában hamarabb is, mint azt hinnénk.

- Ti… hisztek az aranyfonál létezésében? – tette fel ezt a kérdést Min Woo az egyik Sötét Lovag.

- Nem. Mi az egyáltalán? – fordul felé Joungmin, s értetlen szemeket mereszt a fiatalabbra – hát nem az eszéről híres az biztos.

- Ha egy aranyfonál összeköt titeket egy másik személlyel, akkor azzal mindig barátok lesztek… szerintetek van ilyen? – nézett körbe, de mindenki a fejét rázta, tehát a beszélgetés itt le is zárult, s újra csend telepedett a helyiségre.

- Áh! - állt fel Kwangmin a székéből. – Ez unalmas! Minden évben ezt játsszuk… mikor történik már valami érdekes is? – ahogy ezt kimondta egy nagy sikítás kíséretében két idegen pottyant le a „plafonról”.

- Mi a frász? – ült fel a barna hajú lány, haját kifújta arcából, majd körbenézett.

- Áááh… ez fájt! – térdelt fel a másik. - Han Ah, jól vagy?

- Kit érdekel? Inkább azt magyarázd el, hogy hol vagyunk! – csapott a földre kissé idegesen, s körbenézett a teremben. Sok-sok-sok döbbent szempár meredt rá.

- Öööhm… azt hiszem teret ugrottunk… vagy időt, vagy dimenziót… ne tudom, de az biztos, hogy a három közül az egyiket! – mutat rá a lányra kissé kétségbeesett arccal. – Hol is van pontosan ez a hely?

- Fairy Hill. – válaszolt egy szőke fiú, aki velük szemben ült. – Megtudhatnánk, hogy kik vagytok? Mert itt egy zártkörű ülés folyik…

- Ennél hatásvadászabb, és bénább névre nem futotta? Mindegy! Nekünk nincs időnk ezzel foglalkozni… mert mindjárt… - egy hangos üvöltés után beszakadt a plafon, de Han Ah még időben odább tudta lökni Min Ah-t, így a nagy kék szörnynek nem sikerült beleállítania a hatalmas baltáját. A bőrdzsekibe bújt leányzó kirántotta két kardját, és megtámasztotta a felé lendülő balta élét, ami alig lehetett öt centire a fejétől. Azonban a kék lény erősebbnek bizonyult, így szép lassan térdre kényszerítette ellenfelét, viszont megfeledkezett a másik lányról, aki harci pózba vágta magát, s egy fehér íjat felhúzva megsorozta őt egy rakás varázsnyílvesszővel, amitől eléggé meggyengült. Ezt kihasználva Han Ah olyan erővel rúgta meg a másik lábát, hogy az elterült a földön, s végre megszerezhették tőle azt, amiért küzdöttek már órák óta. Letépte a szörny nyakában lógó drágakövet, és zsebre vágta. – Nem is vagy te olyan haszontalan. – sétál társa elé, aki csak elmosolyodott.

- Azt hiszem, ez nálad már egy dicséretnek számít, szóval kösz! – tüntette el íját.

- Megmondanátok végre, hogy kik vagytok? – lép eléjük egy barna hajú fiú.

- Én sem tudom te ki vagy… miért kéne neked tudnod, hogy én ki vagyok? – rakta karba kezeit Han Ah.

- Jo Kwangmin, a Sötét Lovagok vezetője. – utánozta le ő is a mozdulatsort. – Most te jössz!

- Ő Jung Han Ah, egy vadász, én pedig Kwon Min Ah vagyok, a társa, és egyben legjobb barátja. – mosolyogva hajolt meg a fiú előtt, barátnője azonban csak megforgatta szemeit, s hozzá fordulva azt kérdezte:

- Most én ugrok, vagy te? Mert már aludni akarok. – ásított egyet.

- Ugorj te! De mielőtt szundiznál…  - indultak el az ajtó felé. - be kell mennünk a suliba, és le kell ezt adnunk. – kapta ki társa zsebéből a követ, s belekarolt annak vállába, miközben az ajtó felé sétáltak. Mielőtt oda értek volna előtt Han Ah teret ugrott, tehát már saját dimenziójukban fejezte be a mondatot. Nem is sejtették, hogy mekkora kétségeket hagytak ott maguk után… és még valamit: valami nagyon fontosat, ami az egész hátralévő életüket megváltoztatja majd… az a bizonyos vörös fonál…

Kwon Min Ah

Jung Han Ah