The Red Thread.. [Kwangmin&Youngmin] 2. rész

A Lovagok hálát adtak mindennek, ami szent, hogy már csak egy nap van vissza az egész ostoba tanácskozásból, és utána mehetnek a dolgukra, azonban azt nem vették számításba, hogy szakadni kezd az eső, és az egész terem úszni fog a vízben.
- Mit csináljunk a plafonnal főnök? – lépett közelebb Min Woo a Sötét Lovagok vezetőjéhez, Kwangminhoz.
- Honnan kéne tudnom? Az a két lány csak úgy elpályázott innen! Egyet tudok… nekünk erre nem lesz pénzünk, teljesen szétbarmolták az egész helyet. – meredt a méretes lyukra maga fölött a fiú, miközben az asztal tetején ülve vigyázott arra, hogy szerkója száraz maradjon.
- Meg kell keresned őket, és behajtani rajtuk a tartozást! – állt fel egy másik sötét lovag az ablakpárkányról, de amikor térdig csobbant a vízben inkább visszaült – bár már elég feleslegesen. – Most már biztos, hogy kinyírom őket, ha a kezeim közé kerülnek! – bosszankodott.
 - Joon, majd én elintézem… - sóhajtott fel a vezető, és szinte csiga módjára felállt az asztal tetejére, megigazította fekete bőrdzsekijét, és körbenézett felmérve a romokat. – Ez legalább 200.000 gallon lesz. – rakta keresztbe mellkasa előtt karjait. Olyan menőn festett, hogy az összes jelenlévő lány – még a fehér oldalon is – vágyakozva sóhajtott fel. Hát igen, mindig is népszerű volt a lányok körében, és ezt ki is

használta, ő egy igazi player volt. Isteni külsejével, észvesztő mosolyával és pimasz stílusával bárkit megkaphatott. –Viszont ez nem csak az én dolgom… - lépdelt lassan a Fehér Lovagok elé, s úgy nézett szét közöttük. – Most az egyszer hajlandó vagyok összefogni valamelyikőtökkel, mert őszintén… fogalmam sincs hová fogunk menni, lehet, hogy elkél majd a segítség. – támasztotta ki magát a láthatatlan falon.
- Én megyek veled. – állt fel Youngmin kissé remegő térdekkel; a fiú ugyanis sosem volt az a kalandvágyó típus; csak azért vállalta el a vezetői pozíciót, mert megígérte az anyjának. – A vezetők feladata, hogy gondoskodjanak a csapat többi tagjáról… vagy jelen esetben a tanácsterem plafonjáról. – bökött felfelé egyet. – Akkor holnap, amint lehet, indulunk!
- Állj! – szólt közbe a fiatalabb. – Mivel te elég begyöpösödött vagy, és… valljuk be, félsz is a kalandoktól, nekem kell a vezetőnek lennem! – nézett komolyan testvére szemébe, s tudta, hogy a másik bele fog egyezni, mert igaza volt.
- Rendben, akkor… - sóhajtott fel az idősebb. – Te vagy a főnök. – hivatalosan is a Sötét Lovagok emelkedtek felül a „ki a domináns fél” csatában. Kwangmin elégedetten elmosolyodott, hisz ő győzött.
- Oké, szőke herceg! – sétált vissza az asztal közepére. – Holnap délben indulunk. Addig szedd össze a cuccaidat. Ne sok dolgot, csak a szükségeseket.
- Te miket viszel? –nézett rá kíváncsian.
- Miket? – nevetett szarkasztikusan. – Én csak egy dolgot viszek. A kardomat. A mágiámmal minden mást megoldok. – húzta féloldalas mosolyra ajkait, miután karjait rátámasztotta térdére. A szőke fiú csak bólintott egyet, majd a beszélgetés le is zárult.




Han Ah dühösen járkált fel-le az igazgatói iroda előtt, mert arra várt, hogy végre behívják őt. Napok óta nem látta Min Ah-t  és bár soha nem vallaná be magának – aggódott a lányért. A feszültség egyre jobban elöntötte a testét, s szinte felforrt a vére a dühtől. Összeszorított fogsorral, és ököllel rohangált.
- Han Ah, mi lenne, ha lenyugodnál? – szólt rá a titkárnő, de a szavak el sem jutottak hozzá. Észre sem vette, hogy két alak jelent meg a szoba egyik felében.
- Ez fura… senki sem lát minket. – nézett körbe Youngmin, de két másodperc múlva már hidegen hagyta ez a tény, ugyanis minden figyelme az előtte folyó beszélgetésre irányult.
- Nyugodjak le? – csapott az asztalra a lány. – Két napja nem hallottam a társamról, mert nélkülem küldték küldetésre! Mégis, mi a fenének kellett ezt csinálni? – szorította ökölbe kezeit, fejét lehajtotta, kifújta a levegőt, majd egyenesen a kosztümös nő szemeibe nézve folytatta. – Had menjek végre be! Csak meg akarom tudni hova ment, aztán már itt sem vagyok.
- Az igazgató most nagyon elfoglalt. Nem fogad látogatókat. – mondta kimérten a hölgy. – Ráadásul… akárhányszor beteszed oda a lábad, kórházban köt ki. – sóhajtott fel.
- Azért, mert irritál engem, és tudom, hogy az előbb hazudott, mert ilyenkor aludni szokott! – fújta ki a levegőt. – Tudja mit? – mosolyodott el édesen. – Bemegyek magamtól, és legközelebb sem fogok engedélyt kérni! – intett egyet, amikor már az igazgató ajtaja előtt állt. Olyan hévvel lökte be az ajtót, hogy az nagy erővel nekicsapódott a falnak, majd az egyik fele ki is dőlt. Han Ah megrántotta a vállát, majd a megszeppent férfi elé sétált.
- Mit akarsz itt? – nyelt egy nagyot az igazgató. A lány az asztal mellé sétált, nekitámaszkodott, majd körmein lévő piros körömlakkot kezdte el vizslatni.
- Nagyon jól tudja miért jöttem. – hangja közömbös volt, s semmit mondó, azonban amikor tekintetét a férfire kapta, abban még az ütő is megállt. – Nem sűrűn járok erre, mert ki nem állhatom magát, és tudom, hogy én sem vagyok a maga szíve csücske, szóval nem is húznám sokáig az időt, mert minél tovább vagyok itt, annál jobban darabokra akarom törni a csontjait. És tudja, hogy meg is teszem, mert most nincs itt Min Ah, hogy azt mondja „Jobb vagy ennél, hagyd abba!”, vagy valami hasonlót, amit mondani szokott... Szóval jobban jár, ha szépen válaszol a kérdésemre; hol van Kwon Min Ah?
- Ez a információ szigorúan titkos, és nem tartozik rád, Han Ah! – válaszolt a férfi fennhangon.
- Hah. – emelte tekintetét a plafonra. – Miért kell állandóan ezt játszanunk? – állt fel. – Tudja mennyivel egyszerűbb lenne mindkettőnknek, ha csak egyszerűen elmondaná? – lépett a férfi elé, s fordította szembe magával a székét. – Nem kérdezem meg még egyszer… Hol van Min Ah?
- Nem mondhatom… - azonban a mondatot nem tudta befejezni, mert a lány szemei vörösen villantak meg, amitől megijedt. Túl jól tudta mi fog következni azután, hogy tekintete elvörösödik: a férfi gazdagodik pár zúzódással, és törött csonttal, míg a másik megtudja azt, amiért jött. – A Hangárba ment. – hadarta el villámgyorsan. Han Ah elmosolyodott, majd megpaskolta a férfi mellkasát
- Köszi. – ahogy elhaladt az asztal mellett a kezét a magasba emelte, majd miután ökölbe szorította ujjait, a tölgyfaasztal elemeire bomlott szét. . – Csakhogy kerete legyen a beszélgetéseinknek, és reménykedjen benne, hogy legközelebb nem találkozunk, mert behúztam az utolsó striguláját is. – ez volt a végszava.
- Emlékeztet valakire… - nézett Kwangminra sokatmondó tekintettel testvére, aki csak megrántotta a vállát.
A két fiú követte a lány példáját, és „A Hangár” elé teleportáltak. Az épület tényleg hű volt a nevéhez; egy hatalmas hangár tárult szemük elé, ami itt-ott elég romosan festett – az egész épp összeomlóban volt.
- Hah… régi szép emlékek… - tette csípőre kezét a vadász, hisz jól ismerte a helyet. Rengeteg körözés alatt lévő varázslény rejtőzik ezek között a falak között, s ezért nagyon veszélyes is – kivéve, ha Jung Han Ah-nak hívják az illetőt, aki belépni készül oda, mert tőle minden bűnöző fél. Az ajtó elé sétált, és „diszkréten” berúgta azt. A vasajtó nagy hangerővel csapódott a padlóra. – Na? Kinek hiányoztam? – nevetett fel, ahogy meglátta azt a sok rémült arcot.
- Tudod, hogy mi nem adunk ki senkit magunk közül Han Ah. – lépett elő egy jó hosszú szemfogakkal rendelkező vámpír.
- Jó mélyre süllyedtél Hyung Seok… itt kikötni. Ez már a legalja barátom! – sétált egyre beljebb a hatalmas helyiségbe – ami egész otthonosan volt berendezve. – De megnyugodhattok, nem vadászatra jöttem… - mosolyodott el. – Csak a barátomért. Kwon Min Ah-nak hívják… látta valaki?  - fogott meg egy rozsdás kardot, de aztán vissza is dobta a helyére. – Tudom, hogy itt van, és ha nem mondjátok el pontosan hol, csúnya vége lesz. – nézett körbe, és az egyik fiatalabb rabló mágus – akit már egész régóta ismert – az egyik irányba mutatott.
- Mielőtt azt hinnéd, hogy bántottuk… mi kint találtuk az út mellett! Valaki nagyon elintézte a kiscsajt… - mondta a vámpír. – leápoltuk a sebeit, befektettük egy ágyba, és vigyáztunk rá, mert azt mondta „Han Ah nemsokára értem jön.”. És mennyire igaza lett. – ült le a székre. – Odafent megtalálod! – mutatott az emeletre. – Nyugodt szívvel távozhattok, mert bírjuk őt.
- Oh, tőlem féltek, őt meg bírjátok? – kiáltott vissza már a lépcső korlátjának dőlve a lány. – Hogy van ez?
- Miatta nem nyírtál ki! – kiáltott az egyik zöldszemű, szárnyas sötét angyal.
- Szerintem csendben maradhattál, mert megléptél, és köröznek! Akármikor bevihetlek! – mutatott az alakra, aki azon nyomban össze is húzta magát; nem akart visszamenni a börtönbe. Kwangmin és Youngmin pedig követték a vadászt.
- Han Ah-yah… - mondta erőtlenül az ágyban fekvő lány.

- Héj. – sétált oda hozzá, s leguggolt az ágy mellé. – Elég pocsékul festesz.
- Kedves vagy, mint mindig. – mosolyodott el halványan Min Ah.
- Na, gyere! Hazaviszlek. – segített neki felállni, aztán a hátára kapta, és elindult kifelé az ajtón. Sajnos a Hangár falain belül nem lehet teleportálni, ezért mindenki végignézhette, ahogy lecipeli a lépcsőn, majd kisétál onnan.
- Bántottad az igazgatót? – suttogta alig hallhatóan. Youngmin nem bírta ki, hogy ne sétáljon közelebb így már a két lány mellett haladt, s nézte a csukott szemű tüneményt.
- Nem. Kedves voltam vele. – mondta a vadász.
- Szóval kitörted az ajtót, megfenyegetted, és eltörted az asztalát századszorra is? – sóhajtott fel.
- Aha. Már egészen összebarátkoztunk nem? – nevetett fel a vadász. – Eddig mindig eltörtem valamelyik csontját. – dobta egy kicsit feljebb társát, mert kezdett lecsúszni a hátán. – Teleportálok. – s már meg is tette, egyenesen a lány szobájába; befektette az ágyába, betakarta, és készült volna kimenni, amikor a másik utána szólt.
- Köszönöm.
- Megígértem, hogy vigyázok rád nem? – fordult vissza az ajtóban. – De csak érted tenném meg… mert mindenki mást utálok. – rántja meg vállát, és egy mosollyal az arcán távozott a szobából. Besétált sajátjába, és ruhástól bevetette magát az ágyába. Hosszú volt a nap, és ő nagyon elfáradt.
Kwangmin és Youngmin pedig olyanba nyerhetett most bepillantást, amiről sosem hitték, hogy létezik... igazi kötődés.