The Red Thread.. [Kwangmin&Youngmin] 3. rész

A két fiú tanácstalanul sétált le a nappaliba, ahol egyikük a kanapén, másikuk pedig a fotelben foglalt helyet. Tanácstalanok voltak, hisz így nem tudják megvalósítani az elképzeléseiket; vagyis ha nem látják őket, akkor hogyan fogják visszafizetni a tartozásukat?
- Most mi lesz? – kérdezte Youngmin, és arcán látszódott, hogy mennyire kétségbe van esve. Ezzel ellentétben Kwangmin elterült a kanapén, behunyta szemét, és nagyot sóhajtott.
- Majd kiderül, idővel. – emelte tekintetét a plafonra; nem ő lett volna, ha bevallja, hogy ő is aggódik. Lehet, hogy potyára használtak fel ekkora mennyiségű varázserőt, és feleslegesen hagyták ott a Lovagokat felügyelet nélkül, mert nem fogják észrevenni őket. Aggódott, de nem mutatta ki.
Mivel nem volt semmi beszédtémájuk, ezért – nagyon izgalmasan – néma csendben ültek egymással szemben, és vártak a csodára, ami hamarosan meg is érkezett. Egy álmos, tejet fogyasztó lány személyében:
Min Ah mindig tejet iszik, ha nem tud aludni, és sajnos az oldalán lévő seb annyira fájt, hogy sehogy sem jött álom a szemére, tehát lement a konyhába, és szerzett magának a fehér színű folyadékból, majd elindult vissza a szobájába. Azonban amikor elhaladt a nappaliban, úgy megijedt, hogy a pohár kiesett a kezéből, ő pedig felsikoltott – nem kis meglepetést okozva ezzel a nyugodtan pihenő két fiúnak, akik azon nyomban felpattantak a ricsajra.
- Nyugalom! Nem bántunk! – lépett közelebb feltartott kézzel az idősebb iker, aki nyugtatni próbálta az ijedt lányt - sikertelenül. Azonban alig egy perc múlva dobogást hallottak az emeletről, és egy roppant dühös lakótárs lépdelt le a lépcsőn.
- Miért kell az éjszaka közepén… - túrt bele hajába, de miután felmérte a valós helyzetet rögtön beállt Min Ah és a két fiú közé. – Kik vagytok, és mit kerestek itt?
- Mi… Én Jo Youngmin vagyok, ő pedig az ikertestvérem Kwangmin. – hajolt meg az idősebb, de testvére nem volt hajlandó megmozdulni – nem is ő lett volna, ha udvariasan bemutatkozik. – Egy másik világban már találkoztunk…
- Áh! – lép elő a védelmező hát mögül a fiatalabb lány. – Amikor arra a kék Horg-ra vadásztunk, és véletlenül dimenziót ugrottam! – mutogatott a levegőben bőszen a lány.
- Azt se felejtsd ki, hogy beszakadt a Tanácstermünk mennyezete! – szólalt meg először Kwangmin.
- Azért jöttetek, hogy ezt elmondjátok? Mert azt már tudjuk. – sóhajtott fel Han Ah, majd közelebb lépett a barnához, aki bőrdzsekiben, és fekete csőfarmerban volt.
- Nem, azért jöttünk, hogy behajtsuk a tartozásotokat!
- Milyen tartozást? – döbbent le a másik lány. – Ha a renoválás költségeiről van szó, akkor arról mi nem tehetünk! A Horg ugrott rosszul, szóval tőle kell behajtanotok a pénzt! – mondta a számára legésszerűbb mentséget a jókislány. Talán az ész érvek beválnak, mert nincs pénzük – mondhatni épp vakvágányon futnak anyagilag, mert nem fizették ki őket a legutóbbi küldetés után, mert „valaki” megfenyegette az igazgatót.
- Áh, ez nem is hülyeség! Mi csak megvédtük magunkat, és teljesen véletlen volt, hogy Min Ah oda teleportált! – rakta keresztbe karjait mellkasa előtt az idősebb. Valahogy ki kell kászálódniuk ebből a lehetetlen helyzetből, mert nem fogják tudni kifizetni a két fiút.
- A 200.000 gallon titeket terhel, és kész! – lépett sokkal közelebb Han Ah-hoz. – Ha nem tudjátok kifizetni, elszenveditek a következményeket. – fenyegetőzött a fiú, teljesen komolyan.
- De megijedtem! – villantak meg vörösen a lány szemei, ahogy találkozott a vele szemben álló elszánt tekintetével.
- Han Ah- yah! – lépett mellé lakótársa, és elrángatta. – Csak fél pillanat! Nagyon fontos, és gyors fél pillanat. – mosolyodott el, majd belökte barátnőjét a konyhába, aki még mindig nagyon dühös volt. – Le a piros szemekkel! Amíg én itt vagyok, nem nyírsz ki senkit! – hadonászott arca előtt, és valóban átváltott a szokásos barna tekintetre.
- Pedig nagyon kedvem támadt hozzá! – szorította össze állkapcsát, amint a fiúra gondolt; senki nem beszélhet vele ilyen hangnemben, és főleg nem fenyegetőzhet!
- Mindegy! Nem az a fontos… - legyintett egyet. – Ez a két srác gallont követelnek tőlünk, de mi won-nal fizetünk… most mi lesz? – suttogta.
- Mi lenne? Elmondod nekik, én pedig alszom tovább! – elsétált a lány mellett, és a lépcső felé vette az irányt.
- Nem már! Itt ne hagyj, Han Ah-yah! – rohant utána, de már nem érte utol; a vadász a lépcső tetejéről válaszolt neki.
- A terv, hangsúlyos része az, hogy ÉN alszok tovább, TE pedig intézkedsz. – ez után csukta volna be a szobája ajtaját, ha nem hall meg egy újabb mondatot. 

- Nem szeretem használni Han Ah, mert rossz embernek érzem magam tőle! Ne akard! – utalt a hisztivel egybekötött sírásra, ami általában be szokott válni a lánynál – utálja, ha sírni látja őt, ezért megteszi, amit akar. Ez most sem volt másképp; alig telt el harminc másodperc, és a vadász ott állt mellette.- Igen! – bokszolt a levegőbe Min Ah. – Akkor, most mi lesz? – nézett körbe a társaságon.
- De ismerős ez a mondat… - sóhajtott fel Kwangmin, és ledobta magát az első útjába kerülő fotelben.
- Örülök neki, hogy otthon érzed magad… - gúnyolódott az idősebb lány. – Én már elmondtam mi lesz, annyi a változás, hogy nem hagylak itt téged! – egy pokróc zuhant le a levegőből, amivel be is takarta magát, majd elnyomta az álom. Nagyon morcos tud lenni, ha nem alussza ki magát, tehát ezt muszáj megtennie, mert lehet, hogy csúnya vége lesz.
- Akkor hárman maradtunk. – mosolyog a két fiúra Min Ah, és leült a kanapé karfájára. – Szóval az probléma a ti kérésetekkel… szívesen kifizetném, ha mi is gallonnal fizetnénk, de mi wonban fizetünk… Ki kell találnunk valami alternatív megoldást. – nézett újra végig az ikreken, aki nagyon gondolkodóba esnek, de végül Youngmin tette fel az első kérdést.
- Mindig így viselkedik? – utalt a szundító egyénre.

- Nem olyan rossz ő, mint amilyennek tűnik első, vagy sokadik benyomásra. Nem érdemli meg mindenki a figyelmét, mert nem foglalkozik jelentéktelen dolgokkal. – mosolygott barátnőjére. – Rám mindig vigyáz, és, ha egy kicsit is közel enged magához, akkor számíthatsz rá… de ti… őszintén, utálja Kwangmin-t… Kwangmin ugye? – mutatott a barnára, mert csak halványan rémlett neki a név, de amikor a fiú bólintott megnyugodott; nem keverte össze őket. – Szóval, most épp közömbös, érdektelen hangulatában van. nem mintha alapból jó passzban lenne mostanában… szerintem valami bántja, de úgy sem fogja elmondani, ha zaklatom vele, úgyhogy megvárom, még kiönti a szívét magától. Persze, ha megteszi… - nevetett egy aprót, ami Youngminból egy mosolyt váltott ki.
- Akkor kitől hajtsuk be a pénzt? – tette fel kérdését most a barna hajú fiú.
- Ahogy Han Ah mondta… tényleg a Horg-tól kell kérnetek.
- Oké, de hogy fogjuk megtalálni? Ezzel az ugrással is rengetek varázserőnk ment el…
- HAN AH! – ütötte meg az említett combját, akinek azon nyomban kipattantak a szemei. – Segítened kell nekünk. Neked sok kapcsolatod van!
- Miben? – kérdezte meg rekedtes-álmos hangon, Kwangmin pedig nyelt egy nagyot ezt hallva – hogy miért? Azt maga sem tudta.
- Meg kell keresnünk a Horg-ot. – mosolygott rá, amikor segített neki egyenesbe állni.

- Most? – ilyenkor mindig kedves volt; a nap további részében változott át rosszkislánnyá.
- Jó lenne minél hamarabb. Hová kell mennünk?
- Na, gyertek! – kúszott gonosz mosoly ajkaira, és már el is teleportált.
- Ugrom helyettetek! – megragadta a két fiú karját, és ő is Han Ah után ment. Épp akkor érkeztek meg, amikor a vadász egy alak után futott, és mosolyogva karolta át nyakát.
- Szia Miril! – húzta el a nevét, miközben elkezdte egy kihaltabb helyre vonszolni az ijedt áldozatot. – Beszélnünk kell veled. – lökte be az egyik sikátorba az alakot.
- Szia Miril. – integetett mosolyogva Min Ah, és egy kedves mosolyt kapott válaszul, de túlságosan félt ahhoz, hogy visszaköszönjön. – Hogy vagy?
- Jól, köszönöm. – most már válaszolt.
- Keresünk valakit Miril… - dőlt a falnak a vadász. – Tudom, hogy te tudod, merre találom meg Horg-ot, szóval jobb, ha csiripelsz. – lépett egyet a zöldes színű férfi elé, aki amolyan „alvilági informátorként” volt ismert.
- Nem rég észleltem az energiáját… - sóhajtott fel az informátor. – De nem fogom kiadni nektek! – távozni készült egy teleportálás segítségével, de Min Ah blokkolta a képességeit. Pontosabban felemelte a karját, és visszarántotta a földre, majd egy burkot emelt maguk köré, így már nem tudott távozni
- Miril… jobb lenne, ha elmondanád, akkor nem esne bajod… tudod milyen. -  suttogta a férfinek, majd barátjára bökött.
- Rendben! – Han Ah lehajtotta a fejét, kicsit elszontyolodott; megint társa oldja meg a problémákat; haszontalannak érezte magát… ismét. Fájdalmas mosolyát pedig csak egyetlen ember vette észre, és az Kwangmin volt. -  Nem messze bujkál a várostól egy elhagyatott kis kunyhóban. Nagyon sok pénzt kaphattok a fejéért, mert a vérdíj nagyon magas. Szóval, ha sikerül elkapnotok, akkor ne is engedjétek el, mert megteszi más.

- Akkor meg is oldottuk a problémánkat! – ugrik egyet a fiatalabb lány. – Köszi Miril! – nyomott egy nagy puszit az informátor arcára.
- Hozzám jössz feleségül? – alélt el a másik.
- Ég veled! – intet, és már teleportált is a város szélére. – Akkor, merre induljunk?

- Én arra megyek, ti meg csináljatok, amit akartok. – indult el egyenesen a vadász, de mivel társa tudta, hogy az ő ösztöneire kell hallgatni, követte a másikat - Min Ah-t pedig a fiúk, szóval mindenki ment egy irányba. – Ez hányadik házassági felkérésed volt?
- Nem tudom… száz felett. – rántotta meg a vállát a lány, és mosollyal arcán karolta át barátnője nyakát. – De várok az igazira! - rántotta meg vállát. -  Viszont mi nyomja a pici szíved? Mond csak!
- Semmi. – rövid, tömör válasz, ami egyértelműen arra utal, hogy hazudik.
- Tudod, hogy elmondhatod ugye? – borzolta össze haját, és nevetve elfutott előle.
- YA! – futott a vadász is barátnője után, aki most már ugrándozva haladt előre. – Úgy festesz, mint egy bolond! Hagyd ezt abba! – ragadta meg a másik karját, és megállította őt.
- De, ha akarom?
- Óvodában érzed magad? – bosszankodott, egészen addig még meg nem látta a kereset kuckót.
Egy elég romos épület állt a puszta közepén – eltéveszteni sem tudták volna. Sehol egy növény, egy fa, vagy akármi, ami életre utalna - a ház körül minden kihalt.
- Megérkeztünk! – rúgta be az ajtót, de amikor belépett nem látott bent senkit. – Nincs is itt. Hah, mire a nagy belépő, ha senki sem látja? – guggolt le.
Időközben a három másik is belépett a helyiségbe, ahol minden poros, koszos, és büdös volt. Hogy tud valaki ilyen helyen élni? – fordult meg ez a gondolat mindenki fejében. Youngmin épp a ablak előtt sétált el, amikor észrevett egy futó kék foltot a távolban.

- Ott van! – kiáltotta el magát, és mutatott ki az ablakon.
- Megyek, ráijesztek egy kicsit! Addig te… - fordult barátnője felé, aki bólintással nyugtázta, hogy érti, mit akar.
Han Ah fekete ködben tűnt el, és jelent meg a kék alak előtt, aki ijedten torpant meg.
- Hello, Horg! – döntötte oldalra fejét, és mosolyodott el, miközben szemei vörösen villantak meg. – Rég találkoztunk… tudod miért jöttem ugye? – kezében egy fekete pengéjű kard jelent meg. Mellkasa elé emelte, és ahogy előre fordította megcsillantak élén a lemenő nap utolsó sugarai.
- El kell kapnod? – remegett meg a férfi hangja.
- Nem. Mázlid van, hogy most nem azért jöttem. Ti gallonnal fizettek? – lépett egyre közelebb, és közelebb az alakhoz, miközben sötét ködöt húzott maga után. Az ikrek lenyűgözve figyelték az eseményeket; észre sem vették, hogy időközben Min Ah eltűnt mellőlük, hogy felállítsa a saját kis célzó szerkezetét az „udvaron”.
- Igen. Miért? – nyelt egy nagyot az áldozat.
- Tartozol valakinek egy plafon árával… - járta körbe a Horg-ot, aki ettől még inkább rettegni kezdett. – Ha kifizeted, elengedlek.
- Me-mennyi? – egész teste remegett a félelemtől, amit az a fojtó aura okozott, amit a lány maga mögött húzott.
- 200.000. Van annyid? – érdeklődik.
- Most nem rég raboltam ki egy gazdag házaspárt, úgyhogy van, de a kunyhóban van egy fiókban. A lány a ház felé fordult, és tekintete találkozott Kwangmin-éval. Olyan volt, mintha alig állna tőle két lépésre a másik. „Egy fiókban van az összes pénze. Keressétek meg, mert ha itt hagyom, lelép.” A fiú vette az utasítást, és megkeresték a gallonokat, amik egy aranyszínű kis zacskóban voltak ez egyik fiókban – alapból nagy kupi volt, de a két srác most még nagyobbat csinált.
 Amikor kisétáltak a házból észrevették, hogy min tevékenykedett eddig a másik lány. Egy hatalmas fehér színű célzó berendezést hozott létre a varázserejével. Íját a támasztékra helyezte, és célirányba fordította az egész szerkezetet. Amikor felhúzta az íjat egy sárga színű vessző jelent meg ujjai között, és végül ellőtte azt. Youngmin tátott szájjal figyelte az eseményeket, de testvére sem volt jobb helyzetben; mindkettőjüket teljes mértékben lesokkolta ez a magas fokú szakértelem, és precizitás, és persze a csapatmunka, amit két ennyire különböző ember végre tud hajtani.
A Horg ájultan esett össze, s Han Ah egy varázsige segítségével a fogdába teleportálta, majd miután megkapta az érte való fizetséget mosollyal az arcán ment vissza társához, és a két fiúhoz.
- Szép volt! – adtak egymásnak pacsit, majd miután megszámolták a kapott pénzt Min Ah-nak fantasztikus ötlete támadt,
- Mivel segítettetek nekünk, ma velünk ünnepeltek, és holnap visszamehettek az otthonotokba. - A két fiú még csak ellenkezni sem tudott, már rántották is magukkal őket egy étteremben.
 Ebben a két órában valami olyan felé indultak el, amiről valószínűleg nem is tudták, hogy megtörténhet. Közösen jól érezték magukat, megfeledkezve a különbségekről – ilyen még sosem történt.